"Meglehet, egy teljesen konkrét dolognak köszönhetjük ezt - a sík terepnek, amelyre a város épült, ahol minden laposnak tűnik, s ahol egyszersmind szembetűnő a függőleges vonalakra való törekvés: az Admiralitás tűi, a Péter-Pál erőd tornyai, a Téli Palota előtti oszlopok mintegy hangsúlyozzák ezt a laposságot. A folyó túlpartjáról elénk táruló hatalmas paloták alacsonynak tűnnek, földhöz szögezi őket zöld vagy égszínkék színük és a győzedelmes Néva hatalmas folyama, amely a világ egyetlen folyójához sem hasonlít. Sűrű, ólomszínű, hullámzó vize megváltoztatja az épületek arányait, kisebbíti őket." - írja az öreg Iwaszkiewicz 1976-ban. E lapos, csillogóan komor város piszkoszöld kereskedőházában, az első emeleten két férfi lelkesülten és megnyugodva beszélget - a szomszéd szobában Nasztaszja Filippovna kiterített holtteste. Úgy fekszik, akár a legyilkolt, mégis boldog város. Ki tudja, miért ölték meg?

Szilágyi Ákos, Moszkvában, a háborúról szóló konferencián, Rogyion Romanovics Raszkolnyikovról beszél, aki értelmes-értelmetlenül gyilkol egy eszméért. Az oroszok először értetlennek látszanak. Mit keres az aszimmetrikus harc, a terrorizmus elleni háború komoly, tudományos kérdésénél Dosztojevszkij? Milyen Dosztojevszkij akadémikus idézettségi mutatója? De egy órával később egyikük ezt az orosz párbeszédet idézi fel: - Van olyan eszme, amiért meghalni képes? - Hát, aligha. - És amiért ölni hajlandó? - Természetesen, olyan van. Ivan Fjodorovics szelíden bólint. Halni nem, ölni igen, egy eszméért - ismerős.

Az orosz professzorok óvatosan a plafont nézik, ki-kitekintenek a mosatlan ablakokon az udvarra, amikor a szeptember 11-e előtti terroristákról beszélek, arról a félelemről, amit a XIX. század végének uralkodói, hatalmai átéltek. Ők nem emlékeznek nihilistákra, nem akarnak tudni Hadzsi Muratokról. Miért is emlékeznének az európai félelmekre az IRA, a RAF, az ETA, a BR terroristái kapcsán? Az amerikai világ-időszámítás 2001. szeptember 11-én kezdődött, az oroszról még nem tudni, hogy mikor. Az orosz birodalmi és az orosz forradalmi órák összevissza ketyegnek. Mit kezdjenek az 1944-45-ben győzedelmesen összeszedett európai órákkal, amelyek - még a magyar is -, mind gyorsabban járnak, mint az orosz idő?

A terrorizmus elleni harcban a legfontosabb, ne váljunk olyanokká, mint a terroristák - mondaná nekik szelíden Richard Rorty, de mivel nincs itt, én tolmácsolom üzenetét. Nem tetszik. Itt, Péterváron, a Péter-Pál erődnél különösen igaznak érzem Rorty mondatát: kitől féljünk jobban, Nyecsajevtől, a terroristától, vagy az ügyosztálytól, amely bebörtönözte? Alekszandr Uljanov a félelmetes, aki merényletet tervezett, vagy azok az urak, akik felakasztották? "Mongolizmus" - ordítozná Andrej Belij. Rettegjünk az apa-Ableuhov rendcsinálótól és a fiú-Ableuhov "forradalmártól", a mongol-rendtartású, égszínkék szemű hatalmasoktól és a mongol-eszméjű, égő tekintetű nihilistáktól.

Szilágyi Ákos és Bíró Zoltán nélkül ne menjenek Oroszországba. Orosz föld és szellem nincs nélkülük, ők hozzák magukkal vonaton, húzzák ki a repülőgép alatt abroszként. Amit nem tudnak Oroszországról, nem érdemes tudni, amit nem éreznek ki az oroszokból, nem kell érezni. Szilágyi Ákos a moszkvai Dosztojevszkij-szobor előtt meséli. 1929-ben, Dosztojevszkij születésének századik évfordulóján, a párt központi bizottsága dönt, hogy szobrot kell állítani Fjodor Mihajlovicsnak Leningrádban, mégiscsak pétervári volt az istenadta. Lunacsarszkij behívja az értelmiségiek vezető körét, mondják el véleményüket a szoborról, s annak feliratáról. Az intelligencia szokás szerint mond ezt is, azt is, a feliratról mindenféle hülyeséget. Lunacsarszkij elunja: - Jól van, elvtársak, az ülésnek vége, a központi bizottság majd határoz. Kicsiny, csiptetős, csehovi polgártárs jelentkezik hátul. - Na, mondja, elvtárs! - türelmetlenkedik Lunacsarszkij. - Legyen a szobor felirata: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijnek, hálával, az Ördögök.

Nézegetjük oldalról a szobrot. A beesett mellű, púpos Dosztojevszkij csúszik lefelé a székéről. - Zuhanás közben! - Nem, nem, az epilepsziás roham pillanata, mindjárt a földre zuhan! Nevetünk. Dosztojevszkij pedig tovább ül, fél fenékkel, a Leninről elnevezett könyvtár előtt, szomorú pillantását a leégett Manezsen nyugtatva.

Kinézek az ablakon. Félig szemben, a Marat utca 14-es számú palotácska Alekszandr Ragyiscsevé volt. Igen, az Utazás Pétervárról Moszkvába szerzőjének ablakaira látok, aki 1790-es könyvében, hintóján döcögött Moszkva felé, ahonnan mi hálókocsival repültünk néhány óra alatt Pétervárra. Ragyiscsev leírta, amit látott. Nincs ennél veszedelmesebb cselekedet ezen a tájon. Nem azt írta, amit a modernizáló, katalini hatalom akart olvasni, de nem is azt, amit a sértett bojárok. Carszkoje Szelo ezüst dolgozószobájában vetette papírra II. Katalin cárnő: "Mivelhogy az Utazás Pétervárról Moszkvába, e kártékony - zlovrednij - könyv egy illemtudó - blagoprisztojnij - államban semmiképpen sem fogadható el, kérem, legyen rajta, hogy e könyv terjesztése megakadályoztassék…" Ragyiscsevet a felvilágosult asszony Szibériába száműzette.

Oroszországot nem értheted. Az orosz lélek kifürkészhetetlen. Mióta itt vagyunk, ezt hallom innen is, onnan is. De mégis, miért vonz, érint jobban a pétervári csatorna, mint a velencei, miért képzelem magamat inkább Raszkolnyikov, mint Rastignac helyébe, miért látom minden szembejövőben az orosz katonát Tolsztojból és apám történeteiből. Miért képzelem, hogy titkuk van, amit érdemes megismerni, a titoktalan és ezért kiszámítható amerikaiak helyett? Nyomorúság és pompa, végtelenül naiv becsületesség, jóság elvesztett életeknél, és sunyi nagyravágyás, magabiztos uralmi fölény gazdagoknál és hatalmasoknál - oly ismerős, s mégis mindig új.

"Ne siessünk jobban, mint Isten" - írja Albert Camus A pestisben. Az utcán ott a ragály, az önkény, szinte nincs ellenállás. Könnyen ítélkezünk a városról. De a doktor óvatosan azt mondja, amit én is érzek Oroszország láttán: - Ne siessünk jobban, mint Isten. A Nyevszkijen nemcsak mi sétálunk fájós lábbal, de ott lökdösődik az ördög, s a mellékutcából, a Mojka partján előjöhet még az angyal. Vagy mint Alekszandr Blok írja: "széles vizeken keresztül / csolnakon Krisztus közeleg."