Az utóbbi években gyakorta észlelhetjük - mind a kormánypárt, mind az ellenzék körében -, hogy számos pártpolitikust, képviselőt a "szakpolitikus" jelzővel minősítenek. S nincs is ezzel semmi baj, hiszen remélhetőleg (miért ne lennénk optimisták?) a jelzés arra utal, hogy az illető tájékozódott, elmélyedt az élet valamely területén hasznosítható ismeretekben. Csak üdvözölhető, ha a bánáti bazsarózsa és a NATO által finanszírozott lokátor felállításának konfliktusában olyan politikusok szólalnak meg, akik mélyreható ismeretekkel rendelkeznek a botanika, a növénytársulástan, illetve a nemzetbiztonság és légtérvédelem területén. Úgyszintén jóleső érzés töltheti el az állampolgárokat, ha az egészségügy, a lakáshelyzet vagy az oktatás súlyos kérdéseiről nem politikai szlogeneket fuvolázó előadókat hall, hanem olyan politikusokat - ha a kérdés politikai természetű! -, akik nagyjából tudják, hogy miről is beszélnek.

Az is csak helyeselhető, ha az Országgyűlés valamely területre szakosodott bizottságában tevékenykedő képviselő nemcsak átfogó, hanem adott esetben részletekig hatoló szakismereteket szerez meg - és él is ezekkel. Még a nyilvánvalóan politikusi státusú miniszterek esetében is üdvös, ha nem teljesen ismeretlen terület előttük az általuk vezetett szaktárca, illetve az a társadalmi résztér, amelynek boldogulását a minisztérium szolgálja. Ha pedig a képviselő, miniszter vagy pártpolitikus netán kifejezetten szakembere annak a területnek, ahová pártja vezényelte, az már egyenesen nyereség. De hogy alapjában erről van-e szó a szakpolitikus címke használatának eluralkodásában, arról nem vagyok teljesen meggyőződve.

A politikai maszkabál forgatagában ugyanis sok az illúzió és az ügyeskedés. Számításba kell venni azt az elterjedt illúziót, miszerint ha az emberek életét nagyban befolyásoló politikai döntések szakemberek kezében lennének, akkor rendjén mennének a dolgok. Nem politikai viaskodás lenne, hanem értelmes harmónia. Ezért ügyeskednek néha a politikai pártok a szakértői kormány ígéretével. Értsd: ha mi kerülünk kormányra, akkor nem pártérdekeket érvényesítünk, hanem politikai helyett szakértői döntéseket hozunk. De kérdés, hogy lehetséges-e ez, és kérdés, hogy kell-e? Kérdés továbbá az is, van-e egyetlen olyan szakterület, szakkérdés a világon, ahol és amelyben a szakemberek egyetértenek. Hisz egyrészt éppen a szakemberek közötti súlyos, néha drámai nézeteltérés a tudományos és műszaki fejlődés egyik motorja, másrészt pedig a szakemberek egyet nem értése az egyik oka annak, hogy oly sok kérdés politikaivá válik - lévén, hogy a szakemberek egymással sem tudnak dűlőre jutni. Sokszor egy szakmán belül sem, hát még különböző szakterületek között. (Lásd csak a Bős-Nagymaros vagy a bánáti bazsarózsa példáját.) Van úgy, hogy a politikusok találnak maguknak valami politikailag kifizetődőnek látszó veszszőparipát, és nyúlnak olyan dolgokhoz, amelyekhez szakmailag nem értenek, másszor pedig a szakmai egyet nem értésből adódik, hogy sürgős kényszerek miatt már csak politikai szinten lehet dönteni. Ezért is csalóka képzelgés - éppen a szakmaisághoz fűződő illúziók miatt -, ha szakemberektől várnánk politikai harmóniát.

A közérzületként megnyilvánuló politikaellenesség - amely mellesleg sokszor csak álságos szörnyülködés a politikai durvaságokon, miközben a megfigyelő-leselkedő pozícióját is elfoglaló állampolgár egyúttal élvezkedik is - arra szorítja a politikusokat, hogy a szakember maskurájába bújjanak. Vannak azonban figyelemre méltó kivételek: sem a miniszterelnök, sem az ellenzék első számú embere nem neveztetik szakpolitikusnak, nem használják ezt az álcát, s aligha vennék jó néven, ha egy ilyesféle kalickába zárnák őket. S ebben - vegyünk nagy lélegzetet! - a politika lényegéről van szó, annak való ábrázatát látjuk egy villanásra.

Egy ország, de még egy város politikája is mindig több és más, mint költségvetésének, lakásállományának, védelmének, lakói egészségügyi ellátásának, képzésének stb. stb. összege - és ennek a politikának a sikeres folytatása is mást kíván, mint pusztán e részterületek szakmai művelését. Vannak, akik a "politikusságot" is szakmának tartják. Hiába vannak azonban politikusképezdék, a politikus nem szakember úgy, mint az orvos vagy a hajóskapitány. A politikus a szinte már megszámlálhatatlan szakértővel is reprezentált társadalmi részérdekek konfliktusos intézményeinek egyben tartója. - Ezt persze Platon szebben mesélte el, amikor Prométheusz mítoszát idézte annak bemutatására, hogy a politikát semmiféle szakma nem helyettesítheti. Prométheusz hiába lopta el a szakmai hozzáértést jelképező tüzet az istenektől, s adta az embereknek; az emberek, ha összejöttek, csak öldösték egymást. Zeusz már nem bírta nézni ezt a szörnyűséget, s leküldte Hermésszel az embereknek az együttéléshez szükséges képességet. Ekkor kérdezte Hermész: "Úgy osszam-e el ezt, mint a házépítéshez vagy a földműveléshez szükséges szaktudást?" "Nem!" - válaszolt Zeusz. "Mindenki kapjon!" Vagyis a valamilyen együttélést lehetővé tevő politika mindenre és mindenkire vonatkozik. Ez nem egy társadalmi életrész intézménye, s annak működését átvilágító speciális tudás. Szóval nem szakkérdés.

A jelenlegiminiszterelnökünk pénzügyi szakember, előzőleg bankot is vezetett. Ellenzéke emiatt elítélően "bankárkormánynak" minősíti a kormányzati államirányítást. Közgazdász barátaim némelyike viszont azért csalódott, mert az állam rozoga pénzügyi állapotát a miniszterelnök pénzügyi szakemberként nem hozta rendbe. Csak halkan jegyzem meg: a miniszterelnök politikus. Feladata, lehetősége és felelőssége is így értendő. Nem lehet mindenkin álarc a maszkabálban.