Nem várta be a krisztusi kort. A minap megjelent, Harakiri című önfeltáró-hasfelvágó kötetét olvasva végigmehetünk vele azon az úton, amelynek mi, átlagkort megélő halandók már az elején meg szoktunk torpanni - különben talán nemigen élnénk meg az átlagkort. Szilágyi Cs. Tibornak hívták, barátainak azonban csak Csünt volt. Csünt vasmegyeiesen (onnan származott) azt jelenti: az alom legkisebb malaca.

A legkisebb, a legsérülékenyebb. Ki volt Csünt valójában?

Egy fényképen (tizenhat éves) gitározik, haja hosszú, göndör, a zene révülete ott van az arcán. A világon mindent csak intenzíven tudott csinálni. Így élt, így alkotott, így volt dühös és szerelmes, ilyen tudattal élte meg a saját szabálytalanságát. Az ilyesfajta intenzitás már önmagában is zavaró a környezet számára. Zavarba ejtő figura volt Szilágyi Cs. Tibor.

Zavarba ejtő a könyv is, a Harakiri. Zaklatott és rendezett egyszerre. Összetéveszthetetlen stílusa van. (Ennek most örülne: ő tényleg összetéveszthetetlen volt.) Nagyon olvastatja magát. Rövid, staccatószerű bekezdésekből áll, keserű, mulatságos, mély, zsigerig őszinte. Meg szórakoztató is, tele fekete humorral. Nagyon hamar köze lesz hozzá az olvasónak.

Ez a könyv az ő gyereke. Ez a könyv ő maga.

Gyűlölte a pitiánerséget. Nem tűrte az intézmények ostoba korlátozását. Elutasította a maszlagot, amiből oly sok jut mindannyiunk asztalára. Szenvedélyesen utálta a fogyasztás istenségét, a politika tisztességtelenségét, a hazugságot, a műanyag reklámokat, a műanyag életet… Ez tiszteletre méltó, kiváltképp, ha messziről nézzük. Közelről könnyen lehet irritáló. Az is volt - sokak számára. Nem egyszerűen morgott vagy ágált ezek miatt, hanem átélt-megélt mindent, ami körülvesz bennünket. És tette ezt divatjamúlt módon: szinte romantikus szenvedéllyel. Mintha a XIX. századból pottyant volna ide. Bőrén viselte, gyomrában forgatta a valóságot. Rossz kor gyermeke volt. Száznyolcvan centisen is törékeny újszülött maradt. Talán nem is akart felnőtt lenni: nem volt hozzá képessége.

Hogy lehet ennyi ellenállással létezni?

Vannak rá módszerek, ő mindenesetre talált magának.

Egy gimnáziumot abba lehet hagyni - még ha éltanuló is az ember. Lehet naponta kiolvasni egy könyvet angolul is, franciául is (mindkét nyelven hibátlanul beszélt), lehet egyetemet elkezdeni, aztán azt is otthagyni, dokumentumfilmes iskolát végezni, filmnovellákat kreálni, azokról barátokkal hajnalok hajnaláig dumálni a Szimpla nevű kocsmában, narancslék mellett.

Sohasem fogyasztott alkoholt, ebben mániákusan következetes volt. Utálta az italt.

Lehet ezenkívül zenekarban játszani, dalszövegeket, kisregényeket meg novellákat írni. Különösen ha valakinek ilyen szikrázó tehetsége van hozzá. Lehet arra áhítozni, hogy valaki végre felfedezze. Mert a vágy is éltet.

Őrülten kíváncsi ember volt, meg akart érinteni, érteni mindent.

Nőt, szenvedést, életet.

Évekig dolgozott a legkeményebb helyeken. Szilágyi Cs. Tibor a Menhely Alapítvány szociális munkása volt, később pedig a drogprevenciós programban vett részt. Aki már cipelt haldokló csövest vagy fogott le drog után sikító tizenhat éves lányt, annak túl sok újat nem lehet mondani az emberi szenvedésről.

Csünt tudta, mi a dörgés - és nem a napi hírekből.

Egyszer, jóval később megpróbálkozott egy "rendes" munkahellyel, számítógép-oktató lett. Nyakkendő, öltöny, a nővérét kérte meg, hogy zselézze be a haját. Pár hónapig bírta csak.

Az irracionalitásig tudott azonosulni az emberi kirekesztettséggel. Ha a fasizmusról volt szó, akkor ő teljes mellbedobással zsidó lett, amikor a drogosoknak próbált segíteni, akkor drogfüggőnek élte meg magát, a hajléktalanságot saját bűneként kezelte. Úgy tudott a szakadt holmijaiban sodródni, csavarogni a hajléktalanok között, hogy össze lehetett téveszteni velük.

Kereste, egyfolytában kereste önmagát.

Flúgos lett volna? Hol a határ az ép és a pszichotikus között? Hol a valóság és a megélt fantázia mezsgyéje? Ki az az arcátlanul merész, aki ezt megmondja? Szilágyi Cs. Tibor hiperérzékenységgel megvert, szabad lelkiismerettel rendelkező ember volt. Akit a világ egyre inkább félelemmel és irtózattal töltött el, mert rálátott az összefüggéseire. Valójában mi vagy ki itt a deviáns? Nem biztos, hogy a káosz őbenne volt.

Később már csak szabadúszott. A lélek bátorságára vall, hogy következetesen vállalta a létét a mindenkori periférián. Egy ember, aki szellemileg elmegy a végsőkig, és közben erkölcsileg nemigen téved… Nem akármi.

Amúgy szórakoztató, temperamentumos fickónak ismerték, nagy adag humorral, tele volt barátokkal. Mindent elolvasott, mindenről tudott, naprakészen. Táncoltak benne a hangulatok, a nők imádták. Nem is mindig értette, miért. Az önbizalommal hadilábon állt. Budapesten élt, Zuglóban, a Mexikói úton, a vasúti töltés mellett, egy reménytelenül rendetlen negyven négyzetméteres lakásban, amit a szülei vettek neki (a barátai előtt szégyellte magát, hogy elfogadta ezt az adományt), verte a komputer klaviatúráját, nagyon keveset evett, és mindennapos drogélvező volt. A gyógyszer is drog. Erős nyugtatókat szedett, sokat.

Aztán ráitta a napi nyolc kávéját, elszívta a három doboz cigarettát. Egyfolytában égett, így működött a szervezete. Így bírta csak ki, amit pengeélesen érzékelt maga körül. Kábító nyugtató a nyugtalanság ellen. A félelmei ellen. És persze önmaga ellen. Iszonyatos szakadékok között lavírozhatott… Talán azt képzelte: ha bekapja a zöld pirulát, akkor jobban fog hasonlítani a többi emberhez.

Menekült ő másképpen is: a fantázia világába, különös, utópisztikus írásokba. Egyikkel díjat nyert egy novellapályázaton. Ez még 1999-ben történt. Kivételes képzelőereje volt, nagyszerűen kompenzált a fantáziájával, sok mindent utazásként élt meg. Ha egyszer nincs maradásunk, akkor szárnyaljunk egy nagyot.

Nem tudott házalni a műveivel, nem volt rá képes, remegve félt a visszautasítástól.

Mert hiú is volt, és ha eddig nem derült volna ki: sérülékeny. Igen nehéz dolga van annak, aki tartozni akar valahová, de nem tud, aki be szeretne kapcsolódni a világba, de nem képes, aki jelen akar lenni, mégis kirekeszti magát, s aki cselekvőként kíván részt venni az életben, de igazán csak a szemlélődésben érzi biztonságosan magát. Nehéz neki is, vele is.

A Mátrix című filmet huszonháromszor látta.

Vágyott arra, hogy szeressék - de nehezen tűrte a gondoskodást. Kötődni is kívánt, de egy idő után hajtotta tovább a kíváncsiság. A szüleit nagyon szerette, de a szeretetét sose tudta igazán kimutatni. Nincsenek rám felkészülve - mondta egyszer róluk fájdalommal. A nőknek önzetlenül adott magából, és aztán önző módon szakított velük. Volt egy Lány, aki - mindenek ellenére - hat éven át hozzá tartozott. Érzelmileg tényleg kisfiú maradt, követelődző, éhes, mohó gyerek.

Jóban volt a halállal, kacérkodott vele, bár ezt, talán a Lány kivételével senki sem tudta róla. Várta a nemlétet. Kíváncsi volt a halálra, roppant kíváncsi. "A hangok szólongatnak, a mindenség pattanásig feszülve várja bukásomat, érzem." Ez a sor a Harakiriből való. Ennek ellenére tavaly májusban-júniusban filmrendező barátjával hangfájlokat cseréltek és mixeltek a komputeren. Zenekart akartak alakítani. Azon kívül ott volt a másik közös munka, a Zöld láng, a futurista film, amiből nyolc perc el is készült. Azt tervezték, hogy egy rövidebb klipbe tömörítik az anyagot. Június hetedikén este tízkor még arról beszélt telefonon az édesanyjával, hogy talán egy kis boltot fog nyitni egy pincében, ahol használt CD-ket árul majd.

Pár óra múlva halt meg. Álmában. Az orvosok azt mondták: leállt a keringése. Harmincéves volt. Rá nem vonatkozik az aranyigazság, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik. Tessék, ez az: a közmondásnak is ellenállt. Sose öregedett meg.