Az évad nyitódarabja legalább kétszer olyan hosszú, mint kellene. Mintegy fél órán át nézhetjük egy családi cirkusz (szó szerint, nem átvitt értelemben) nyomorúságos életét, mire elkezdődik valami cselekményféle. Megtudhatjuk, hogy a vállalkozás rosszul megy, a családi viszonyok bonyodalmasak (olyannyira, hogy több szereplőről a darab végéig sem derül ki, miképpen is kapcsolódik a többiekhez - leszámítva persze a kölcsönös mindenoldalú marakodást). Az apának gyomorvérzése van, nem akarja megenni a gulyáslevest, és mire jelentkező akadna a maradékra, addigra a sértett anya éppen kidobja azt. A manézs közepén egy kádban ázik valaki - sokáig csak a két lába látszik ki, és nagyon elégedetlen. A vándorcirkusz tagjai nem lakókocsikban, hanem a sátorban, a nézőtér különböző zugaiban laknak ugyanis, amelyet Khell Csörsz természetesen igen kopottra tervezett, s ehhez illően tarka, szedett-vedett ruhákat adott a játszókra Veres Dóra.

A kissé hosszadalmasan intonált nyomorgroteszk életképből kellene ellendülnie a darabnak, a történetnek valamiféle mélyebb vagy magasabb, általánosabb, szellemibb, esetleg érzelmibb tartalom felé. Az előadást beharangozó interjúból tudhatjuk, hogy a szerző, Egressy Zoltán és a rendező, Lukáts Andor között nézeteltérés van: a szerző szerint darabjai az elvágyódásról szólnak, a rendező szerint viszont nem. Ha nagyon akarjuk, ezt a nézetkülönbséget az előadásban észre is vehetjük. A cím - Kék, kék, kék - onnan van, hogy a család és a cirkusz ifjú hölgy tagja egyszer csak amúgy bluesosan elvonyítja magát, hogy "Kék, kék kék, felettünk az ég...", noha egyáltalán nincs fölöttük ég, csak a sátor, amelynek még ablaka sincs, és a fojtogató levegőtlenség miatt egy alkalommal két szereplő föl is mászik egészen a ponyva alá. Szóval lenne itten elvágyódás rendesen.

A rendező számára azonban bizonyára fontosabb a megrokkant lelkek torzulásainak tüzetes, professzionális, egyszerre könyörtelenül humoros és részvétteli ábrázolása. Szóval ugyanaz, ami még nem is olyan régen Egressy Zoltán első bemutatott darabjával, a Portugállal, a Kamrában olyan remekül és közönségsikert is aratva összejött. Ezúttal azonban csak Pogány Judit játssza kifogástalanul ezt a nyelvet, kár azonban, hogy nem beszéli is - az Amerikát járt kissé hibbant nagymama angollal kevert szövegének a negyedét sem érteni. A többi színész derekasan igyekszik, de láthatóan hatalmas munkájuk eredménye elvész a tisztázatlan szituációkat és viszonyokat görgető szöveg- és ötlettengerben, ahol karakter és helyzet nincs mindig maradéktalan összhangban, egy-egy ócska szóviccnek viszont szinte bármi áldozatul esik. Csuja Imre a betegségtől, a tehetetlenségtől szenvedő apa, Csoma Judit a különböző apáktól született gyermekek elnyűtt anyja. Vasvári Emese most is vaskos és reszelős hangú, Szikszai Rémusz tehetetlenül dühöngve szenvedő. Kardos Róbert a pénzhiánytól kínlódik, Varga Gabriella főképp talán a szerelemtől, Tóth Attila fh. meg attól, hogy a legkisebb és a legügyetlenebb, holott ő lenne a kiszemelt örökös. Scherer Péter viszont a legügyesebb és az egyetlen öntudatos, ambiciózus családtagot játssza, a trónkövetelő mostohafiút. A határozott karakterrel könnyen megbirkózik, a cirkuszi kellékekkel kevésbé, pedig tényleg ő a legügyesebb a színészek között. Gados Béla illusztrálja a korrupt cirkuszügyi hivatalnokot, aki kívülről csöppen a családi vállalkozásba, és hoz némi eseményt a sok szenvelgés közé.

A darab közepe táján kissé megélénkül ugyanis a családi marakodás, minthogy kiderül, pályázni lehet némi EU-pénzre, s ezzel együtt természetesen a korrupció témája is színre lopózik, némi kabaréhumorra nyújtva lehetőséget. A pályázathoz mellékelendő előadás során meg a színészek cirkuszi attrakciókat mutathatnak be. Ezzel kezdődik a második rész, s ez egy darabig szinte remek. Egy darabig mintha valóban a szereplők, az igénytelenséghez szokott artisták igyekeznének és ügyetlenkednének a színen. Egy ideig mintha a jellemekből, a sorsukból folyna cirkuszi viselkedésük. Néhány szám után azonban megint színészeket látunk, akik nem tudnak rendesen előadni egy artistaszámot. Ez a jelenet is jóval hosszabb a kelleténél, annál, amit tartalommal tudnának megtölteni.Úgyhogy bármiről szóljon is a darab, akár a szerzőnek, akár a rendezőnek van igaza, a nézőn gyakran vesz erőt az elvágyódás. Innen el, el, el!