Negyvennégy éve ásat Gorsiumban Fitz Jenő régészprofesszor. Ennyi idő alatt fasorrá izmosodtak a dunántúli pusztaságban elültetett facsemeték, a bokros csalitok pedig kellemes, mediterrán jelleget kölcsönöznek a tájnak. A munkával töltött másfél emberöltő az ezernyolcszáz évvel ezelőtt itt állt település hat százalékának feltárására volt elég.

Egy kis földhányást meghagytak a régészek a napokban befejezett ásatási szelvény tőszomszédságában. Kilátóul szolgál, jól látni róla az évtizedek óta látogatható és a nemrégiben megtalált épületmaradványokat is. Mindaz, ami az elmúlt csaknem fél évszázadban előkerült, már most is csak jókora sétával járható be. A mai múzeum területe azonban csak egy töredéke a császárkori településnek: a romterület akár kétszáz hektárt is elfoglalhat a környező szántókból. A feltételezések szerint ebből kilenc hektár európai viszonylatban is páratlan látnivalót rejteget.

A legutóbbi kutatások bebizonyították ugyanis, hogy helyesek voltak Fitz Jenő feltevései: itt, Gorsiumban volt Alsó-Pannónia provincia egykori kultikus központja. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy megtalálták az istenként tisztelt császárok hivatalos kultuszának színterét, az évente megtartott tartománygyűlések helyét. Azt az épületegyüttest, amelyet Görögországon és Itálián kívül eddig sehol sem sikerült feltárni, hiszen legtöbb helyütt ma is lakott városok települtek föléje.

Pedig 1958-ban tulajdonképpen a kényszer okozta, hogy megkezdődtek a rendszeres ásatások a Tác melletti Gorsium területén. A feltárást a Fejér megyei idegenforgalmi hivatal akkori vezetője szorgalmazta, hogy mind több turistát csalogathasson a Székesfehérvár és a Balaton közötti "fekete lyukba". Akkoriban azonban senki sem sejtette, mit is rejt valójában a kietlen, zsombékos vidék. Igaz, az első kövek már az 1930-as évek elején felbukkantak: akkor, amikor a Zichy család parcellázta a birtoka egy részét. Az új portákon hamarosan egyre-másra épültek a faragott fehér kövekből rótt disznóólak és pajták. A Nemzeti Múzeum kiérkező régészei kibontották egy három apszissal végződő épület végét, amelyet ókeresztény bazilikaként határoztak meg.

A bazilikát aztán még a harmincas években átminősítették villává, az ötvenes években pedig - amikor előkerült egy kövezett út és egy oszlopsorral övezett épület -, megállapították, hogy városias település állhatott a Sárvíz partján. Ezt az eredményt a források alapján végzett kutatások is alátámasztották. Az ókori szerzők beszéltek ugyanis egy városról, amely a délről északnak tartó utak metszéspontjában állt: a távolságok alapján a romokat ezzel a Gorsiummal - későbbi nevén Herculiával - lehetett azonosítani. Ugyancsak bizonyítékként szolgált két, Septimius Severus császár cselekedeteiről tudósító felirat, amelyeket még Theodor Mommsen jegyzett le a XIX. században. A két kő a tudós idejében Sárpentelén volt ugyan, de korábbi utazók még Fövenyben - azaz Tácon - látták őket.

A feliratok egy templom újjáépítéséről és a császár kultuszáról szóltak. Ezek alapján Fitz Jenő már 1958-ban valószínűsítette, hogy Gorsium nem más, mint a hajdani provincia kultikus központja, azaz szentkerülete. Tulajdonképpen már nem is volt más hátra, mint igazolni ezt a feltevést. A Fejér megyei idegenforgalmi hivatal igen bőkezűen támogatta a munkát: az István Király Múzeum akkori költségvetésének háromszorosát, 360 ezer forintot biztosított egy évben a feltárásokra.

Ennek köszönhetően egyre-másra kerültek elő a leletek, 1962-ben megnyílhatott a szabadtéri múzeum, és a folyamatosan végzett ásatásoknak köszönhetően egyre többet lehetett megtudni a föld alatt rejtőző két ókori településről. Gorsiumot a II. században alapították egy korábbi légiós tábor helyén, és templomát a markomannokkal vívott háború után 202-ben állíttatta helyre Septimius Severus. A várost 260-ban rombolták le a szarmaták, és csak a század végén született meg a helyén Herculia. Az már egy más világ volt: Diocletianus császár új államában már nem volt szükség szentkerületekre, sőt hamarosan az első ókeresztény bazilikák is felépültek.

Herculia romjai egy hét kilométer hosszú, nyílegyenes úton vándoroltak a XI. században Székesfehérvárra. Szent István székesegyházába és a város legszebb épületeibe falazták be a római köveket - a császárok örökségét ma is ott kell keresni. A középkori építőmesterek olyan alaposak voltak, hogy helyenként az alapokig kibányászták a faragott kőtömböket, és nem hagytak mást hátra, mint a hajdani falak lenyomatát.

A szentkerület templomának oszlopai is a fehérvári bazilikába kerültek. A kövek anyagát vizsgáló kutató bebizonyította, hogy eredetileg Kisázsiából szállították őket vízi úton egészen a Sárvíz folyóig, hogy végül a gorsiumi kikötőben kerüljenek partra. A romvárosban mára csak az alapjukul szolgáló pillérek maradtak: az elmúlt négy évtized talán legnagyobb szenzációja volt néhány éve, hogy egy kanadai régészcsoport rájuk bukkant.

A templomot egészen máshol találták meg ugyanis a régészek, mint ahol éveken át keresték. Márpedig nagyon keresték, hiszen bár a leletek egyre egyértelműbbé tették, hogy az ásatott terület a provincia szentkerülete, mindezt nehéz volt bizonyítani egy nagyméretű templom nélkül. 1997-ben azonban előkerültek a pillérek, és hamarosan világossá vált, hogy amit találtak, az maga a templom. Miután feltárták, dokumentálták, majd elbontották a föléje épített fürdőt, végre megállapíthatták: a negyven méter széles és tizennégy méter hosszú építmény a klasszikus görög-római mintákat követi. Bár helyenként a főfalakat is kiszedték az alapos középkori mesterek, pontosan lehetett azonosítani a széles lépcsőket, a fedett, de oldalt nyitott előcsarnokot és a belső cellát. Meghatározták a templom előtti, legalább kilencven méter hosszú és negyvenöt méter széles, reprezentatív teret is, ahol a szertartások színhelyéül szolgáló oltár helye is kirajzolódik.

Most, hogy teljes egészében befejeződött a templom feltárása, sok korábbi lelet magyarázata is egyszerűbbé vált - mondja Fitz Jenő. Most már világos, hogy a szentkerület teljesen önálló volt, független a mellette elterülő, igen nagy várostól. Az is egyértelmű, hogy amit egy ideig fórumnak hittek, az egy vendégház, a központi udvar köré épített szobákkal. Itt szálltak meg a tartománygyűlésekre érkező küldöttek. Megtalálták az egykori lakomák helyét is, még az étkészlet is előkerült. Egy támadás során a tálak, korsók, bronzedények és melegítők leszakadtak ugyanis a pincébe, és a helyreállításkor nem bajlódtak felük, hanem egyszerűen befalazták őket. Mi több, a kutatók már azt is tudják, hol van az ugyancsak sokáig keresett amfiteátrum. Egyelőre csak a légi felvételeken sikerült azonosítani, de már most világos, hogy óriási volt, akár 20-30 ezer ember is helyet foglalhatott lelátóin. (Összehasonlításul: az óbudai, Nagyszombat utcai cirkusz 12 ezer ember befogadására volt alkalmas.)

A professzor úgy becsüli: mindmáig talán a harmadát tárták föl a szentkerületnek. Haladhatnának persze gyorsabban is, de ahhoz több pénz kellene. Az anyagi fedezet azonban 1958 óta egyre csak apad. A kezdeti 360 ezer forint 1992-ig semmit sem változott, azóta pedig évről évre pályázni kell pénzt az ásatásra. Hol ennyi jut, hol annyi, van úgy, hogy semennyi. Ha kapnak is támogatást, gyakran az is késve, az ásatási idény vége felé érkezik meg. Egyre kevesebbet költhetnek a múzeum fenntartására is: a hatvanas években faültetésre, parkosításra is futotta, ma pedig néhány területet lezárva tartanak, mert képtelenek lekaszálni a gaztengert.

A csapda persze kikerülhetetlen. Míg a nyolcvanas évek közepén évente 80 ezer látogatójuk volt, ma alig 30 ezren váltanak belépőt a parkba. Annak ellenére, hogy a tavaszi Floralia és az ősz Ludi Romani ünnep mindig nagy siker, és a húsz éve kialakított, római mintájú színházban - az eredeti eddig nem került elő - évről évre kitűnő előadásokat tartanak.

Sok-sok pénzzel és kellő bátorsággal azonban olyan látványossággá lehetne tenni Gorsiumot, amelynek Itáliától északra nincs párja. Hiszen a szentkerület és a mellette lévő város egyfajta magyar Pompejivé válhatna: igaz, itt ezer éve elbontottak mindent, ami kimagasodott a földből, de az analógiák és a maradványok ismeretében a legfontosabb épületeket - elsőül is a templomot - rekonstruálni lehetne. Így a látogató képet kaphatna arról, hogyan festett Pannónia egyik legnagyobb települése a maga középületeivel, lakóházaival, ipartelepeivel és temetőjével. A tető alá került épületekben pedig kiállítóhelyiségek és kiszolgáló létesítmények kaphatnának helyet.

Akár a Székesfehérvárra vezető Szent István-kori utat is helyre lehetne állítani. Egyszer talán majd turisták özönlenek a császárkultusz központjába azon a csapáson, ahol hajdan a római falakból kibányászott köveket hordták buzgó keresztények a maguk városába.