Száz évvel ezelőtti térképeken az Üllői útnak azon a táján, ahol most a Klinikák metrómegálló épülete és a mögötte lévő butiknegyed található, azt a felírást találjuk, Josephinum. Ma már csak az idősebbek emlékezhetnek rá, hogy ez egy árvaház neve volt. Mégpedig Pest első városi árvaházáé, melynek alapkövét százhatvan évvel ezelőtt helyezték el. A Pollack Mihály tervezte ház 1981-ig állt./p>

A nemzet nagy megkönnyebbülésére József nádor 1836-ban felgyógyult súlyos betegségéből, s ez arra ihlette Pest város tanácsát, hogy a szeretett palatinus csodálatos jobbulásának emlékére fiúárvaházat létesítsen, s azt róla Josephinumnak nevezze el. A gyógyulás persze csak kedvező alkalom volt, amely sokakat adakozásra indíthatott, de a szándékok amúgy is régóta irányultak egy városi árvaház felépítésére. Már a XVIII. század végén több pesti polgár hagyta vagyona nagy részét erre a célra. Ez már a magyar korai kapitalizmus szociális érzékenysége volt. Az érzékenység persze nem jelentette azt, hogy az árvákat kényeztették volna, életük valószínűleg sokban hasonlított ahhoz, amit Dickens írt kora angliai árvaházairól.

Amikor Pollack Mihályt felkérték, hogy tervezze meg a pesti árvaházat arra az Üllői úti telekre, amelyet Festetich Antal adományozott e célra a városnak, az építész előtt nem angliai, hanem német példák lebegtek: a potsdami és a hallei árvaház. Hatalmas, belső udvaros épületet tervezett, ha teljes egészében felépül, vetekedett volna a közeli Ludovikával. De csak harmada készült el, a bal oldali szárnya. Ezért nézett az épülettorzóból kevesebb az Üllői útra, mint Bókay János utcára. Az Üllői úti tömbök később épültek volna. A terveket egyébként Pollack Mihály illetve fia, Ágost ingyen készítette (állítólag a fiatal Ybl is részt vett a tervezésben). Az idősebb Pollack maga irányította, szintén ingyen, az építkezést is.

Az alapkőletételt 1841. január 19-én tartották Mária Dorottya nádorné jelenlétében (akiről a belvárosi Dorottya utcát nevezték el), s két év múlva József napján, vagyis március 19-én avatták fel a "kész" épületet. Schmall Lajos, aki az intézet fennállásának ötvenedik évfordulójára megírta a Josephinum történetét, művében pontosan felsorolta az adakozókat. Liszt Ferenc például három hangversenye bevételét ajánlotta fel, Széchenyi István ezer forintot adott, Vörösmatry Mihály egy forintot és öt krajcárt, Dorottya palatinusné hetvenkét inget, hetvenkét gatyát, hetvenkét pár kapcát, harminchat lepedőt, harminchat nyakkendőt adományozott. De civilek, mesteremberek, céhek is nagylelkű felajánlásokkal álltak elő. A bérkocsisok például egy évig ingyen fuvarozták a hitoktatót az intézetbe. Volt, aki nyolc nadrágtartót, más egy tábla szappant, valaki egy házőrző kutyát adott. Az adományok a megnyitás után sem maradtak el. Legérdekesebb talán Deák Ferencnek az a meghagyása volt, hogy az arcképéről készült másolatok jogdíját fele részben a fiúárvaház kapja (másik felét pedig egy leányárvaház). Csak ezzel a feltétellel engedte lefotografáltatni magát. Rendelkezése szép hasznot hozott az árváknak, hiszen a Deák-portré sokféle árun megjelent: kelmén, gyufán, tollon.

A száz személyes ház megnyitáskor tíz árva került az intézetbe. Csak hét és tizenkét év közötti, teljesen árva gyerekeket vettek fel. Később azonban félárvákat és térítéses bentlakókat is befogadtak. Bármilyen felekezetből, de törvényes házasságból. A magyar nyelv használata kötelező volt. A tanítás magyarul folyt, felelni magyarul kellett. Még akkor is, ha a növendék idegen ajkúnak született. Így a Josephinum a magyarosodás egyik bástyája lett a zömében még német nyelvű Pesten.

Az árvaházban rendszeresek voltak a főúri látogatások: 1852-ben maga Ferenc József is megtekintette az itt folyó életet, s ezer forintot adományozott az intézménynek. Albrecht főherceg gimnasztikai gyakorlatokat indítványozott egyik látogatása alkalmával: "a testi fejlődéshez annyira szükségelt mozgalmak tekintetéből..."

"Az intézetben a fegyelem célszerűen példás, az egészségi állapot kitűnő" - írta a Pest városi elemi iskolák igazgatója 1856-ban a Vasárnapi Újságban megjelent cikkében. A "célszerűen példás" fegyelem szigorú, katonás fegyelmet, sőt még talán annál is szigorúbb nevelést jelentett (felügyelőként kiszolgált katonákat is alkalmaztak). Az ébresztő nyáron reggel fél hatkor volt, télen hatkor. Ébresztő után mosakodás hideg vízben, takarítás. Hétkor reggeli, utána iskola. Délután háromtól este hétig tanulószoba. Vacsora, majd kilenckor takarodó. Alvás télen-nyáron nyitott ablaknál. Kimenő csak vasárnap vagy ünnepnap, rokonokhoz, előre bejelentve.

Schmall Lajos említett könyvében az étrendet is pontosan leírja: "reggelire: rántott leves; ebédre: három tál étel, és pedig leves, marhahús és főzelék kenyérrel; pénteken és szombaton böjti étel; uzsonnára: kenyér; vacsorára: vagy meleg tésztás étel, vagy főzelék kenyérrel." Vérszegényeknek délben egy kis bort is adtak.

De nem annyira a pontos napirend és az egyhangú étrend jelentette az igazi nehézséget az árvák életében, hanem a rendszeres fenyítések. A Népszava 1904-ben kis cikkben foglalkozott az itteni bánásmóddal: "Ütik, pofozzák a szegény gyermekeket minden csekélységért, amiért talán még szemrehányó tekintetet sem érdemelnének... Ha egy ilyen szegény fiú a torna közben véletlenül kinyújtja a kezét a sorból, ha egy papírdarabot felejt a padban, ha a számolásban téved, ha az udvarban kissé gyorsabban fut, mint a tanítónak tetszik, szóval ilyen csekélységekért öt-hat pofon jár ki a szegény gyermekeknek." Napirenden voltak a falhoz állítások, a guggoltatások, az étel megvonása. Az egykori bennlakók utólag mégis szinte kivétel nélkül jó szívvel emlékeztek az intézetre. Persze nem a fenyítésekre, hanem inkább a megbonthatatlanul összetartó közösségre.

A Josephinumban mesterségekre tanították az árvákat. A Schmall-könyv szerint 1893-ig huszonhárom kereskedőt, húsz kertészt, húsz szabót, tizenkét asztalost, tizenkét könyvkötőt, tíz cukrászt, kilenc kárpitost, nyolc esztergályost, ugyanennyi péket és vargát képeztek, s más mesterségekből is jó néhányat, még aranyművest is. A legtehetségesebbeket később magasabb iskolába íratták. Buza Péter Pest-budai történetek című könyvében az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején megszólaltatott néhány egykori "józsefest". Ők úgy fogalmaztak, hogy "fegyelmezett, életrevaló" embereket nevelt az intézet. Említettek egy-két híressé vált növendéket is, például Győri Dezső szobrászt, Horváth Tibort, a kelet-ázsiai múzeum igazgatóját, Liber Endrét, Budapest alpolgármesterét, Csatorday Károly ENSZ nagykövetet, külügyminiszter-helyettest, Kőhalmi Béla Kossuth-díjas könyvtárost. A XIX. századihoz képest persze sokat változott az intézet élete a XX. században, az étrendet és az öltözetet tekintve, de a szigor maradt.

A megnyitása óta többször bővített, de Pollack tervei szerint soha el nem készült épület lebontása már centenáriumán, 1943-ban felmerült, ám ekkor még haladékot kapott. Sorsát évtizedekkel később a metróépítés pecsételte meg, miután huszonnyolc centit süllyedt a ház. A II. világháború után még befogadta a világégés árváit és a görög polgárháború apátlan, anyátlan gyerekmenekültjeit. Nevét azonban 1948-ban Vasvári Pál Fiúotthonra változtatták, az ötvenes években pedig a Sallai Imre Építőipari Szakmunkásképző költözött az épületbe. A nyolcvanas években már végnapjait élte a ház. A süllyedés miatt nagy részét ki kellett üríteni, az üres helyiségekbe hajléktalanok húzódtak. A hajdani nagylelkű adományozók, Góniczy Györgyné, Dorion János, Boráros János, valamint Stallenberger János emléktáblából néhány töredék maradt, eltűnt József nádor mellszobra, s nem voltak már meg a régi harangok sem, amelyek egykor a bentlakók életét szabályozták. Csengésüket még Molnár Ferenc is megörökítette a Pál utcai fiúkban: "...a közeli árvaházban, melynek ablakai barátságosan világítottak ki a sötét estébe, vacsorára harangoztak..." A nyolcvanas évek elején, amikor az egykori árvaházat lebontották már nem szól érte harang.