Kerközép coming out

Engel Pál "Úrigyerekek tévúton" című írásával (május 12.) mintha azt sugallná egy képzeletbeli nemzeti középosztálynak: támasszák fel hamvaiból a keresztény (értsd nem zsidó), civilizált középosztályi (ezentúl kerközép) viselkedést, teremtsenek újra szakadékot a zsidók, a prolik, a kispolgári csőcselék, a szellemi-politikai alvilág és önmaguk között.

Engel őszinte: nosztalgiával mereng az úriemberségről, annak tudatában, hogy ezzel a kerközép legbornírtabb sajátosságát, a politikai antiszemitizmust is belsővé teszi.

Tiszteletre méltó, hogy nem rejti véka alá viszolygását a nyomortól, a szélsőségtől és a parvenütől - kockáztatva, hogy szociálisan érzéketlennek, elitistának, ódivatúnak, intoleránsnak tünteti fel önmagát. S miután maga is állítja, hogy a visszavágyott kerközép nincs is, akár a széllel szemben fütyülés bátor tetteként értelmezhetnénk írását, pláne, ha belehalljuk a manapság országló, polgárt mímelő politikai elit és - szavazóbázisa - ócsárlását is. Van tehát egy szubkultúra, mely végre előbújik és megmutatja magát: kisztihand, mi is itt vagyunk, kéretik alássan kis klubunkkal is számolni a nagy átalakulásban.

Így aztán a szerzőhöz csak annyiban szól írásom, hogy cikke - ha akarja, ha nem - épp a nevezett színlelő politikai és társadalmi osztály, a parvenü eszközévé válhat. Jó lesz tehát egy kicsit bepillantani e civilizáltnak, mi több, a XXI. század hajnalán kurrensnek vélt osztály történetébe.

A keresztény nemzeti középosztály a XIX. század utolsó negyedében jelenik meg a magyar politikai porondon, mégpedig úgy, hogy szép lassan kiszorítja a birtokos nemességet, a gentryt, mely addig a hagyományos magyar konzervativizmust képviselte, és programja a "fontolva haladás volt: a liberalizmustól a mérték és nem a minőség választotta el". (Szabó Miklós: Új vonások a századforduló magyar konzervatív politikai gondolkodásában, in: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986, Medvetánc Könyvek, Budapest, 1989, 109. o.) A gentryt leváltó dzsentroid réteg - a kerközép előfutára - azonban nem csupán a birtokos nemesség lecsúszott tagjaiból verbuválódik, hanem polgári-kispolgári származású hivatalnokcsoportokból is, melyek a volt nemesi rétegekhez, s nem a polgársághoz simulnak, s idővel lenyúlják magát a dzsentri szót is. Politikai arculatukat először a tiszaeszlári per és az Istóczy-féle Antiszemita Párt gründolása körüli sertepertélésben tárják a világ elé, s múlhatatlan érdemeket szereznek a korábbi, "szelídebb" antijudaizmus politikai antiszemitizmussá frissítésében. A nemesi konzervativizmussal szemben e dzsentriszerű alakzat nem a nyugati kultúrában, nem az állampolgári jogok tekintetében homogén nemzetben, a modernizációból, a polgári átalakulásból kiszoruló csoportok atyai felkarolásában és az organikus társadalomfejlődésben hisz, hanem arra törekszik, hogy az addig a demokratikus-liberális tradícióba illeszkedő nacionalizmust kisajátítsa, konzervatív eszmévé tegye. S ki más nyújtana ebben segítséget neki, mint a rendi státusukban megroggyant arisztokraták politikai avantgárdja. A nagy szellemek a polgári házasság bevezetéséről (és az izraelita felekezet emancipációjáról, a felekezetileg vegyes házasságok engedélyezéséről) szóló ún. egyházjogi törvény vitájában mint e törvény ellenzői találkoznak (1895).

Mivel a szociáldemokrácia addigra már többé-kevésbé uralja a "proli"-tömegbázist, úriembereink (ekkor még dzsentri és agrárius fedőnéven) az alsópapság segedelmével próbálják a parasztság tőke- és tőkésellenes szelét az ún. keresztény hitel- és fogyasztási szövetkezetek segítségével saját vitorlájukba fogni. Céljuk azonban "nem a \'szociális olajcsepp\' cseppentése volt, ezek a szövetkezetek sem tudták a helyi hitelezőkénél (értsd: a zsidó uzsorásénál - K. É.) olcsóbb hitellel és áruval ellátni a parasztságot. Céljuk sokkal inkább az volt, hogy az ily módon szervezett tömegerőt és a kiépült apparátus hatalmi súlyát felhasználhassák (...) a bank- és ipari nagytőke elleni országos méretű konkurenciaharcban." (Szabó id. mű 120. o.) A parasztságot a tekintetes kerközép jól átvágja: a szövetkezetekbe történő többszöri állami pénzpumpálással lényegében csak magát "immunizálja" a tőkés átalakulással szemben, és a századforduló első évtizedeire viselkedési rendből úri középosztállyá kiáltja ki sajátjait.

A kerközép - fájdalom - az első világháború után sem viszi előrébb az országot, és addigra lényegében levetkőzi konzervatív nemesi mentéjét is. A vallási értelemben elvilágiasodott (ahogy Engel írja, pusztán annyiban keresztény, hogy nem zsidó), az organikus társadalomfejlődés klasszikus konzervatív eszméjét csak önmagára vonatkoztató, amúgy feledő társadalmi csoport Trianonnal maradék birtokainak és pozícióinak tekintélyes részét is elveszíti. Immár az utódállamokból átáramló sorstársakkal is versenyezve hivatalnok-dzsentriként a gyakran szélsőséges nacionalizmusban, revizionizmusban, antiszemitizmusban, rang- és állássóvárgásban éli ki politikai ambícióit. 1920-ban ez a kerközép kényszeríti ki a numerus clausust és veri át Nagyatádi Szabó Istvánékon a földreformot, mely konzerválja a tömeges nyomort. Az ő nyomásukra szűnik meg a titkos választójog, ami a politikai participációt hosszú időre visszasüllyeszti a premodernbe.

A kerközép a két világháború között kurzusosztállyá növi ki magát, rajong a korporációért, jobbjai az olasz fasizmusért. Vagyontalanná vált, tőkeszegény új nemzedékei pedig - mi tagadás - megkezdik a "második" őrségváltást: egyetemekről és egyetemi katedrákról, vállalkozói pozíciókból, felügyelőbizottsági, választmányi stb. helyekről igyekeznek kiszorítani a - zsidó - burzsoáziát. 1938-ra inkább több, mint kevesebb sikerrel. Ők emelik vállukra Gömböst, s mérnek utolsó csapást az agrárproletárságra és a szegényparasztságra az 1936-os telepítési törvénnyel, melyet saját bevallásuk szerint persze a zsidó bérlők ellen hoznak. Lelkes hívei "zsidótörvényeknek". Ők írják a viszszacsatolási ceremóniák forgatókönyvét, és en passant ők hozzák meg a "visszatért nemzettesteket" diszkrimináló, a határon túli magyarságot másodrendű állampolgárrá degradáló rendeleteket is. A kerközép segít a kurzusnak a népi gondolatot szélre szorítani, és nem ágál egyes népiek politikai meghurcolása ellen sem: akié a hatalom, azé a nép-nemzet alapon. 1939-ben nekik jön kapóra a keblükön melengetett nyilas ellenzéki tömegpárt, mely ahelyett, hogy ellenük, a Taszilók ellen fordulna, a "burzsuj zsidóságban" találja meg célpontját. Egyes keresztény nemzeti úrifiúk és úrigyerekek a Szálasi-kormányban és annak "szakértői" hátországában is képviseltetik magukat.

A weberi értelemben sosemvolt osztály megfájdította a fejét a kerközép aranykor, a XX. század első fele gondolkodóinak is. Hajnaltól Szekfűn át Erdeiig senkinek sem sikerült szociológiailag értelmezni e csoportformációt, még osztályszerű létezését sem tudták (Hajnal nem is akarta) tudományosan bizonyítani. A rendi és az osztályhelyzet közötti átmenet feltevése sem kínált megoldást a rejtvényre, esetükben társadalomtörténetileg és szociológiailag egyaránt indokolatlan az osztály fogalom használata. A kerközép szinte kizárólag a politikai diskurzusból eredeztethető, amúgy kacérkodhatnánk a viselkedési rend, hivatásrend, hierokratikus rend, esetleg a "politikai szekta", az "álnemesi öntudatra épülő kaszt" fogalmának bevezetésével is. (Szabó: Középosztály és újkonzervativizmus, id. mű 179. o.)

Az osztályszerű létezés és markáns szociológiai körvonalak híján az úriemberség mint olyan vált e szubkultúra lényegévé. (Engel publicisztikájában összemossa az úri rend és a keresztény nemzeti középosztály fogalmát. E két társadalmi csoport kölcsönös megfeleltethetőségét eddigi társadalomtörténeti ismereteink azonban nem indokolják.) "Az úriság a magasabb erkölcsi eszményt képviseli az önösséggel szemben, s a társadalmi altruizmust az egoizmussal szemben. (...) Abban a vulgáris formában, ahogy a koncepció hazánkban terjed és hat, a francia szociológia e tanait nem maguk a klasszikus francia szociológusok (Durkheim, Tarde - K. É.) képviselik, hanem sokkal inkább eszméik népszerűsítője és laposítója, a bízvást prefasisztának nevezhető Gustav Le Bon. A koncepcióból későbbi, már tízes évek utáni továbbfejlődése során kibontakozik az általános kultúrkritikai tartalom: a társadalom összetartására, organikus igazgatására csak az úri princípium, a hagyománytisztelet, a konvenciózus magatartás képes." (Szabó, id. mű 180-181. o.) Néhány évtizeddel később már odáig mentek egyesek a pongyolaságban, hogy a magyar (nemesi) származás magát a tőkés tevékenységet is megnemesíti. Az úriemberség és a származás kölcsönös megfeleltetése azonban - tekintettel a kerközép átjáróház jellegére (ki-becsúsztak benne és belőle a nemesi, polgári, kispolgári, középparaszti elemek, funkcik és aparátcsikok) - önámítás.

A keresztény "magyar urak" amőba-szerű alakzatát nem más, mint a ressentiment tartotta össze. (Lásd Szabó: Nemzetkarakter és ressentiment, in: Világosság 1981/6 358-362. o.) Ez az érzés abban különbözik az osztályharcos hevülettől, hogy míg azt az uralmi, jövedelmi egyenlőtlenségek indokolatlanságába vetett hit mozgatja, ezt az azonos egyenlőtlenségi vagy hierar-chikus helyzetekben levő kedvez-ményezetti kör kialakulásakor létrejött "igazságtalanságok". "A resszentimen-tes embernél hiányzik a saját szféráján kívüli nagyság és szépség boldogító tisztelete és igenlése, az effajta értékek szemléletében való elidőzés belső békéje. Ő a komparáció, a szüntelen öszszehasonlítás embere, aki folyvást önmagára sandít, hogy vajon az a szép és jó, amit máson lát, őneki hogyan állna." (Szabó, id. mű 362. o.) S innen már csak egy lépés az etnocentrizmus.

A kerközépnek nem sok jót köszönhetett ez az ország. Szokták mondani, hogy a magyar kultúra őrzésében élen járt. Máig tartó mételyezésében is. Nagy jóindulattal megkockáztatható, hogy zéró összegű volt a játszma. Semmilyen szociológiai felmérésről nem tudok, mely bizonyítaná, hogy az úrigyerekek ellenállóbbnak bizonyultak a pártállammal szemben, hogy valami fölsőbb moralitás vagy műveltség birtokosaiként védettebbek lettek volna a diktatúra mocskától. Arról sem tudok, hogy a "keresztény polgárságot", az "úriemberek" világát akkora szakadék választotta volna el a "szellemi alvilágtól" és a "csőcseléktől". Ezt értsük talán úgy, hogy jobban idegenkedtek volna a kisnyilasoktól, mint zsidó polgártársaiktól? Épp az ellenkezője bizonyítható.

Sajátos kereszténységfelfogásuk szívósan fennmaradt a soá után is, mind a mai napig a "zsidó" értelmiség, polgárság, a liberális politikai csoportosulások jelentik a legfőbb ellenséget számukra. Megengedem, az a bizonyos csőcselék ("underclass", "underdogs"?) is irritálja őket, mely Magyarországon ismét széles rétegeket ölel fel, így azután nem eléggé nyilvánvaló, hogy a finnugor származás tagadóit, a félőrült szittyológusokat és sumerológusokat, a neonácikat, vagy - ne adj\' isten - a hajléktalanokat, a Suzuki és a Danone munkásosztályát, esetleg a homoszexuálisokat, netán a romákat, boszniai menekülteket stb. kell-e érteni rajta. Kivált akkor nem, ha csak az úriság és a nem zsidó származás firtatása segít az eligazodásban. A mostani kerközép revival, ha lehet, rosszabb, mint volt egykoron: nem tanult sem elődje hibáiból, sem a történelemből, s ma nem lát messzebb mentális térképe (a budai kerületek, a média és a szellemi élet) határain. Akárcsak a \'90-es években a népi-népies reneszánsz, mely szintén elfeledte mozgalomalapító baloldali eszméit, és elitista fölénnyel osztotta az igazságot.

A kerközép úriemberség szociológiai körvonalát ma - sarkítva - a hallgatás adja. Körükben már ilyen párbeszéd sem hangozhat el: "Hol is voltál, méltóságos uram \'44, '56 stb. őszén?" "Hm..." "Értem, kérlek alássan, akkor erről többé nem beszélünk."

Ma Magyarországnak aligha van szüksége a kerközépre, sőt e szubkultúra, ha ismét kurzusosztállyá akarna válni, mély sebeket ejtene törékeny demokráciánkon. Ugyanis, bárhogy is gondolja a kerközépbe születő ötödik-hatodik-hetedik nemzedék, ressentimentes lelke mégis együtt rezdül a rendszerváltás után megjelenő, s mára tömbösülő parvenüvel, a polgár fogalmából a zsidó származású polgárság értékeit kizáró, gyermekeit a 301-es parcellánál miatyánkoztató, a keresztény kurzust reinkarnáló és mediatizáló politikai elittel, amely kapva kap az alkalmon, hogy tisztességes úriemberek "elszólják" magukat. Ha "úr" lennék, visszahúzódnék budai villámba, nehogy úgy járjak, mint a gentry egykoron: miközben majmolja szokásaimat, s tanulja ékes beszédemet, lenyom - nem, nem a csőcselék! - az új klientúra-középosztály. És már a zsidókra sem számíthatok.

/p>

l lennék szörnyedve, miket irkáltam én itten össze, ha nem olvasom újból, épp az imént (2000 idei májusi szám), hogy új regényében Esterházy Péter állítólag még nálam is csúnyábban zsidózik.

z ilyen és hasonló esetekre azonban szerintem ma már jól alkalmazható az ún. Engel-féle sejtés, az olvasásszociológia legújabb (általam kidolgozott és ezúton közzétett) formulája, amely kimondja: "Bármely írásműre és annak bármely elemére igaz, hogy n számú olvasó esetén, ahol n tetszőleges pozitív egész szám, mindig lesz legalább egy, aki nem fogja megérteni."

ovács Éva
szociológus
Engel Pál
történész

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.