Ötven évvel ezelőtt, 1951 májusára Budapestet is elérték a kitelepítések. Két hónap alatt mintegy tizenháromezer "nemkívánatos" budapesti családot telepítettek vidékre "az osztályigazság" érvényesítése, "a lakáshelyzet javítása" érdekében.

A kitelepítés nagy lecke volt társadalomismeretből, de kiötlői nemigen okultak belőle. A forgatókönyvet Gerő Ernő államminiszter, Rákosi jobbkeze a párt államgazdasági osztályával állíttatta össze. De a tervezet nem tetszett neki, és azzal küldte át Rákosinak: "túlságosan nagy felhajtást akarnak csinálni, ami politikailag káros. Szerintem nincsen szükség arra, hogy egy hét alatt rohammunkával kitelepítsünk Budapestről 12-18 ezer személyt. Sokkal lassabban és nyugodtabban kell csinálni, és nincs is szükség valami óriási konspirációra... a nem rohamszerű végrehajtásnak az az előnye, hogy kevesebb lesz a tévedés, kevesebb lesz a nehézség a vidéki elhelyezésnél, könnyebb lesz a munkába állítás, nem lesz a dolognak az a látszata, hogy tömegesen, éjjel, brutális módszerekkel viszszük el az embereket. Másrészt azt gondolom, hogy amikor az egyházzal kapcsolatos dolgokat csináljuk, aligha célszerű még egy másik ilyen vastag dologgal megtoldani."

A kitelepítésről 1951. május 5-én szűk körű bizottság döntött, amelynek Rákosin és Gerőn kívül tagja volt az Államvédelmi Hatóság (a politikai rendőrség: ÁVH) vezetője, Péter Gábor és Házi Árpád belügyminiszter is. A kitelepítés végrehajtója a rendőrség - az értesítés után 24 óra alatt - "az ÁVH teljes segítségével" (a névsort feltehetően ők állították össze). "A kezdésnél heti 120-150 családot kell kitelepíteni", majd egyre többet, mert szeptember 15-re végezni akarnak az 5500 családot érintő "akcióval". A kitelepítettek többségét Békés, Hajdú, Heves és Szolnok megyébe viszik. A "családfő 5 mázsa, minden további családtag 250 kg holmit vihet magával, bútort, ruhát, élelmet, mindent beleértve". A maradék ingóságot a Bizományinak adják át és a pénzt - a szállítási költséget levonva! - a kitelepítetteknek kellett volna megküldeniük, ám ezt egyszer sem tették. A kitelepítés alól a mentesítést azok adhatták, akik az akciót irányították. De azt nem hozták nyilvánosságra, hogy felmentést lehet kérni, minden puccsszerűen kezdődött, titkosan és váratlanul 1951. május 21-én.

"Ki kell dolgozni, hogy egy vagonba több család kerüljön-e vagy csak egy... A kitelepítettek lakásait 30 százalékban honvédtisztek, 40 százalékban ipari munkások, 30 százalékban pártfunkcionáriusok, minisztériumi és egyéb állami vonalon dolgozók kapják." A második csoport lakásainak kétharmadát nagy családú ipari munkásoknak kell adni.

Házi Árpád hetenként jelentett: "A kitelepítés napjai: kedd, csütörtök, szombat. A véghatározatokat előtte 24 órával, reggel öt órakor kezdjük kikézbesíteni... A szállítás reggel negyed 4 órakor kezdődik, a vasúthoz szállítás tehergépkocsikon, két fordulóban történik..., a kitelepítés jelenlegi módszere jó."

Mintha az MDP Titkárság és a politikai bizottság sem tudta volna, mi készül: Rákosi és Gerő külön napirendként nem terjesztette elő, mi a szándékuk. Mivel ők ketten mindent megtehettek, s ezekben a testületekben kiváltképp nem kellett ellenkezéstől tartaniuk, talán azért léptek e testületek formális megkérdezése nélkül, mert Moszkva ajánlotta ezt a lépést. (Más országokban is volt ilyesmi, Romániában a kitelepítést például a Duna-csatorna építésével kötötték össze.)

A váratlan lépés meglepte az alapszervezeteket, s nyugtalanságot keltett a nyugdíjasok és az értelmiségiek körében. A kényszerintézkedéssel sújtottak természetesen minden szalmaszálba belekapaszkodtak, minden furfangot bevetettek. Akit ki akartak telepíteni, mert nyugdíjas ezredes sógornője, az azt felelte, hogy a lánya 1926-tól a Kábel- és Sodronykötél Gyárban dolgozik, és MDP-tag.

Távirat Kőtelekről Rákosinak: "Végzetes félreértés és tévedés folytán kitelepítettek. Kérem ügyem legszigorúbb kivizsgálását elrendelni. Futó, nyugállományú altábornagy." Nincs nyoma, hogy akár csak válaszoltak volna is a kérésre. Levél: "Az a vészhír zavarja amúgy is zaklatott nyugdíjaséveimet, hogy a nyugdíjasokat kitelepítik Budapestről." Rákosi ráírja: "Ne higgyen az ellenséges hírverésnek." Viszont Kaufmann Samu nyugalmazott pedagógust, aki a soproni elemi iskolában tanított, amikor Rákosi oda járt, kihúzatta a listáról.

József Attila testvére

Zipser Emilné mentesítése végett - aki földbirtokoslány és egy olasz állampolgárhoz ment férjhez - Pablo Casals írt Rákosinak. Tekintettel Casals érdemeire, "aki ellenállási múlttal rendelkezik, világhírű csellóművész, a spanyol forradalomban is tevékenyen részt vett és Rákosi elvtárssal is kapcsolatban volt", az aszszony megmenekült, amit Casals megköszönt. Gyorsan mozdult a megfélemlített egyház is, és kérte, hogy a kitelepítetteket a papok lelkileg felkarolhassák.

1951-ben a név, a leendő foglalkozás is lehetett vád, de lehetett mentség is. Ezért került le a listáról József Attila testvére vagy a történészprofesszor Domanovszky Sándor és családja, sőt a "gyáros családtag" Márkus László színművészhallgatót is visszaengedték a kitelepítésből. Ám Déry Sári színésznőért hiába állt ki hét Kossuth-díjas, illetve kiváló művész. Somlay Artúr kérte Révait: mentse meg a kitelepítendő színészeket, Révai még csak nem is válaszolt neki, amit Somlay búcsúlevelében is szóvá tett.

Több mint egy hónapja tartottak a "hajnali költöztetések", amikor Rákosi kijelentette a politikai bizottság előtt: a kitelepítés a burzsoázia likvidálásához tartozik, ami "végleg csak a szocializmussal fog megszűnni". "Lehetetlen, hogy a város legdöntőbb részeiben ezrével lakjanak a régi rendszer elszánt hívei. Ezeknek a kitelepítése, amint kiderült, nagyon közelről érinti a magyar értelmiséget, amely ezekkel a rétegekkel rendkívül össze van sógorosodva, komásodva... A napokban kaptam egy levelet Verebélyi Tibornétól. Közölte, hogy ki akarják telepíteni olyan lakásból, ahol 1909 óta lakik. Házi elvtárs azt mondta, hogy ez igaz, de egyik veje, Andorka Rudolf Horthy diplomatája, a másik veje Horthy altábornagya volt. Eddig kb. 700-800 családot telepítettünk be (mármint a kitelepítettek helyére - a szerző) és 12 olyan eset volt, hogy nem merték elfoglalni a lakást. Köztük párttagok. Egy párttag azt mondta, hogy fél." S egy szokatlan - egymondatnyi - ellágyulás: "Ellenlépéseket kell tenni, olyanokat, amelyek megnyugtatják az intelligenciát." Pedig elszánt: "Karcagon is, a város közepén a 400 legszebb házban kulákok laknak. Lehetetlen, hogy a Balaton környéke még mindig a méltóságos urak villáival van telerakva. A burzsoázia likvidálása nem három- vagy öthetes kitelepítési program, hosszú esztendőkig fog tartani" - és a burzsoázia közé sorolták egy nyilvánosház tulajdonosának az unokáját is.

A kiürített lakások elosztásán utólag "finomított" a Titkárság: adott belőle az ÁVH-nak, sőt a tudósoknak, művészeknek, íróknak is. A fogadtatás mégis rossz. Szeptemberben Gerő intézkedik: "a holnapi lapokban már közlemény jelenjen meg arról, hogy személy szerint milyen prolik (név, üzem, gyermekek, illetve családtagok száma) költöztek be a Budapestről kiutasított burzsoá, reakciós áruhalmozók lakásába".

- Ortutay rendeletére a kitelepítettek értékeit a közgyűjtemények kapták - emlékezett Patakiné Brestyánszky Ilona. - Mi, muzeológusok részt vettünk ebben a munkában, a könyvtárosok, levéltárosok ritkán. Nemcsak értékes könyvek, gyűjtemények, hanem irattárak, oklevéltárak is zúzdába kerültek, mert "egy piszok főúr" papírjai nem érdekelték őket. A tanácson vagy a rendőrségen kaptuk meg az eligazítást - a címeket és a kulcsokat -, és a lakásügyi előadó, a becsüs, a muzeológus, elvétve még a könyvtáros és a levéltáros meg egy ávós tartozott egy csoportba. Először a muzeológus ment végig a lakáson, és kiválogatta, ami a múzeumnak kell. Ortutay arra biztatott bennünket, ha bizonytalanok vagyunk, inkább többet hozzunk be, de semmi el ne vesszen. Minden egyes darab zálogházi (Z) számot kapott, amit csak az ÁVH vagy a Bizományi tudott feloldani; megmondani, kié volt a kérdéses darab. Mivel én végeztem leghamarabb - a becsüsnek minden darab tányért kézbe és leltárba kellett vennie, és nem mehettem el -, mindenütt jól megnéztem, hogy jó uraink mit olvastak. Nem sok örömben volt részem. Mindegyik katonatiszt lakásán ott volt az obligát garnitúra, a herendi étkészlet, az ezüst "eszcájg". Téboly, milyen volt a középosztály ízlésvilága. Ebből többé-kevésbé a zsidók emelkedtek ki. Zsindelyéknél - később tudtam meg, hogy baloldaliakat bújtató államtitkár volt - a Néprajzi Múzeumba bekerülő néprajzi gyűjtemény mellett volt például egy hatalmas angol nyelvű detektívkönyv-gyűjtemény, amelyet ugyancsak kár volt a zúzdába vinni.

A sokféle politikai bélyeg - osztályidegen, kulák, nyugatos stb. - a kitelepítettel gyarapodott. Az is megbízhatatlanná vált, akinek kitelepítették valakijét (hacsak nem volt az illető például Gerő orvosa). A magyar zsidóság képviselői viszont, bizonyára nem jószántukból, cáfolhatták a "nyugatiak rágalmait", hogy bárkit azért telepítettek ki, mert bármilyen "felekezetnek a tagja".

A nagy műveletről akkor ritkaságnak számító műbőr kötéses zárójelentés készült. A listára 6531 család került fel, mentesítést a családok egy tizede kapott. A "szállítást" 360 rendőr s mégannyi szállítómunkás végezte. Megszökött 13 család (32 fő), öngyilkosságot kísérelt meg 6 "család", meghalt 4 család (6 fő). A "burzsoá, reakciós áruhalmozók" több mint negyede (27%-a) volt katonatiszt (köztük 189 tábornok, 82 özvegy), továbbá magas rangú állami tisztviselő (17%), volt nagykereskedő, volt igazgató (347 és 40 özvegy), arisztokrata ("egyéb foglalkozás nincs"), s külön 9 herceg (családfő 2), 163 gróf, 121 báró, 8 lovag, s 38 olyan illető, aki "elítélt hozzátartozója".

Az összeírt 17 530 fő helyett végül 12704 személyt telepítettek ki.

Honthy Hanna férje

A "műbőrben" Házi Árpád fölsoroltatott mindenkit, akit kihúztak a listáról, s azt is: miért, kinek a kérésére. E szerencsés ötezernyi "osztályidegen" névsora sok mindent elárul a válogatásról. Ki akartak telepíteni egy rádiómérnök katonatisztet - kiderült, a HM kutatóintézetének a munkatársa. Rendőr alezredes - 1946 óta párttag, a Ganz Vagonban dolgozik. Őrnagy - ellenállási érdemei vannak; főtanácsos nevelt lánya - a Kistextben laboráns; exportiroda-tulajdonos - a szovjet élelmezési központ irodájának a vezetője. Osztálysorsjegy főelárusító - mindössze 25 sorsjegyet árult; alezredes - a felszabadulás után lett az, ma - azaz akkor - is mint asztalosmester dolgozik; ezredes özvegye - 1929-ben nyugdíjazott orvos ezredes; őrnagy - gyógyszerész őrnagy; miniszteri számvizsgáló, a filmgyárban altiszt, egyszobás albérletben lakik. Őrnagy háztulajdonos - a Maszobalnál (azaz a magyar-szovjet alumíniumipari cégnél) térképrajzoló. Ezredes özvegye - a férje átállt a szovjet hadsereghez, előléptették. Államtitkár özvegye - az 1918-1919-es őszirózsás forradalom idején lett államtitkár, a nyugdíját Rákosi hagyta jóvá. Miniszteri tanácsos - a felesége Kossuth-díjas tanár. Fegyvergyári igazgató sógora - sztahanovista. Szegő Sándor őrnagy - karmester: felmentését Kodály Zoltán kérte. Rendőrkapitány neje - veje az Operaház karnagya, lánya a HM-ben dolgozik, párttagok; vezérigazgató özvegye - a fia ellenálló volt, a lányát 1944-ben kivégezték. Nyugdíjas alezredes lánya - 9 éves, a nagybátyjához költözik. Vezérigazgató kormányfőtanácsos veje és felesége - az anyós első férje volt a vezérigazgató, aki 1917-ben meghalt. Ráth-Végh István ítélőtáblai bíró - író, 1920-ban nyugdíjazták: felmentését Darvas József író, miniszter kérte. Ezredes unokája, 3 éves - a szüleihez megy. Klár András földbirtokos és neje, Mezey Mária színésznő. Demeter Károly fémáruüzem-tulajdonos - az Egyesült Izzó főmérnöke; Selye Húgóné, alezredes özvegye - fia világhírű tudós, Selye János (a stresszelmélet kidolgozója): felmentését az MTA elnöke, Rusznyák István kérte. Rácz Jenő pénzügyminiszter (1946-1947) és családja - felmentését Kiss Károly, a Központi Ellenőrző Bizottság (KEB) elnöke kérte. Földbirtokos - kitüntetett élmunkás. Alezredes - 1910 óta vesz részt a munkásmozgalomban, 1945 után lett törzsőrmesterből alezredes. Az MNB főellenőre - a tanácsköztársaság idején tanúsított magatartása miatt elbocsátották és csak a felszabadulás után került vissza a régi beosztásába; bérháztulajdonos - csak családi háza van és volt. Miniszteri tanácsos - Illyés Gyulát bújtatta; Háy Mórné földbirtokos - az egyik fia Kossuth-díjas író (volt moszkvai emigráns), a másik sztahanovista mérnök. Nagykereskedő neje - fia Tabi László humorista; földbirtokos anyja - az USA követségi attasé anyja; vatikáni követ - nem volt az. Gertler Adolfné fonal-nagykereskedő - a fia filmrendező; rt. igazgató neje - két hete ment férjhez, a férje múltját nem ismerte, dolgozó nő, MDP-tagjelölt; Rácz László autó-nagykereskedő - Honthy Hanna primadonna férje. Titkos tanácsos özvegyének rokona - nem rokon, csak albérlő.

ÁVH-önkritika

Gyakori, hogy a kitelepítendő nem rokon, csak például háztartási alkalmazott (volt) egy üveg-nagykereskedőnél vagy netán a társbérlője. Ekkor már körülbelül egymillió "gyanús" alak szerepelt a rendőrségi nyilvántartásban. Budapesten - ahol feltételezhetően a legeszesebb és legpontosabb emberek (rendőrök, ávéhások) állították össze ezeket a listákat - különös dolog derült ki a nyilvántartottakról, a sötétben bujkálókról, az ellenségről. A legrosszabb, ami kiderülhet, nevezetesen, hogy az ellenség sem az, ami. Méghozzá a sűrűje, vagyis a legveszedelmesebbje sem az. Nem nagy-, hanem csak kiskereskedő, nem bankigazgató csak tisztviselő, nem ezredes, csak zászlós, vagy "nem azonos". Hálóba akadtak külföldiek (osztrák, csehszlovák, svájci stb. állampolgárok) is közvetlenül vagy közvetve: rendőrfelügyelő neje - szovjet állampolgár; ezredes fia - a svájci követség gépkocsivezetője; alezredes - az egyiptomi követség gépkocsivezetője. Rengeteg nyolcvan éven felüli súlyos beteg bizonyult "a régi rendszer elszánt hívének", akiket az értesítés után le kellett venni a listáról, mert mentőautóval mégsem lehetett valakit kitelepíteni.

Végül a kitelepítendők majdnem harmadát Budapesten kellett hagyni: törölték őket a listáról anélkül, hogy bármiféle felülvizsgálatot végeztek volna! Nem ez az igazi tragédia, hanem az, hogy ezek után sem jutott senkinek eszébe, hogy baj van a kréta körül. Ilyen megbízhatatlan nyilvántartás alapján hogy sikerül a burzsoáziát likvidálni? Bár 1953 után elkezdték a másfél milliósra duzzadt névjegyzék apasztását, a rendőrség a Kádár-rendszerben is használta ennek a nyilvántartásnak a maradékát az állampolgárok megbízhatóságának eldöntésekor, útlevelek kiadásakor stb.

Az elhallgatott skandalum akkora volt, hogy maga az ÁVH is kérte: harminc családot vegyenek le a kitelepítési listáról. (Utánuk a legtöbb családot - tizennyolcat - Vas Zoltán mentett meg.) Felmérhetetlen gyötrelmek árán 5300 lakáshoz, lakrészhez jutott a főváros. A budapesti kitelepítéssel 1951. május 21-től július 18-ig, két hónap alatt végeztek. Ugyanekkor a déli és a nyugati határsávból is áttelepítették a "politikailag megbízhatatlan személyeket" az ország belsejébe.

"Sokáig úgy tudtam, hogy 1951. június 16-án érkezett a gonosz papír, hogy lennénk ha szívesek huszonnégy órán belül a számunkra kijelölt kényszerlakhelyre elhordani az irhánkat, ami nemcsak avval a morális haszonnal járt, hogy a nép ellensége, ez voltam lényegében én (egyébként véletlenül az én nevemre lett a papír kiállítva, de apámék úgy tettek, mintha nem vették volna észre), móresra lett tanítva, hanem avval a gyakorlatival is, hogy egy kellemes lakás üressé vált, konkrétan a nép számára vált üressé, még konkrétabban G. J. elvtárs számára, hogy vinné el őt a fekete fene.

Vagyis mindenki jól járt, mi erkölcsi balanszba kerültünk, a nép meg stb.

Június 16-a jó dátum, de július 16-a is az, mert ez volt a kiköltöztetések utolsó napja. A legeslegutolsó. Szóval el lett húzva a mézesmadzag a szüleim szája előtt, akikkel így mégis megesett a legnagyobb baj, ami diktatúrában érheti az embert: reménykedni kezdtek.

De ez azután többet nem fordult elő."

"- Hát kedves Nuszbaum úr, nagyon örültem...

- Tessék várni, tessék várni! Még el sem kezdtem, amiért jöttem.

- Lehetne akkor röviden?

- Megpróbálom, csak tetszik tudni, mielőtt idemerészkedtem volna, arra gondoltam, a kegyelmes úr majd egyszerűen kidob.

- Hát ha már említi...

- Mert amikor meghallottam, hogy a kegyelmes urat holnap kitelepítik, összeállítottam egy csomagot. Itt van, kérem. És ne tessék engemet kidobni vele!

- De hát mi ez? - képedt el nagyapám.

- Én megjártam a poklok poklát az egész családommal. Én tudom, hogy ilyenkor mire van az embernek leginkább szüksége. Ez egy ilyen csomag, kérem. Én állítottam össze. Tessék megbízni az én nagy tapasztalatomban."

(Esterházy Péter: Harmonia Caelestis - részlet 131, 132)