Úrigyerekek tévúton

Lassan egy hónapja volt látható a Duna Televízióban egy beszélgetés, amelyet Romsics Ignác folytatott Ormos Máriával, Kosáry Domokossal és velem Hóman Bálint és Szekfű Gyula történetírói munkásságáról. Ennek során, amikor Hómannak a magyar őstörténetről vallott felfogása került szóba, elmondtam, hogy Hóman, tisztességes tudós lévén, természetesen a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. De fontosnak éreztem, hogy még valamit hozzátegyek: "A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbevonni. Eddig a pontig tart a tudomány. Ami ezen túl van, az halandzsa." Valami ilyesmit mondtam, de amint ez lenni szokott, nem találtam meg hamarjában a megfelelő szavakat. Amit mondani akartam, az így szólt volna: "Ami ezen túl van, az a szellemi és politikai alvilág".

Miért mondom el mindezt? Mert már másnap kérdőre vont egy jó ismerősöm, hogyan merek ilyen határozottan nyilatkozni valamiről, aminek nem is vagyok a szakembere. Hát nem tudok róla, hogy mi minden került elő azóta, ami kétségtelenül bizonyítja a magyarság szumir eredetét? Mindaz a temérdek tudományos mű, amely erről meg hasonlókról évtizedek óta megjelent Nyugaton, és a kommunizmus bukása óta nálunk is kapható, semmit sem mond nekem? "Te magad mondtad, mennyit fejlődött a tudomány Hóman óta. Hát miért nem hiszed el, hogy ez az őstörténetre is igaz?"

Könyörögtem neki, hogy higgyen nekem. Negyedszázada ismerjük egymást, tudhatja, nem vagyok sem "liberális", sem "bolsevik", sose voltam. Higgye el, becsületszavamra, hogy komolyan gondolom, amit mondtam. Hiába. Azzal váltunk el, hogy "még majd visszatérünk erre".

Ekkor ébredtem rá, mekkora baj van. És hogy erről a bajról egyszer végre beszélni kell. Mert ne tessék azt képzelni, hogy ismerősöm "bunkó", vagy amolyan félnyilas. Ellenkezőleg. Szeretetre méltó és civilizált polgár, aki könyveket és régiségeket gyűjt, és egészben véve műveltnek mondanám. Mondanám, ha..., ha a világ nem zavarodott volna immár teljesen össze. És itt kezdődik a baj. Mert persze nem róla lesz itt szó, ő csak példa volt. Hanem egy társadalmi osztály széteséséről és tökéletes szellemi zűrzavaráról.

A polgárság ama részének, amelyből mindketten származunk, hajdan megvolt a maga sajátos életstílusa, erkölcsi értékrendje és kultúrája. Tapasztalható, hogy szociológiai értelemben ez az osztály ma is létezik, mint a jobboldal legbiztosabb szavazóbázisa, s immár három választás bizonyítja, hogy legtöményebben a budai villanegyedekben van képviselve. (Ott lakik különben ismerősöm is.) Csakhogy időközben eltelt néhány viszontagságos évtized, amely nem kedvezett a polgári életformának, és a jelek szerint ez a középosztály már nem az a középosztály. Hogy polgári erkölcseiből mennyit őrzött meg, arról sejtelmem sincs; remélem, hogy minél többet. Annak viszont, hogy hagyományos ízlése és kultúrája veszélybe, sőt válságba került, biztos jelei vannak. Az idézett beszélgetés csak alkalom volt arra, hogy végre szóba hozzam ezt a válságot.

Pár évvel ezelőtt Görgey Gábor számomra rokonszenves tárcát tett közzé az "úriemberről". Azt fejtegette benne, hogy a szót a történelem rossz ízűvé tette, holott jelenthetne valami jót is. Jelenthetné a polgári értékek és viselkedésformák olyan együttesét, amely ma, a modern világban is vállalható. Igen. Bárcsak jelentené. Úgy vélem azonban, hogy ettől még messze vagyunk. A mai Magyarország jobboldali érzelmű polgára megőrzött ugyan egyet-mást a harmincas évek "keresztény úriemberének" mentalitásából, de úgy hiszem, vajmi keveset sikerült elsajátítania azokból az értékekből, amelyek civilizáltabb országokban a konzervatív polgári lét velejárói. Valószínű, hogy erről nem ő tehet, hanem a politikai rendszer, amelyben élnie adatott. A tény azonban ettől még tény marad. Ezért az alábbiakban nem afféle idealizált "úriemberekhez" kívánok szólni, amilyeneket Görgey szeretne látni (velem együtt) ebben az országban. Tudomásul veszem, ha nem szívesen is, hogy ilyenek kevesen vannak. De legalább a többieket, akik "jó magyar keresztény polgárnak" tartják magukat, szeretném emlékeztetni arra, személyes emlékeim alapján, hogy mit jelentett ez a kifejezés valaha. Hogy volt egy olyan kor, amelyben a "keresztény polgárságot", az "úriemberek" világát, bármilyen gyarló volt is az, szakadék választotta el a szellemi alvilágtól és a csőcseléktől. És ahhoz, hogy Magyarországon végre viszonylag civilizált konzervativizmusról lehessen beszélni, ezt a szakadékot bizony újra meg kell teremteni.

Gondolom, csak kiskorúaknak kell elmagyaráznom, hogy a "keresztény" az eddig és alább használt értelemben nem hívőt jelent, hanem "nem zsidót". Nagyanyám, amíg jártányi ereje volt, minden vasárnap misét hallgatott, nagyapám ellenben serdülő kora óta be nem tette a lábát templomba, holott a "keresztény kurzus" idején egyik vezetője volt a fővárosnak. Anyám is vallástalan volt, csupán engem tanított imádkozni és próbált meg a templomba is elcipelni - már amíg hagytam magam. "Keresztény" polgárrá nevelésem emellett azzal egészült ki, hogy apránként megismertem a helyem a társadalomban. Hogy vannak "prolik", vannak "kispolgárok" és vannak "a zsidók". Mi ellenben "úriemberek" vagyunk, és ezért nagyon fontos, hogy ennek megfelelően is viselkedjünk.

Mindez ma nevetségesen avíttnak hangzik, de tartok tőle, hogy sokakban még most is él ilyesféle kép a társadalomról. Ezért fontos elmondani, hogy mindez akkoriban a polgári nevelésnek, hogy úgy mondjam, csak az "elméleti" része volt. A "zsidó" és a "proli" sűrűn felvetődött ugyan később, az ötvenes években, konkrét személyekre vonatkoztatva is, de leginkább csak a "kommunisták" minősítéseként, akiket természetesen gyűlöltünk. Eleven "prolit" tizenegy évesen láttam először, a Rózsit, akit anyám albérlőnek fogadott be a cselédszobába, nehogy "kiigényeljék". Rózsi nagydarab, csontos munkásasszony volt, nagy hangú és primitív. Emlékszem, kalauznak azért nem vették fel, mert ahhoz a négy alapművelet ismerete kellett, ő pedig az osztást nem ismerte, és képtelen volt megtanulni. Emellett alighanem piszkos is volt, mert általa ismerkedtünk meg a poloskával, amely addig éppoly elvont fogalom maradt számomra, mint a proli. Rózsi viszonya anyámmal tehát eleinte érthetően feszült volt. Később azonban meglepően sokat javult, éspedig leginkább Rózsinak köszönhetően, aki becsületes és fölöttébb jóindulatú teremtés volt, engem pedig különösen kedvelt. Már három éve lakott nálunk, amikor egy nyáron megtanított befőzni, kifejezetten azért, hogy "meglepjük anyukádat". Mit mondjak: tökéletes meglepetés volt. A konyhai munka iránt különben sohasem mutattam érdeklődést, de mire anyám hazajött, a kamrában több tucat lekváros- és befőttesüveg sorakozott, szakszerűen lezárva celofánnal, ahogyan kell. Anyám meg volt hatva, és amikor Rózsi elköltözött, már majdnem azt mondanám, hogy barátnőkként váltak el.

Mindezt azért meséltem el, hogy lássék: az élet más volt, mint az elmélet. Nevelésem során azt is meg kellett tanulnom, hogy szűkebb környezetét a magamfajta "úrigyerek" nem társadalmi kategóriák alapján minősíti és válogatja, hanem emberi kvalitásai szerint. Voltak igen jó barátaim a mi köreinkből is, például Granasztói "Gyurka", akinek anyja anyámnak legkedvesebb barátnője volt. Legjobb pajtásom azonban nyolcéves koromtól egyik osztálytársam, Miki volt, történetesen a szomszéd házmesterné fia. A középiskolában szétváltak útjaink, de az egyetemet később újból együtt végeztük el. Aztán vidéken vállalt tanári állást, és találkozásaink között évtizedek múlnak el, de valahol a lelkem mélyén ma is ő áll hozzám a legközelebb. Mikivel hat éven át sülve-főve együtt voltunk, mindig nálunk, mivel nekem saját szobám volt, ők pedig négyen laktak egy szoba-konyhában. Egyszóval merőben más társadalmi közeghez tartoztunk. Ez azonban otthon nálunk sohasem volt "téma". Mikit anyám nagyon szerette, ráadásul megbízott benne, mert Miki nálam sokkal érettebb és józanabb volt. Vele, de csak vele, elmehettem a budai hegyekbe kóborolni, mert sose hagyta volna, hogy elhagyott kézigránátokat kezdjek el rugdosni (ami kitelt tőlem). Miki anyját pedig, aki takaros, csinos, rátarti asszony volt, anyám kifejezetten respektálta. Olyasféle minősítés, hogy Mikiék netán "nem magunkfélék", soha, egyetlenegyszer sem hangzott el. Egy ilyen megjegyzés nemcsak ízléstelen lett volna, hanem szégyenletes, és ezért elképzelhetetlen volt.

Valahogy ugyanígy álltunk a "zsidókkal" is. Anyám világképét, mint általában a keresztény középosztályét, döntően befolyásolta a Horthy-korszak antiszemitizmusának szellemi alapvetése, a Három nemzedék. Ma úgy látom, kevés ennél lélekmérgezőbb mű született magyar szerző tollából, anyám azonban, sajnos, el volt tőle ragadtatva. Elméletileg pontosan tájékozott volt tehát a zsidóság "kártékony" szerepéről a magyar társadalomban és kultúrában, és nevelésem fontos részének tartotta, hogy erről nekem is éppoly világos képem legyen, mint neki. Csakhogy az elmélet ebben a vonatkozásban sem egyezett a gyakorlattal. A budai házban, ahol felnőttem, tizennégy keresztény család lakott, és csak három zsidó. Kettő azonban közvetlen szomszédunk volt, és anyám mindegyikükkel szívélyes viszonyt tartott. Össze nem jártunk (mint ahogy a házból történetesen mással sem), de ha összefutottak, éppoly kedvesen eltársalgott velük, mint bárki mással. Miért is ne, hiszen nem is egy zsidó volt a környezetében, akit szeretett és becsült. Zsidó volt az egyik legjobb barátnője, és zsidó volt a "Bogdán doktor bácsi", akit el szokott hívni, ha beteg voltam. "Oszi bácsi" is zsidó volt, egy különc szokásairól ismert, joviális, kövér úr, később a földalatti ellenállás tagja, aki azonban három héttel a német bevonulás előtt még ott volt a születésnapi zsúromon. Olyan remek "robbanó" játékokat hozott, hogy a lakást vastagon borította el a konfetti, a cseléd pedig sírógörcsöt kapott. Volt azután anyámnak egy idős zsidó barátja is (a szónak eredeti és nem a mai értelmében), egy ügyvéd odaát Pesten, akihez gyakran látogatott el csevegni, mert - ahogy később többször megjegyezte - "az egyik legokosabb és legnagyszerűbb ember volt, akit valaha ismertem".

Sajnos, én magam valamennyiükre csak homályosan emlékszem, mert mindössze hatéves múltam, amikor a barátnő kivételével egytől-egyig elpusztultak. A két szomszéd család is, meg a többiek is. Azóta sokszor jut ez az eszembe, amikor olyasmit olvasok, hogy a budapesti zsidóság "viszonylag szerencsésen" élte át a vészkorszakot. Hát igen. Viszonylag.

A civilizált középosztályi viselkedés végül is, mint látjuk, bonyolult valami volt. Nem volt könnyű elsajátítani. Ráadásul szellemi kötelezettségekkel is járt, például bizonyos, elég igényes szintű általános műveltséggel, továbbá nyelvtudással. Ami a műveltséget, és egyáltalán az "úriember" fogalmát illeti, az ideált számomra a nevelőapám képviselte, aki anyám barátjaként (ezúttal a szó mai értelmében) látogatott bennünket több mint harminc éven keresztül. Régi nemesi családból származott, mélyen konzervatív felfogású volt és kifogástalan modorú. Amolyan igazi úr. Hajdan vezérigazgató volt valahol, és a kitelepítéstől egy párttaggá lett beosztottja mentette meg. Jogot és közgazdaságtant végzett, de a politikában, földrajzban és történelemben is bámulatosan jártas volt, úgyhogy gyerekként szinte bármiről faggathattam, ami érdekelt. Ja igen, és még valami. Ha viszszagondolok, őt egyszer nem hallottam sem "zsidózni", sem "prolizni". Merthogy, mint mondtam, ő igazi úr volt.

Anyám főleg a zenében és a képzőművészetben volt otthon, meg a modern francia irodalomban. Csaknem minden este leült zongorázni, Mozart- és Beethoven-szonátákat játszott, Schubertet, Chopint, meg még az Olasz koncertet. Vasárnaponként akadt hegedűpartnere is, Harich János, Esterházy herceg egykori levéltárosa, képzettségét tekintve zenetanár és mellesleg Haydn-kutató. Gyermek- és serdülőkorom boldog emléke, hogy hallgathattam őket muzsikálni, de innen van, hogy Schumannál modernebb szerzőt sajnos azóta sem tudok igazán élvezni. Ami pedig a nyelvtudást illeti, nálunk elég magas volt a mérce, mert nevelőapám választékosan beszélte mindhárom nyugati nyelvet, meg apám is, aki nem élt velünk. Anyám eredetileg csak franciául és németül tudott, ezért 1950-ben - akkor kezdődtek a kitelepítések - elkezdett angolul tanulni. Meg bridzselni, mert addig azt sem tudott. Nem mintha abban reménykedett volna, hogy hamarosan "bejönnek az amerikaiak". Ennél azért okosabb volt. Inkább, úgy gondolom, amolyan dacból tette.

Ilyenformán alakultak ki, szinte észrevehetetlenül, azok a minták, amelyekhez az embernek tartania kellett magát, ha nyugodtan akart a tükörbe nézni. És nyilván nem véletlen, hogy a szűkebb baráti köröm mindvégig olyanokból állt, akik pontosan ugyanúgy gondolkoztak - és ma is ugyanúgy gondolkoznak - erkölcsről, emberekről, a világról, meg általában mindenről. Hogy az ember nem lop el még egy ceruzát vagy vajas zsömlét sem, az természetes; hogy nem csal, sem a kártyában, sem az életben, az is természetes. (Nem is érdekel a sport azóta, hogy a sportszerűség kiment a divatból.) A legfontosabb azonban mégis a tágabb értelemben vett becsület. Az ember nézetei idővel változhatnak, de nem követ el aljas dolgokat. Ragaszkodik, minden áron, az "úri" tisztességhez, főképp pedig nem adja fel az elveit.

Az ember például, ha így nevelték, nem festi át magát, teszem azt, liberálisból nemzeti konzervatívvá egyik napról a másikra, pusztán azért, mert így látja előnyösnek. Mert ugyanezért a polgári tisztességért nem lépett be az ember annak idején a "pártba" sem - hogy a munkásőrségről már ne is beszéljek. Egyetlen régi barátom sem lett soha az állampárt tagja, mert a mi körünkben ez egyszerűen elképzelhetetlen lett volna. (Hogy világos legyen a dolog: nem a párttagok, mint személyek ellen volt kifogásunk, hanem maga a párt ellen. Azt a párttitkárt például, aki 1970 táján kedvesen, de minden erővel be akart szervezni, a maga módján nagyon is derék embernek tartottam.) Számolni kellett persze vele, sőt valószínű volt, hogy az ember, ha nem lép be, sokkal lassabban vagy egyáltalán nem érvényesül; hogy talán soha életében nem lesz belőle sem főorvos, sem főmérnök, sem tudományos főmunkatárs, ennél többről már nem is szólva. Nem lesz, mert mások, akik talán tehetségtelenebbek, de párttagok, rendre meg fogják előzni. Ennek nem örül az ember. Persze, hogy nem örül. De semmiség ez ahhoz az arcpirító helyzethez képest, amit még elképzelni is szörnyű volt: hogy az ember 1956-ot "ellenforradalomnak" kénytelen nevezni, és közben "elvtársnak" szólítják. És pláne ahhoz képest, ami még talán ennél is szörnyűbb: hogy neki is így kell majd szólítania másokat.

Hát valahogy így vélekedtünk mi, és vélekedünk ma is, ezekről a dolgokról, és csakugyan adódtak is ebből hátrányaink. De nem neheztelünk mi ezért ma a világon senkire, hiszen mi magunk döntöttünk így. Nem azért nem lettünk párttagok, mert nem lehettünk, hanem azért, mert nem akartunk azok lenni. És ez így volt jól. Ma is úgy látom: megérte. Néha van olyan sejtésem, hogy azok "kommunistáznak" ma a leghevesebben, akik annak idején nem állták ki a próbát, és most képtelenek ezt megbocsátani - önmaguknak.

Hogy mármost ezek után manapság valamennyien - én és barátaim, hívők és nem hívők - politikailag azon az oldalon találjuk magunkat, amelyet a túloldalon "liberálbolseviknak" szokás becézni, az több, mint érdekes. Az elgondolkoztató. Hiszen még csak igazi liberálisok sem vagyunk, nemhogy baloldaliak. Emlékszem például, milyen leküzdhetetlen ellenszenvvel figyeltem annak idején az 1968-as párizsi diákzavargásokat. Igen, azokat, amelyekre a liberális baloldal azóta is oly büszke. Ki nem állhattam őket. Sem Cohn-Benditet, sem Marcuse-t, sem a többieket. Ugyanilyen ellenszenvvel viseltetetem mindmáig minden baloldali ízű hőbörgés iránt, legyen az zöldeké, feministáké vagy bárkiké. Hogy ennek ellenére éppily kevéssé - vagy még kevésbé - tudok rokonszenvezni a mai "nemzeti jobboldal" stílusával, annak csakis az a szellemi tanácstalanság és zűrzavar lehet az oka, amely jobb sorsra érdemes középosztályunknak sajnos nem csekély részét jellemzi, s amelyre a bevezetőben már utaltam. Essék befejezésül erről is néhány szó, nevezetesen arról, hol volt hajdan az a bizonyos szakadék társadalom és csőcselék között, és hol kellene ma lennie.

Talán segít a dolgok megértésében egy fontos tétel, amely ötven év alatt feledésbe merült: az, hogy a csőcselék nem társadalmi, hanem erkölcsi kategória. Nem társadalmi réteget jelöl, hanem emberek - helyesebben: emberi lények - meghatározott csoportját, amelyben minden társadalmi osztály mindig képviselve volt, van és lesz. A nyilas söpredékben, tudjuk, egyformán akadt arisztokrata, dzsentri, polgár és "proli". A kommunistákéban, amely azután következett, megvolt ugyanez, talán egyedül az arisztokraták kivételével. (Bár ki tudja...) Köztudott, hogy a "kisnyilasok" utóbb "kisávósokként" bukkantak fel, mert - ahogy egyszer egy bölcs hazánkfia megfogalmazta - "kis ország vagyunk, nekünk csak egy csőcselékre telik".

Mielőtt a kommunista hatalomátvétel mindent összezagyvált volna, ez a képlet teljesen világos volt a keresztény középosztály minden művelt tagja számára. Politikailag nagyon színes volt ez az osztály, hiszen az angolbarátokat a németbarátoktól, a királypártiakat a horthystáktól egy világ választotta el. Egy világ - de nem szakadék. A szakadék ott tátongott, ahol a társadalom véget ért, és a szakadék mélyén, messze lent tanyáztak a nyilasok és a hozzájuk hasonlók. Nyilasnak lenni a mi köreinkben nem pártállást jelentett, hanem kirekesztődést a civilizált világból. A "nem magafajtával" érintkezett az ember, és a kulturáltságán múlott, miképp tette ezt. Nyilasokkal azonban nem érintkezett, mert azok közönséges bűnözőknek számítottak. Előfordulhatott (sajnos elő is fordult), hogy köztiszteletben álló tudós megbocsáthatatlan módon nyilatkozott a zsidókról és a zsidókérdésről még 1944-ben is, amikor pedig már folytak a deportálások. Mégis azt kell mondanom, hogy - bármily meglepően hangzik - abba a bizonyos szakadékba még ő sem zuhant bele.

Hogy miért nem? Azért, mert - hogy visszakanyarodjak kiindulópontunkhoz - finnugor eredetünk például az ő számára sem volt vitatéma. Lehetett bármily botrányos, amiket leírt, a nyilasokhoz azért neki sem volt köze. (Évtizedek múlva igen közeli barátságba kerültünk, ezért nyugodtan állíthatom.) Éppúgy tisztában volt vele, mint minden művelt ember akkoriban, hogy az őstörténeti zagyvaságok - "szumir" meg "turáni" eredet, és a többi - nem a magafajtának íródtak, hanem azoknak, akik valahol lent nyüzsögnek a mélyben. "Úriember" nemcsak hogy nem vett a kezébe ilyesmit, de nem is tekintette társalgási témának. Akit a történelem érdekelt, az Hómantól megtudhatta, hogyan is volt régen. Hóman igazán a politikai paletta jobbszélén állt, őt nehéz lett volna "zsidóbérencnek" minősíteni, noha persze a nyilasokat éppúgy utálta, mint minden tisztességes úr. A "turanista szakirodalmat" a csőcselék olvasta, meg legfeljebb még olyanok néhányan, akiknek hibádzott az ízlésük és hiányos volt a műveltségük.

Aztán jött a kommunizmus, meg a pártállam korszaka. A szélsőjobboldali szennyirodalom, beleértve a "szumirológusok" zagyvaságait, csak az emigrációban tenyészhetett, idehaza csak néhány becsempészett példány keringett. Amikor tehát eljött a szabadság pillanata, ez a művelt középosztály utódait szellemileg teljesen felkészületlenül érte. Megszokták, hogy ne higgyenek a "kommunistáknak" és tankönyveiknek, de arról fogalmuk sem volt (nem is igen lehetett), hogy mit kellene hinniük helyette. Így történhetett, hogy mohón kezdték falni mindazt a szemetet, ami egyszerre megint kapható lett, de amit apáik még kihajítottak. Itt tartunk most. Valahogy előbbre kellene lépni.

És lehetőleg nem a szakadék irányába.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.