A politikusság mint hivatás persze sokrétű, s leginkább a már az éleken tevékenykedőket szokták osztályozni, különféle szempontok szerint csoportosítani. Beszélnek szürke eminenciásokról vagy újabban - a közmegítélésben kriminalizálódott politika mentén - keresztapákról, akik a nyilvánosság mögött, a háttérből irányítanak. Ehhez viszonyítva más a képességes orátor - újabban a nagy kommunikátor -, aki szavaival tömeges azonosulásra és mozgósításra készteti az embereket. Van néhány politikus, akinek örvendetesen bő a stratégiai vénája, mások meg nélkülözhetetlen organizátorok. Van, aki kifogyhatatlan a taktikai ötletekből, a stratégiai célok megközelítéséhez igényelt fúrásban-faragásban - ahogy ma mondjuk: a kavarásban -, s fáradhatatlan manipulátorként jeleskedik. A politika parttalan világában az ilyen, tehát a funkcionális tevékenységek szerinti képesség megoszlása mintegy munkamegosztásként jelenik meg a politikusok között. Ki így, ki meg amúgy hasznosítja magát.

Vannak más megközelítések is. Kornis Gyula a pesti egyetemen azt tanította a két háború között, hogy lélektani szempontból az államférfiúknak (akkor még tényleg inkább csak férfiak voltak) két nagy csoportja van. Az egyiket objektív típusnak nevezte, aki "meggyőz, de nem legyőz", s "benne az ész munkál". Úgy találta, hogy Deák Ferenc volt ilyen. A másik a szubjektív típus, akire a "magával ragadó entuziazmus a jellemző", s noha többnyire csak "rövid ideig fénylik, de mindjárt olvaszt is". Ennek példája Kossuth Lajos volt. Ugyanezt a két személyiséget Bibó István is szembeállítja akkor, amikor a kelet-európai politikustípusokról ír. Ő ugyan 1948 után már nem taníthatott egyetemen, de nagy hatású írásában, amelyben a zsákutcás magyar fejlődésről értekezett, leszögezte - némi maximalizmussal -, hogy egy ország politikai irányításához realitásra és lényeglátásra van szükség. A kelet-európai, s benne a magyar történelem azonban nálunk a kiegyezés hamis konstrukciója miatt úgy alakult - írta Bibó -, hogy a neves politikusok vagy a hazug konstrukcióba beletörődő, hamis realisták, vagy prófétálásba forduló, túlfeszített lényeglátók lettek. Az egyikre a Deák Ferenc, a másikra meg a Kossuth Lajos nyomdokain lépkedők a példái.

Vannak tehát a politikusi létnek lélektani, morális, történeti, s más egyéb típusai is, és ennek különféle változataiban bővelkedik a szakirodalom. Ezek többnyire klasszikus szerepek a politika színpadán, jobbára az államférfivá emelkedett politikusok szerepfajtái. Jóval kevesebb szó esik arról, hogy mindez hogyan is kezdődik. Az elemzésre, tipizálásra méltó politikusok hogyan választódnak ki karrierpályájuk kezdetén? Vagyis miből lesz a cserebogár? Ha nincsenek földrengéses, nagy hatású és váratlan fordulatokkal teli, forradalmas idők, hogyan emelkedik ki valaki az ismeretlenségből?

Ahhoz, hogy valaki a névtelen aspiránsok körében észrevehető legyen - lévén a politika minden változatában a küzdelem terepe -, vagy veszélyes zendülőnek, vagy látványosan lojálisnak kell mutatkozni. Ha a zendülővel meg lehet alkudni, akkor ő is hasznossá válik, s számolnak vele. Aki pedig határozottan lojális - miként az előző évtizedekben gúnyosan mondták nálunk: kérlelhetetlen proletár őszinteséggel szembe dicséri főnökét -, az már eleve helyes gondolkodásúnak, azaz hasznosnak tetszik a számos feszültség közepette tevékenykedő vezető politikus szemében. S lássuk be, ezt meg lehet érteni. A problémák sokaságával naponta szembesülő vezető politikus nem akar és nem is tud kritizáló, ellenszegülő, kekeckedő emberekkel együtt dolgozni, mert ilyenekből épp elég neki a politikai ellenfél tábora. Az ilyen hasznos ember ősi típusa a politikai felemelkedőnek, amit a görögök még szikofantának, hazug tányérnyalónak mondtak; a Bécs iránti kormányhű figurákat meg a régi Monarchiában finom iróniával gutgesinntnek, jó érzületűnek, helyes gondolkodásúnak nevezték.

Példám - már csak tapintatból is - a távoli Albionból. Hogyan tűnik fel egy használható ember? A fölidézendő epizód Thatcher miniszterelnök asszony politikai pályafutásának a delelőjén volt, akkor tehát, amikor a sikerek ragyogása mellett a politikai árnyak már sokakat elgondolkodtattak a konzervatív pártban is. Épp erről beszélgetett a parlament egyik étkezdéjében néhány, a politikai nyilvánosság terén névtelen tory képviselő, amikor Mrs. Thatcher, kezében tálcával, határozott léptekkel az ő asztalukhoz tartott. "Megdermedtünk. Hosszú csönd lett. Hogy mennek a dolgok a választókerületben? - törte meg a csöndet a miniszterelnök asszony" - emlékezik Matthew Parris, a Times egyik vezető újságírója, aki a fölidézett időben hét éven át konzervatív képviselő volt az angol alsóházban. Erre a társaság egyik tagja - akit egyébként moderált nézeteiről ismertek a többiek - a kormány féktelen dicsőítésébe kezdett. A differenciálatlan monológ a leghalványabban sem érintett létező, s immár köztudott problémákat. Mrs. Thatcher kifürkészhetetlen arccal meredt a beszélőre. Többen úgy érezték akkor, hogy magában neheztel a behízelgő tányérnyalás miatt. Miután a miniszterelnök távozott az asztaltól, kellemetlen csönd telepedett a társaságra, s egy kicsit mindenki sajnálta Johnt, a talpnyalót, mert úgy érezték, ezzel a buta szöveggel a saját politikai sírját ásta meg. A folytatás azonban más volt: "Rövid pár hónap múlva államtitkár lett. Ez volt a kezdete annak a felfelé ívelő karriernek, amely őt a kabinetbe juttatta" - írja Matthew Parris. Az illetőből közlekedési miniszter lett, s ő hajtotta végre a brit vasutak - gazdaságilag kétséges, az utasok szerint meg botrányos következményekkel járó - privatizációját, s ma már a Lordok Házában ül.

De mint említettük, a politikai hivatás sokrétű, s az abban is megnyilvánuló történelem meg sokszínű. Így aztán a lábujjhegyre álló, hasznos embernek is sok fajtája lehetséges.