De hagyjuk most a valós történéseket - az egymásnak ellentmondó kommentárok, s más hírek özöne úgyis elmossa tisztánlátásunkat. Arra azonban rászánhatunk egy-két percet, hogy észrevegyük, mi is húzódik meg egy minősítő fogalom, illetve az azt elkönnyítő írásmód között. Világok! - hogy ne riadjak meg a nagy szavaktól.

Az egyik világból úgy látszik, hogy a kelet-szlovákiai cigányok nyomorúsága társadalmi ügy, annak az egész ország közösségét érintő okai vannak, s ily mértékű a rendcsinálás lehetősége és felelőssége is. Egy másik világból ez csak az egyéni felelősség, a munkára és előbbre jutásra való, személyes hajlandóság hiányának kérdése. Az egyikben a társadalmi lelkiismeret szólal meg, a másikban meg az, hogy ilyen nincs is, mert csak egyéni felelősségek és lelkiismeretek vannak. Nem mindig volt ez így.

Amióta Thatcher asszony, brit konzervatív miniszterelnök azt találta mondani: "nincs olyan, hogy társadalom", tehát mindenki a maga szerencséjének vagy szerencsétlenségének a kovácsa, egyre inkább fölemlegetik, hogy Victoria királynő uralkodása idején (1837-1901) nagyon sok szó esett a közérdekről, a közjóról, a közéleti aktivitásról, a társadalom ügyeiért megmozduló lelkiismeretről és hasonlókról. Ebben aztán nem volt különbség liberális vagy konzervatív politikusok között. Akkor ugyan még nem voltak közvélemény-kutatások, de a liberális Gladston vagy a konzervatív Chamberlain egyaránt a társadalmi felelősséget és közakaratot hangoztatta a brit nép bármely problémája esetén - s tekintettel arra, hogy az idő tájt Nagy-Britannia világbirodalom volt, az angol politikusok között a világ ügyeiben is ez a hangütés dívott.

Ez azért különös. A XX. század ugyanis úgy telt el e vonatkozásban, hogy majd mindenki a nyelvét köszörülte a viktoriánusokon. A viktoriánus jelző sok szempontból megbélyegző volt: a gyarmatosítások, a gyermekmunka, a nők álságos háttérbe szorítása, általában a roppant egyenlőtlenségeket hurcoló, merev társadalmi rend miatt, legfőképpen pedig a konformitás, prűdség és bigottság okán.

Sajátos társadalmi előírások éltek például a gyászviselettel kapcsolatban. Egy gyermek vagy szülő halála esetén egy évig illett gyászban járni, ha a férj hunyt el, akkor az özvegyasszony két-három évig gyászolt - ha azonban a feleség halálozott el, akkor csak három hónap gyászt írt elő a társadalmi konvenció. Mindezt persze részleteiben is aprólékosan szabályozva. Tekintettel a gentleman eszményére, s ennek Nagy-Britannia birodalmi pozíciójából következő világméretű kisugárzására, ezek előttünk sem ismeretlen dolgok.

Bernard Shaw egy esetleírása is rávilágít erre a viktoriánus viselkedésre. Egy közeli, igen művelt nőismerősét említi, aki egy híres lánynevelő intézet vezetője Londonban, s aki ingerülten vitatta a helyi hatóság azon jogát, hogy az közegészségügyi okokból intézetének szennyvízelvezetési állapotát ellenőrizze. A viktoriánus morál eleve elborzadt már annak a lehetőségétől is, hogy férfi személyek hatósági engedéllyel inspiciáljanak olyan helyiségekben, amelyeket hölgyek intim, testi funkciók miatt használnak. Ma csak mosolygunk az ilyen hétköznapi, történeti furcsaságon, de a korban élők közül egyre többen érezték fojtogatónak az ilyen példák sok tucatjával jellemezhető légkört, s lázadtak ellene. Olyan nagyságok, mint például Virginia Woolf vagy E. M. Forster közbotrányok sorozatát vállalva léptek föl a viktoriánus világ ellen. Az első világháború lövészárkaiban aztán együtt pusztultak el a maradi és a haladó úriemberek a gyárak és bányák népének tömegeivel. A hazatérő túlélők pedig már egy változó világot találtak, amelyben egyre többen szóltak és tettek a viktoriánus merev osztályviszonyok, a bigottság és a képmutatás ellen. Röviden szólva: a viktoriánus jelző a maradiság és az irritáló társadalmi szokások fogalmi szemétládájává lett.

Most mégis azt olvashatni egyes brit lapokban, hogy ideje visszatérni a viktoriánus értékekhez. No, persze nem a prűdséghez vagy a gyászviselet merev szabályozásához, hanem ahhoz a politikusok viselte közéleti és társadalmi felelősséghez, ami nem hárítja a történelmi és közterheket az egyes ember vállára. Mintha mégis lenne társadalom, s nem csak egyes emberek halmazából állna a világ.

Hogy milyen is ez a társadalom az integrálódó Európában és a globális civilizációs folyamatban - nos, ez fogas kérdés, s joggal kelt vitákat. Az európai társadalomnak lassan bontakoznak ki a politikai keretei, mert csak az egyes embert látó, vagy a csak a régi nemzetállami társadalomban gondolkodók ezt egyaránt fékezik. Vannak olyan haladár (sic!) közgazdászok, akik a jóléti állam haláláról nyilatkoznak, mert ez most az állam elhalása című elbeszélő költemény legújabb strófája. Van, aki csak kisebb államról beszél, mert úgy tudja, hogy a fókuszcsoportok népe, vagyis a kérdező biztosok által megszondázott nép, az Isten adta nép, államellenes. És a jóléti nemzetállamok Európájában, úgy tűnik, többségre jutottak azok, akik attól félnek, hogy a nyomorultak tömegei árasztják majd el őket a csatlakozó országok államlefaragó buzgalma következtében. A társadalom - már ha van - akkor valamiként politikailag formált, s az európai újkor óta ennek átfogó formája az állam. Nem mindegy, hogy milyen, de nélküle az állam teremtette szabad piac se lenne, s az egyre gazdagodó individualitás se létezhetne, miként a sikeres egyének se élvezhetnék egyéni gazdagságukat az állam nyújtotta politikai biztonság hiányában.

Elhiggyük hát, hogy éhség sincs, lázadás sincs - társadalom sincs?