Hogy mi történik ezekkel a félárva gyerekekkel, hogyan dolgozzák fel az egyik szülő tartós nélkülözésének traumáját, arról eddig nem sokat tudtunk. Annyit lehetett eddig is sejteni, hogy a kényszerű apátlanság mély nyomot hagy a gyerek lelkében, de hogy az ilyen szülői magatartásnak mi a pszichológiai háttere, és a gyermeki pszichében pontosan mik a következményei, azt csak az utóbbi években, évtizedekben tárta fel a szakpszichológia. Idehaza egyedül Tomasovszki László foglalkozott ezzel, aki A szülői elidegenítésszindróma c. dolgozatában foglalta össze klinikai tapasztalatait.

Tomasovszki - főként amerikai szakpszichológusok, legelsősorban Gardner és Cartwright nyomdokain haladva - elemzi az apa ellen irányuló módszeres "befeketítési kampány" mechanizmusait: "A megfigyelt esetek túlnyomó többségében az elidegenedést generáló szülő az anya, az elidegenítés célszülője pedig az apa." Az ilyen anya - mondja a pszichológus - az indokoltnál jobban félti, védi a gyereket, akit úgy kezel, mintha kizárólagos tulajdona volna, és a kisajátítás minden gyerekkel kapcsolatos információra kiterjed: az apa teljesen ki van taszítva a gyerek életéből. A részben tudatos, részben tudattalan befeketítési manőver eredményeként a gyerekbe mintegy beojtják, beprogramozzák az apa gyűlöletét. A programozott gyerek érezni érezhet szeretetet az apa iránt, csakhogy ezt a szeretetet mint valami meg nem engedett, tilos érzést el fogja fojtani, és soha nem meri kifejezni.

Az ilyen gyerek mindig becsmérlően nyilatkozik a másik szülőről. A lemez már a legkisebb biztatásra is "bekapcsol", és a gyerek litániaszerűen kezdi sorolni az apa bűneit. Jellemző, hogy a hazai bíróságok és gyámhivatalok készpénznek veszik az efféle gyermeki nyilatkozatokat, akceptálják az apa irracionális elutasításának racionalizálását, komolyan veszik a mondvacsinált bűnlajstromokat, holott még a vak is látja, hogy a "mindig meg akarja fogni a kezem" típusú vádak milyen légből kapottak és nevetségesek. Az elidegenítő szülő persze egyetért a gyerekkel, és elfogadja, hogy ezek az érvek elegendő igazolásai az apával szembeni ellenérzésnek.

Nem csoda, hogy az ilyen gyerek az anyát csak jónak, az apát pedig csak rossznak látja, és ez a hasító - a valóságot fekete meg fehér világra felosztó - szemlélet a gyerek valóságérzékelését, kapcsolatteremtő készségét is mélyen áthatja. Az ilyen gyerek polarizáltan látja a külvilágot, így viszonyul társaihoz, és így építi fel már a felnőttkorban társkapcsolatait is. Amikor megismerkedik valakivel, kezdetben lelkesen idealizálja, majd az idealizálást az első negatív jelre gyorsan követi a kiábrándulás. Ami anynyit jelent, hogy az apa elleni gyűlölettel beojtott gyerek felnőttkorban képtelen harmonikus társkapcsolatra. Ez ugyanis azt követeli, hogy egységben, szintézisben lássuk a másik jellemét, rossz és jó tulajdonságait.

A programozott gyerek hálaérzésre sem képes, nem becsüli semmire az apa szeretetét, ajándékait, igyekezetét, erőfeszítéseit. Nemritkán kialszik benne minden érdeklődés az apa iránt, bűntudata nincs, szeretetérzése sekély, és mivel úgy érzi, az apát büntetlenül lehet bántani, gyötörni, az apával szemben minden gátlást feloldva enged szabad utat mindenhatósági fantáziáinak és eredendő szadizmusának. Az ilyen gyerek egészségtelenül szoros kapcsolatot, nemegyszer patológiás szimbiózist alakít ki a kisajátító szülővel, ez a szoros kapcsolat pedig nagyon megnehezíti a kamaszkori leválást, a kamaszkor zaklatottabb időszakaiban pedig könnyen fordulhat ellentétébe, az anya iránti heves gyűlöletbe.

Egyetlen hiánya az elemzésnek, hogy nem tér ki a kisajátító anya családi hátterére. Gyakran ugyanis az anya mögött ott állnak - rejtve, de annál meghatározóbban - a nagyszülők, azaz az anya szülei (többnyire a gyönge és nőies apa, valamint az érzelemszegény és kemény anya), és az elidegenített gyermek anyja legtöbbször csak az ő szülői-nagyszülői akaratuknak (vagy tudattalan vágyuknak, fantáziáiknak) gépies kivitelezője, engedelmes végrehajtója. A gyermek kisajátítása mögött sokszor tapasztalható torz és patológiás családszerkezet, és ez - az anyai tiltással összeadódva - még inkább megnehezíti, hogy a gyerek kapcsolatot alakítson ki idegennek és ellenségnek tekintett apjával.

Tomasovszki tanulmányának az a legizgalmasabb része, ahol a kisajátító anya személyiségéről beszél. Ez a személyiség furcsamód hasonlít a gyerek ellen szexuális abúzust elkövető szülő kóros személyiségére. Mindkettő egészségtelenül szoros kapcsolatot alakít ki a gyerekkel; mindkettő csak felszínen együttműködő, mindkettő képtelen empátiára, mindkettő súlyosan kaotikus személyiség, mindkettő akadályozza a független vizsgálatot, mindkettő mutat paranoiás vonásokat, és mindkettő hajlamos pszichopátiás viselkedésre, hasításra és a negatív személyiségjegyeknek a mindenkori főellenségre (elsősorban az apára) való kivetítésére.

A szakemberek jó részének - állapítja meg Tomasovszki - "nincsenek kellő ismeretei a szülői elidegenítés szindrómájáról". Hozzátehetném: az elidegenítés családi hátteréről sincsenek. Nem ismeri a kisajátító-elidegenítő anyának és az anya családjának bonyolult patológiáját sem a gyámhivatal, sem a bíróság, sem a törvényszéki pszichiáterek, akik a gyámhivatal vagy a bíróság felkérésére próbálnak képet adni a szülők személyiségéről. Nem csoda, hogy az ilyen anyák könnyen becsapják, félrevezetik a borderline kórképekben járatlan szakértőket és mediátorokat.

A kisajátítás és az abúzus közti különbség csak a társadalmi megítélésben rejlik: a hatóságok azonnal eljárást indítanak a szexuális abúzust elkövető szülő ellen, a gyermek elidegenítésének "abúzusát" viszont bocsánatos bűnnek tartják, sőt a kisajátító szülőt gyakran védelmükbe is veszik, komolyan véve beteges téveszméit, paranoiás konfabulációit. Holott a gyereket kisajátító anyai téboly csaknem ugyanolyan veszélyes a gyermekre nézve, mint az abúzus. Legelsősorban azért, mert - minthogy az apa személyisége nem ellensúlyozhatja az anyáét - a gyerek általában örökli a kisajátító anya pszichopátiás karakterét, patológiás jellemvonásait. A félárva sorba taszított több ezer gyerek tehát komoly veszélyben van. Többségük már nyolc-tíz éves korban is súlyos patológiás vonásokat mutat. S bár aligha ez a cikk hívja fel először a figyelmet a tragikus problémára, a hazai gyámhivatal, valamint az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium gyermekvédelmi osztálya részéről mind a mai napig csak hallgatás és közöny volt a válasz.

Mi a megoldás? Senki sem akarja, hogy ezeket a gyerekeket vegyék el azonnal a kisajátító anyáktól. Még egy pszichológiailag nem teljesen egészséges anya is sokat, nagyon sokat adhat gyermekének. De nem szabadna tétlenül és közönyösen tűrni a gyerekek félárva sorba taszítását és apjukhoz fűződő jogaik lábbal tiprását, hiszen a kisajátításnak szinte mindig kóros személyiségszerkezet a következménye. A társadalomnak komolyan kellene vennie az apa csak papíron létező kapcsolattartási jogát. Hacsak nem az emberekben és az emberi kapcsolatokban lappangó téboly bővített újratermelése a cél…