Így írt a hetvenes évek végén:

"A rüsselheimi Opel-művek bejárata felé igyekszem. 1979, tavasz. A házfalról, arcmagasságban rám néz a jelszó. Kifakult mázolmány nagybetűkkel. Repedt mogorvasággal.

Fantáziát a hatalomba!

A tíz év előtti proteszt jelszava.

Az út füves térségen visz. Talpam alatt deszkák kopognak. Lenézek, rájövök. Az építkezés kíméli - kímélni kénytelen? - a parkot. Fahidat vertek a fű fölé. Térdmagasságban. Alatta nő a fű. Úristen. Fantáziát - a környezetbe?"

Tőmondatok. Amikor azonban a napi praxist befolyásoló és értelmező elméletek sűrűjében tájékozódott, vagy a "nembeliség napszámosait", a hétköznapokat mellőző s csak a társadalom nagy általánosságain filozofálókat kritikailag elemezte, boltozatos körmondatokat írt. Mélyen átélte a \'68-as diáklázadások korát, s ebből eredően az élet teljességét a fiatalság hitbizományának érezte. Később is szeretett volna fiatal lenni, noha koravén melankóliával tán sose volt az.

A pesti egyetemen filozófiát, lélektant, történelmet hallgatott, később pedig - kedvenc szavával - "átvette" mindazt, ami a szociológiában és a politikatudománynak mondott kérdéskörben valamit számított. Legtöbbet azonban a szépirodalomból tanult. Ez segítette abban, hogy a lényegre törő elvonatkoztatások légritka terében is emberi hangon beszéljen.

Közelebbről a német gondolkodással foglalkozott. Mindazt, ami fontos volt ránk vonatkozóan az 1970-es és 1980-as években a Német Szövetségi Köztársaságban, azt leginkább Papp Zsolttól tudhatta meg a hazai értelmiség. Egyetemen oktatott, kedvelt szereplő volt a szakmai vitákon, folyamatosan írt az ország vezető folyóirataiba, s őt is megismerte az ország a televízió képernyőjén mint a Tudósklub vezetőjét. Ezeken a fórumokon szavakat adott az emberek szájába, hogy megfogalmazhassák helyzetüket, ellenérzéseiket vagy vágyaikat. Hát mégis van értelme a filozófiának?! Végül is egy országot segített abban, hogy kifejezhesse magát. Próbáljunk meg húsz évet visszalépni az időben, s úgy mérlegelni az akkori a köznyelvben merőben új szavakat, mint konszenzus, kompromisszum, tolerancia, követni készség, identitás, kormányozhatatlanság, nyilvánosság mint lojalitás-biztosítás és a Rechtsstaat, azaz a jogállam. Rádióból, tévéből, egyetemi órákon pergőtűzként ontotta ezeket, és sietősen fedte föl értelmüket. Sietősen, mert úgy érezte, késésben vagyunk, de azért is, mert tapintatos volt, és röstellte mások idejét rabolni.

Szerény volt, mert túl sokat tudott. Egy csomó gátlással küszködött, mert nem- csak magába, másokba is belelátott - és elszörnyedt. Görnyedt volt, a fejét lógatta, s a ruha is mindig lógott rajta. Értelmiségi családból származott. Anyai nagyapja ügyvéd volt, és politikus, egy kis alföldi parasztpárt vezetője. A háború utáni fordulat idején a család okkal aggódott, de az ügyvéd úr megnyugtatóan mondta: "Ugyan, Mátyás ma is belém karolt a Parlamentben. Minden rendben van." Másnap kora reggel jöttek érte, s elvitték. Így őrizte Papp Zsolt családi legendáriuma is Rákosi Mátyás embertelen cinizmusát. Apja a háború előtt - máig számon tartottan - néprajzkutatóként a Kiskunság jogi népszokásairól értekezett, majd később régészként ő találja meg és tárja föl a mohácsi csata sírjait. Mellesleg jogász is volt, akit ekként égetett meg a politika. Nem csoda hát, ha Papp Zsoltnak otthonról nem volt indíttatása a politikai akciózáshoz. Másban látta a feladatát.

Az örökös hazai tipródásokban, az autokratikus rend miatt fojtott konfliktusok közepette mutatta föl a gazdasági feszültségeket feloldani képes demokratikus jogállam konstruktivitását. Kritikailag persze, mert már a 80-as évek elején elemezte "a versengő pártrendszerek alternatív tehetetlenségét" is, és szkepszissel vegyes bizakodó jóindulattal kezelte a zöld és alternatív mozgalmak "ártatlan éretlenségét", amikor azok a liberális jóléti állam emlőin kigömbölyödve vidáman lázadoztak napnyugaton. S arról is már húsz évvel ezelőtt írt, hogy a reformáló szociáldemokraták - egyébként kedvencei, különösen Helmut Schmidt képében - a jóléti állam politikai életének legkonzekvensebb konzervatívjai.

Túl sokat tudott ahhoz, hogy barikád-harcos legyen. Inkább a kezét tördelte, s udvariasan magát mondta gyávának az ilyesmire. De milyen gyávaság az, amikor valaki családjával szemben lázad, hogy marxistának álljon? S amikor ez esetleg kifizetődhetne, olyan Marx-elemzést ír disszertációnak, hogy az Akadémia akkori urai még vitára se engedik? Van persze zsigerből jövő kiállás és le-a-kalappal vakmerőség, de nem bátorság-e az, ha valaki fél, s mégis úgy vállal személyes kockázatot, mintha az a dolgok rendje lenne. A Tudósklub adásait cenzúrázó nyúzópadon mutatta meg Papp Zsolt, hogy mi ez a bátorság, és száz meg száz fontos mondat leírásakor. Noha tudta, hogy mit ér a globalizációba forduló világon egy Kelet-Európában leírt mondat.

"Bármerre nézünk, mit mondhatunk?" - kérdezte 1984-ben, Földényi F. László könyve, a Melankólia kapcsán. "Soha ágaskodóbb, sistergőbb, izgágább, feladatkijelölőbb kort és társadalmat magunk körül. Hogy kerül ide a melankólia, a dolgok uralhatósága iránti zegernyés szkepszis? Nem ellentmondás ez? Nem - vagy nem egészen. Mert el ne feledkezzünk arról, hogy nem holmi jöttmentek privilégiuma a mélabú. Hanem - a nagyobb és fontosabb dolgok akarói, a dolgok végiggondolói, a titkok bizalmas ismerői azok, akik telítettek a levertséggel. A hiábavalóság érzéssel. A kifinomult vigasztalhatatlansággal. Lehetne mondani: úgy születtek a nagy dolgok, hogy levertek voltak, akik mertek."

Ő most is az lenne.