Bokros úgy gondolja, hogy a felsőoktatás finanszírozásának reformja, benne egy méltányos (egyébként tényleg méltányos) tandíj megállapítása nemcsak a szociális igazságosság szempontjából lenne indokolt, hanem az egyetemek állandósult anyagi krízisét is megoldaná, sőt az egyetemi oktatás színvonalát is megemelné. Úgy gondolja, ha a diák fizet az egyetemen megszerzett, az életben gazdaságilag is hasznosuló tudásáért, akkor ez az egyetemek közti minőségi versenyt is megindítja vagy fokozza, s ez végül is minőségjavuláshoz vezet.

Amit itt írni fogok, nagyon kemény, s mindenki azt fogja mondani, csak néhány egyetemre érvényes. Valóban, egy sor negatív ítélethez hozzá kellene tennem: "sok egyetemen", "az egyetemek egy részében", "tisztelet a kivételnek" stb. Helyet takarítok meg azzal, hogy ezt most egy csomagban előre kimondom, s a továbbiakban nem ismétlem, hanem úgy teszek, mintha egy általános helyzetet ábrázolnék - aminthogy tendenciájában legalábbis valóban általános helyzetet ábrázolok.

A legutóbbi évek - tapasztalataink szerint - az egyetemi oktatás és oktatói erkölcs, továbbá a hallgatói tudás és tanulmányi erkölcs korábban elképzelhetetlen hanyatlásához vezettek. Bokros javaslata nem orvosolná, hanem erősítené ezt a folyamatot. Bokros ugyanis azt képzeli, hogy a diákok értékesebb, az életben "jobban eladható" diplomát kívánnak, és ezt mint megrendelők kikövetelnék az egyetemektől. Nem. A diákok diplomát akarnak, a lehető legkevesebb erőbefektetéssel. Őket éppúgy nem érdekli a diploma tudásháttere, mint ahogy munkaadóikat sem érdekli. Ha elő van írva, megkövetelik a diplomát, de nem is tudják, nem is firtatják, hogy mennyit ér igazán. Lehet, hogy van egy-két olyan műszaki jellegű vállalkozás, mely tényleg magasan képzett munkatársakat keres, és talán azt is tudja, melyik egyetemtől várhatja azt. De ez a kivétel. Így aztán az egyetem sem jobb diplomát akar adni, hanem minél több, minél olcsóbb diplomát. Piszkos anyagi érdekei ezt kívánják. (Erről később még bővebben.) Az az érdeke, hogy minél több diákot vegyen fel, s közülük minél többen be is fejezzék tanulmányaikat. Ha a Bokros-javaslat megvalósulna, akkor a diák azt mondaná: megfizettem, ide a diplomát! Az egyetem pedig ezt válaszolná, igenis, diák úr, hányasra parancsolja?

Hol, mikor következett be a baj? Akkor, amikor a kormányzat kitűzte célként a minél magasabb hallgatói létszámot, s bevezette a létszámarányos, normatív finanszírozást. Az önfinanszírozó képzés megjelenésével az egyetemnek az államilag és az egyénileg finanszírozott hallgatói körben egyaránt érdeke lett a minél nagyobb létszám. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények közt a felvételi ponthatárok fiktívvé válnak: meg lehet állapítani azt a minimális ponthatárt, melyen alul egyik képzési formában sem vehető fel senki, de azután úgy pontoznak, hogy a lehető legtöbb hallgató essen e határ fölé.

Az egyetemnek ugyanis kétszeresen fontos a bármilyen áron elért nagyobb létszám. Érdeke az oktatóknak, hiszen a hallgatói létszám csökkenése az oktatók számának csökkentéséhez vezetne. De érdeke az egyetem gazdasági hivatalainak is, mert így tesznek szert arra a jövedelemre, mely gyakorlatilag ellenőrizetlenül tűnik el az egyetemi költségvetésben, a gazdasági vezetés egyszerre megszorító és pazarló gazdálkodásában.

Ha pedig mindenkinek, diáknak, oktatónak, gazdasági vezetésnek ugyanaz az érdeke: a minél olcsóbban kiadott (akár "potya-") diploma, mely a másik oldalon maximális bevételt jelent, akkor együtt is fognak működni ennek érdekében.

Az egyetem nyakra-főre indítja a leggyanúsabb szakokat, diplomaadó gyorstanfolyamokat, névleges kiegészítő képzéseket. Az esetenként horribilis növendéklétszámból adódó feladatokat az oktató vagy magát lestrapálva teljesíti, vagy inkább kíméli magát ott, ahol tudja. A vizsgákon a követelmények egyre alacsonyabbak, s ha a hallgatók azokat sem tudják teljesíteni, joguk van akárhányszor utóvizsgázni. A tanárnak az az érdeke, hogy a sok vizsgától megszabaduljon (úgysem kap érte többletjuttatást, ma még talán hálapénzt sem), inkább gyorsan átengedi kettessel a hallgatót, csak ne kelljen még egyszer, kétszer, sokszor bejönni vizsgáztatni. A hallgatónak csak jogai vannak, de az sok. Tiltakozhat bármiért, hiányozhat bármennyit, tehet három-négy utóvizsgát három-négy tárgyból, halaszthat félévről félévre: tudja, hogy úgysem fogják kitenni, mert ha még az oktató hajlana is rá, a tanszékvezetés, a kari vezetőség, a gazdasági vezetőség nem fogja engedni, mert a büdzsé látja kárát. (Amellett pedig korlátlan védelemre számíthat a nagy hatalmú HÖK-től.) Közben az említett álszakokon és formális kiegészítő és levelező képzéseken át újabb és újabb, államilag finanszírozott vagy önköltséges diáktömegek áramlanak az egyetemre. Hol lehet itt még szó minőségi oktatásról, hol lehet itt még szó minőségi oktatókról?

A minőségi oktató úgyis már régóta csak teher. Ha mégis van államilag elrendelt leépítés, elsősorban a tehetséges fiatal kutatót vagy a valóban nagy tudású, nagy tekintélyű mestereket küldik el: kellemetlen az összehasonlítás a pozíciókba beült, sokszor még politikai szempontok szerint kiválasztott, aztán "a hasonló a hasonlónak örül" elv alapján szaporodó hatalmasok számára.

Be kellene már vallani, hogy az egyetemi képzettségű szakemberek száma nem nőtt Magyarországon, csak az egyetemi diplomát szerzettek száma. Ugyanazt a tudást, mely korábban egy középiskolában is csak közepesre volt elég, ma egyetemi vagy főiskolai szintűvé nyilvánítjuk. Nyilván összefügg ez a munkahelyi diplomakívánságokkal. Lassanként az utcasepréshez is főiskolai diploma kell. De nem elég, hogy diploma: külön diploma az utca páros oldalának sepréséhez, külön egy a páratlanéhoz. A túldiverzifikált diplomákra, a normális emberi tevékenység alkatrészeinek tekinthető tudás külön diplomával való elismerésére számos példát idézhetünk. Aminthogy arra is, hogy az egész egyetemi oktatás telítődik a menedzsertárgyak hatalmas ballasztjával.

Ma már fontosabb egy tanárnak az oktatástechnikát tudnia (ami pedig úgyis elavul, mire munkába áll...), mint saját szaktárgyát. Ez persze a pedagógiai meg "kommunikációs" stb. tanszékek elképesztő agresszivitásán is múlik, kiknek létérdeke fontosságuk manifesztálása, s akik a minisztériumi székekbe beülő "tanügyi bácsiktól", máshoz nem értő, más munkájának felhasználásából tekintélyes szakmát fabrikáló bürokratáktól, űrlapgyárosoktól hathatós támogatást kapnak.

Egész pedagógiai építményünk alapvető baja, hogy teljesen haszontalanul túlbonyolódott. Túlbonyolított, semmiféle többletértelmet nem hordozó nyelvezetet használ, túlkomplikált struktúrákat és szervezeti rendszereket cipel, hordja a hátán az egyre több adminisztrátort, a túlkomplikált gazdasági és gazdaság-ellenőrzési rendszer hangyácskáit és elefántjait, a hozzájuk tartozó terem-, bútor- és technikaigénnyel.

A felsőoktatás permanens gazdasági válsága elkerülhetetlen. Leépítés? Egyszerűsítés? Az utcára fog vonulni a felsőoktatás népe, s hatalmas táblákon tiltakoznak majd a híres magyar felsőoktatás megfojtása ellen. Lámpavasra akasztják az éppen regnáló miniszterelnököt, pénzügyi és oktatásügyi minisztert. Magyarországért és európai uniós helytállásunkért fognak jajveszékelni. Pedig a legszűkebb önérdekeiket védik. (Ad analogiam: amikor az orvosok 50 százalékos fizetésemelést kaptak, s furcsa módon a hálapénz egy centtel sem csökkent, akkor az "európai fizetést" kizárólag a betegek érdekében követelték maguknak; mindjárt elsírom magam.)

Az az állapot, ami kialakult, az egyetemek és a minisztériumok közös műve. Nem valami ősgonosz grasszált hazánkban, nem a jobb- vagy a baloldal akarta elgázolni a magyar felsőoktatást, hanem a magyar társadalom alapigénye érvényesült: folytatódjék a Kádár-rendszer, de annak most én legyek a haszonélvezője.

Olyan reformra volna itt (és még sok más területen) szükség, melyet csak egy választási vereségre tudatosan elszánt kormány hajthat végre.

Rövid távra egyetlen megoldást tudnék: a finanszírozott egyetemi létszám csökkentését egyharmadával - a fejkvóta 50 százalékos egyidejű megemelésével. Ez egy fillér többletterhet sem jelentene a költségvetés számára, az egyetemeket pedig érezhetően jobb helyzetbe emelné, az egyetemek túlzsúfoltságát megszüntetné, a képzést a reális szükséglettel (és az iskoláskorúak sajnálatosan csökkenő számával is) összhangba hozná. Talán indokolt lenne az önfinanszírozottak, kiegészítő képzésben stb. részesülők megengedett számát is - a finanszírozottak százalékában - rögzíteni. Persze ehhez fel kellene adni a teljes tanulási szabadság dogmáját, vagy pedig meg kellene szüntetni az egyetemnek a létszámban való anyagi érdekeltségét.

De hogy hogyan lehetne a vizsgafegyelmet, az oktatói-személyzeti fegyelmet helyreállítani, s elérni azt, hogy az egyetem gazdálkodását ne csak revizorok ellenőrizzék számszakilag, hanem az egyetemi életért felelős személyek is hasznossági szempontból? Ezt én már nem tudom.

Dobszay László
egyetemi tanár