Ellenfeleiknek is el kell ismerniük, hogy a környezetvédők kiváló teljesítményt nyújtottak a hegycsúcs védelmében. Ezt a tudósításokból világosan érzékelhette a közvélemény - függetlenül attól, hogy a zöldek érveit mennyire találták meggyőzőnek.

Mindenekelőtt imponáló volt személyes kiállásuk és taktikai érettségük. A Zengő fáit jogtisztelő úton, a flaszteren demonstrálva már nem lehetett megmenteni - az aktivisták tehát utaztak pár száz kilométert, bementek a munkaterületre, őrséget álltak a farkasordító hidegben, aztán, amikor kellett, átölelték a megjelölt fákat. Ez teljesen új jelenség. Eddig jobbára csak nagyvárosok terein vagy az országutak félpályáján tapasztaltunk demonstratív véleménynyilvánítást.

Ezek a városi emberek fejükbe vették, hogy kimennek a "terepre", és szelíd erőszakkal keresztülviszik akaratukat. Tudniuk kellett, hogy ha nem távoznak szépszerével, nem kerülhetik el a biztonságiak szükségképpen erőszakos intézkedését. (Még ha remélhették is, hogy a média jelenléte fegyelmező erő lesz.) Mindvégig sikerült azonban megállniuk, hogy ők maguk ne erővel válaszoljanak az erőre, és újra meg újra visszatértek a fákhoz, hogy aztán ismét odébb vonszoltassák magukat.

Gandhi óta tudjuk, hogy a konok szelídség, az erőszakmentes ellenállás meglepően hatékony fegyver lehet. A Zengőn a zöldaktivisták bemutatták ennek a tételnek az igazságát.

Gyökeresen új fejlemény a zöldek és a helyi társadalom egymásra találása is. Eddig olyan kép élt a közvéleményben a zöldmozgalomról - nem is teljesen alaptalanul -, hogy "izgága" városiak (sőt, a Greenpeace esetében egyenesen egy "multinacionális cég" magyar leányvállalata), akik időnként felbukkantak a szennyező létesítmények környékén. Ráadásul a helyi közvéleménnyel is dacolva, a helyi lakosság feje fölött demonstráltak valami "érthetetlen", vagy legalábbis "mellékesnek" tűnő célért.

A Zengőért vívott ütközet azonban egészen másként alakult. A környékbeliek közül azok, akik már hónapok óta jelezték nemtetszésüket, az első sikerekről értesülve kaptak a tapasztalt aktivisták teremtette alkalmon, és maguk is felmentek a hegyre, megvédeni saját környezetüket. Így alakulhatott ki nagyvárosi tereken is elfogadható létszámú demonstráció egy kirándulóhelyen.

Ez a fejlemény pedig túlmutat önmagán. A Kelet-Mecsekben nem "csak" egy erdős csúcs érintetlenségét sikerült megvédeni. Tanúi lehettünk annak, hogy a zöldmozgalmat mindenki számára érzékelhető módon magába fogadta a helyi társadalom.

Minden igazán erős mozgalomnak katartikus eredet-élményre van szüksége. A magyar közéletet meghatározó táborok is katarzishoz kötik születésüket. A baloldal számára a Demokratikus Charta nagy rendezvényei váltak legendává, a jobboldal pedig a 2002-es választások idején tartott Kossuth téri nagygyűlésre vezeti vissza legkülönbözőbb erőinek katartikus összefogását. A legendás eredethez pedig mindkét esetben izzó szenvedélyek társulnak - pró és kontra.

Ha a Zengőre nem is vándoroltak el tömegek, a sajtón keresztül az egész ország meggyőződhetett a környezetvédők kitartásáról. Osztozhatott a váratlan győzelem fölötti örömükben is.

Úgy tűnik, 2004 februárjában megszületett a magyar zöldmozgalom eredet-legendája, amit már az sem törölhet ki a kollektív emlékezetből, ha a Kelet-Mecsekben végül mégis lokátor épülne. A zöldek büszkék lehetnek sikerükre. Végérvényesen mindenki számára komolyan vehető erővé váltak.

Tamás Tibor