Nem kérdéses, hogy az embereknek sokféle illúziójuk van, amit aztán többnyire elvesztenek, miként az sem, hogy voltak, vannak, lesznek a kapitalista piacgazdaságnak pártolói és ellenzői. Az azonban igencsak kérdéses, hogy a kapitalizmus - csak így, egyetlen szóval - mikor is volt egyáltalán tömegesen igazolt és elfogadott, azaz legitimált. Volt-e valaha is?

Egyazon dologra, jelenségre sokszor nemcsak egy szavunk van. S miközben a szavaknak nagy az ereje, ugyanarról egyik szó meleget, a másik hideget áraszt. Bizonyos szavakból szinte sugárzik az ígéret, mások meg taszítanak. A kapitalizmus taszító fogalom. A régi századokban a kereskedelem, a mi korunkban pedig a piacgazdaság szavak kellemes jelentést hordoznak, míg ellenben a kapitalizmus inkább fonákjukra utal; jobbára csak negatívum, rossz és sötét érzéseket kelt. Valami olyat, mint a "disznófejű Nagyúr" fordulat. A kapitalizmus szó a latin fej szót tartalmazza - hasonlóan a kapitány vagy a kapituláció szavakhoz, vagyis ami fejjel kimagasló, illetve a valami előtt fejet hajtó -, a disznó-disznóság minősítés pedig azért ragadt történetileg e szóhoz, mert a fogalom holdudvara, érzelemteli jelentéstöbblete az iparkodó gazdagodás következtében kialakuló társadalmi egyenlőtlenségre utal.

Tudom persze, hogy társadalmi vagy gazdasági rendszerek magyarázatát nem a szavak szótári jelentése adja. Tudták ezt az ügyes politikusok mindig, ma meg már a kommunikáció tudományaként oktatják is. Nem véletlen, hogy sose volt olyan jelszó: "Éljen a kapitalizmus!", s a "kapitalizmus építése" is csak egy szarkasztikus fordulat. A kapitalista piacgazdaságot ugyanis nem hirdették meg elérendő társadalmi célként, hanem csak kiformálódott évszázadok alatt. Amit jónak tekintenek benne: szabad piac, verseny, mobilitás, növekedés, haladás stb., azt piacgazdaságként emlegetik. Amit meg nem, azt kapitalizmusként. Bartos Tibor pompás, egyéni szinonimaszótárában a kapitalizmus például a következő szavak társaságában szerepel: meghajszol, kisajtol, zsírját veszi, nyúz, zsarol, pióca, here, vérszívó stb. Vagyis a kapitalizmus szó magyarul, s ez más nyelvektől sem idegen, se most, se a múltban nem volt pozitív jelentésű. Úgy vélem tehát, a kapitalizmusnak - amit ez a szó jelöl - sosem volt legitimációja, s ezt nem is veszthette el.

Az a valóságtartomány persze, amire a kapitalizmus szó utal, s aminek jó csengésű neve a piacgazdaság, sok szempontból igazolt és elfogadott. De nem a gátlástalanság, a társadalmilag egyenlőtlen verseny s hasonlók értelmében. A "kapitalizmus győzelme" nem a racionális haszonszámítás, profitmaximalizálás célkitűzése miatt következett be, hanem abból a hitből táplálkozott, hogy a vad és barbár, háborúskodó katonaállamok helyét elfoglalhatják a békés kereskedőállamok. A XVII-XVIII. században egyre többen kezdtek abban reménykedni - miként ezt Albert Hirschman egyre patinásabb, Az érdekek és a szenvedélyek című könyvében kifejtette -, hogy a szelíd kereskedelem növeli a béke esélyeit és megzabolázza a zsarnokokat. Senki se beszélt kapitalizmusról. A kamat-haszon (latinul interest) jelölésére használt érdek fogalmát addig formálták a vallásbéke eléréséért és a hatalombitorlás megfékezéséért, mígnem a mai értelmű, sokak által elfogadott, vágyteli fogalom lett belőle. A harmincéves háború pusztító zűrzavarában aligha volt kívánatosabb valami a békénél.

A vadságról, a fösvénységről és a nagyravágyásról - amelyeket teológiailag oly sokszor elítéltek - az a vélekedés alakult ki, hogy ezek a káros és az ókor óta ostorozott szenvedélyek csak egymással szembeállítva fékezhetők meg. Miként hatalmat is csak hatalommal lehet korlátozni, szenvedély is csak szenvedéllyel fékezhető. A kamatszedés biblikus bűnét már a XIII. században a tisztítótűz közbeiktatásával lelkileg kezelhetővé tette a teológia: a keresztény kamatszedőknek sem kellett az idők végezetéig a pokolban senyvedniük, és a pénz is foroghatott - írja minderről J. LeGoff. Az útkereső gondolkodók a kereskedő, takarékos gyarapodást állították szembe a vadsággal. Azt azonban csak az újkori vélekedés hitte, akarta hinni, hogy a gazdasági növekedésnek közvetlenül csak pozitív politikai következményei lesznek. Elborzadtak volna - mondja Hirschman -, ha tudhatták volna, mi minden negatívum is következik az azóta beindult gazdasági fejlődésből. A kapitalizmus konzervatív és szocialista ellenzői napestig tudnak erről mesélni.

A szabad piacon racionálisan kalkuláló és versengő társadalomban nagyon-nagyon sokan vannak, akiket az élet ólomcipőben állít a rajtvonalhoz. Néha olyan súlyúval, hogy el se tudnak indulni. Az ő panaszuk és igazuk hallatszik ki a kapitalizmus szóból. A kapitalista formájú piacgazdaságról okos emberek már sok magvas kötetet írtak - de egyik se mondja azt, hogy a veszteseknek is örülniük kellene. Az önkényuralomtól, de a társadalom demokratikus befolyásától is mindig szabadulni akaró piacgazdaság káros hatásait a politikának mindig korrigálnia kell.

"Akkor én vagyok a vesztes" - mondja a magyar nagyapa kártyapartit nyert amerikai kisunokájának. "Nagypapa, nem szabad ilyen csúnya szót használni!" - vágja rá a kisgyerek. Ja, persze, a "politikailag korrekt" beszédben a lúzer, a vesztes sértő szó. Egyénileg is, hát még társadalmi méretekben. Száz éve a társadalmi veszteseket számosan és nyíltan mihasznáknak, naplopóknak, semmirekellőknek mondták. Sokan ma már nemhogy beszélni, de hallani se akarnak vesztesekről.

Most így szebb a világ?