Rossz hírekkel indul a kétezernegyedik esztendő. Európa öregesen, két botra támaszkodva mászik fölfelé a világgazdaság lépcsőin. Németország reformokkal kínlódik. Franciaország megint elpackázta a lehetőségeit - Raffarin radikális változásokkal bíztatott, maradt a dicsőséges hanyatlás. Európa hol kinyitja kapuit, s meglepődik az újonnan jöttek modorán és stílusán, hol bezárkózik szalonjába, és a Mageurópa udvari embereinek teríttet a hatos terítékkel. Az Óperenciás tengeren túlról bíztató gazdasági híreket hoznak a postagalambok, hinnénk is nekik, ha nem sejtenénk, hogy a választási évre az adócsökkentés, a fegyverkezés, a protekcionizmus eladósodási csomagjával próbál a republikánus adminisztráció újabb négy évet nyerni. Az atlantisták nem nagyon vigadhatnak. Amerika anyagi és erkölcsi ereje lassan folydogál lefelé az iraki homokórán.

Szomszédaink sorban jobboldali nacionalistákat választanak. Horvátország és Szerbia megint farkasszemet néznek egymással és Európával. Nem sok jót várhatunk Romániában és Ukrajnában. Jóléti remények fogytán, sorra találják meg a kelet-közép-európai nemzetek a rosszulléti nacionalizmust - éhes gyomorral Himnuszt énekelnek. Csetniknek és usztasának, vasgárdistának és nyilasnak megint emelkedhet a feje és az ökle. Nem élünk jól, de legalább igaziak vagyunk. Nem vagyunk versenyképesek, de szerbek és nem horvátok vagyunk, de katolikusok és nem ortodoxok, kolozsvári románok és nem bangyinok, szabadok és nem Európa, a Nyugat rabjai vagyunk.

Itthon a kettéfűrészelt Magyarországon a szocialisták és a Medgyessy-kormány egymással vetélkedve dolgoznak Orbán Viktor szerencsés visszatértén. A bújdosó fejedelemnek nem jut eszébe régóta semmi, de helyette és érte cselekszenek a vitázó, kibeszélő, utódlásért veselkedő szocialista nagyuramék, és a gyenge, összevissza, tanácstalan kormányzó méltóságosok. Ha a nagyságos fejedelem 2006 tavaszáig alcsúti udvarában ül, ki se mozdul, nem zavarja a szocialisták és a liberálisok igyekezetét, bizonyosan győz. Csak az fenyegeti, ha mozdul és hibázik.

E szeretetreméltó ország éppen Európába csusszanna, de urait saját ügyeik jobban érdeklik. Én is hittem, hogy Camus Caligulája alapigazságot mond - "Minden kormányzat lop, ezt mindenki tudja. De különböző módon lop" -, csakhogy én már nem látom a különbözőséget. E kormány nemcsak az előző kormány ostoba és veszélyes, osztogató, felsőket támogató gazdaságpolitikáját folytatta, hanem "lopáspolitikáját" is. Azelőtt nemzetieknek és hívőknek kellett félrenézniük, orrukat befogniuk - még mindig jobb, ha a mieink viszik, mintha a bolsik kezére jut -, most szociálliberálisoknak kell hunyt szemmel járniuk - csak nem akarod, hogy visszajöjjenek az ovisok, a kokárdások.

Ne mondjátok, hogy az ellenfél malmára hajtod a vizet, ha őszinte vagy. Politikai ellenfelet bírálni könnyű és élvezetes, elvbarátot nehéz, de kötelesség. A kormány és az ellenzék közös, egymást hergelő, egymástól tartó, felelőtlen gazdaságpolitikája nemcsak letaszította a fenntartható növekedési pályáról az országot, de veszélybe hozta a forintot és Magyarország politikai, szakmai osztályainak hitelességét. A kormány és ellenzék gyanúsan egynemű lopkodáspolitikája - építsünk utat, házat, káeftékirályságot, brókerbirodalmat - egyszerűen gyalázat.

Felháborít. Hányadszor teszik ezzel a nyomorult országgal! Mivel érdemeltük? Öregek és fáradtak, meggyötörtek és megalázottak vagyunk. Hányszor kellene újra kezdenünk? 1943. szeptember 14-én Paul Claudel verset fogalmazott Franciaország mondja címmel, s Rónay György le is fordította. Mondhatná Magyarország: "Túl sokat szenvedtem! Túl elbántak velem! Túl sokat / kínoztak, túl sokszor gyötörtek agyon! / Túl sokat verték falhoz a fejem! Túl sokat tiportak meztelen / hasamon! / De végre mindez csak a test, az ütlegek; s nem ez számít. / Öreg vagyok. / Sokféle szenvedést megértem, de egyet sose tűrtem: a gyalázatot."

Olyan jó ország lehetnénk, miért kellett megint elrontani? Miért a gyalázat? Keleten a helyzet változatlan.