Gondoljunk csak a bíróságokon kívül a köztársasági elnök, a jegybank, az állami számvevők, az ombudsmanok, a pénzügyek állami felügyelői, az ügyészség intézményére, az Országos Választási Bizottságra és persze a többezernyi önkormányzatra. Bizony, ezek 1989 óta szaporodnak.

Jól emlékszem, hogy Sárközy Tamás már 1990 táján demokráciadühről beszélt, hogy ugyanis a hazai demokrácia megteremtéséért nyakra-főre lemásolunk mindenféle, bárhol kialakult intézményi megoldást, s a központi hatalomtól való sokféle függetlenedés következtében a végén még megbénul a kormányzati tevékenység. Nos, a kormánypolitikusoknak tetszik ez a vélemény. Napestig ömlenek a panaszaik, hogy kezük-lábuk meg van kötve a tőlük független különféle szervezet, hatóság által. Ráadásul számos ilyen intézmény vezetőjének törvényben biztosított hivatali ideje hosszabb, mint egy kormányzati ciklus, aminek következtében az egymást váltó kormányok pártellenfeleik által hivatalba ültetett személyekkel kénytelenek egy levegőt szívni. A mindenkori ellenzék meg azt ismételgeti, hogy a kormány a számára nemkívánatos személyek menesztése érdekében az alkotmányos kereteket piszkálja, s meg akarja bénítani a kormány önkényét megfékezni hivatott intézmények működését.

Nem könnyű világosan látni, mert - hogy sok vagy kevés, netán kórosan szaporodnak az állam-egészen belül a független állami szervek - ennek mérlegelésekor minduntalan a szemlélet léptékeinek keveredése tapasztalható. A távlatosság léptéke keveredik a napi politika tipródásaival. Belátható, hogy a demokrácia egyik távlatos biztosítéka, ha a kormányhatalom önkényeit tőle független állami szervek fékezik és ellensúlyozzák. Arra viszont semmi biztosíték nincs, hogy egy független intézmény ne működhetne rosszul, s vezetőjében ne csíráznának ki akár pártpolitikai hajlandóságok, amitől aztán a kormánytényezők fejét elönti a vér. Ez lehet az oka, hogy most az egyik miniszter a független állami intézményeket a rövid távú kormányakarat szempontjából "párhuzamos hatalomnak", mi több, egyenesen "árnyékállamnak" mondta - bagoly mondja verébnek…

A vitákat persze egyik szinten se kell, nem is lehet elkerülni. Nagyobb távlatokban tényleg fölmerülhet, hogy hol a határa a kormánytól független intézmények számának és hatáskörének. Az ügyészség függetlenségét például a szovjet időkből örököltük, a legtöbb demokráciában az "államügyészség" a kormányzat része. Kornai János már régebben is megemlítette - s nemcsak Magyarországra vonatkozóan -, hogy korántsem indokolt eleve üdvösnek tekinteni például a jegybankok kormányuktól való függetlenségét. Ő úgy tartja, hogy ugyan a kormányok is hibázhatnak, de ha nem független tőlük a jegybank, akkor nem is kenhetik rá a bekövetkezett bajokat, miként ily esetben a jegybank sem teheti ezt a kormánnyal. Míg a megtörtént gazdasági bajok és független jegybank esetén - tapasztalhatjuk - ez a kenegetés mindennapos. Legyen tehát egyértelmű a felelősség! Csakhogy, mondhatjuk erre, talán nem véletlen, hogy mindig akkor merül föl kérdésesként a jegybank függetlensége, ha annak vezetője nem szekundál a kormány szándékainak. Meg aztán nem lenne még "egyértelműbb" a felelősség, ha mindent maga a kormány intézne?

A kétségtelen napi nehézségek közepette nem lenne jó, ha a nagy léptékeket szem elől vesztenénk. Európában az újkori állam abszolutisztikus formájában lett ismeretes, amelyben az abszolút fejedelem kifelé is, de befelé is szuverén volt, kizárólagos hatalmat gyakorolt. Felette semmiféle politikai instancia nem létezett. Még sehol se volt a demokrácia, amikor már ezt a teljhatalmat egyre többen túlhatalomnak kezdték érezni. A teljhatalmat élvező abszolút fejedelem kénye-kedve szerint rángatta vagy hagyta figyelmen kívül az országgyűlést, s a bíróságok is az ő igazságát szolgálták. Volt ebben ésszerűség is persze, s szívesen emlékezünk egyes felvilágosult uralkodók eszes ötleteire. A törvényalkotó parlamentek és a fejedelemtől függetlenedő bíróságok azonban már századokkal ezelőtt kikezdték és felmorzsolták a modern állam e belső szuverenitását.

A XVIII. századtól elterjedt az a nézet, hogy az államhatalomnak az önkényuralom kivédése és a jó működés érdekében osztottnak kell lenni, mert hatalmat csak hatalom kontrollálhat. A különféle formákban visszatérő politikai önkények ugyanakkor mindig a független állami intézmények megbénításának útján jártak. Európa keleti felében senkinek nem kell erőltetnie emlékezetét, hogy ilyen időszakokat idézzen föl. A XX. század végére a plurális demokráciákban és az államközi integrációk korában Európában pedig a teljhatalmat kézben tartó, szuverén államvezetés merő anakronizmus. Ma az államon belül a független intézmények a civilizáció tartóoszlopai, s ezért inkább szaporodnak, mintsem leépítenék őket. Ezzel látszólag mindenki tisztában is van, de az egységes és oszthatalan hatalom helyén működő, számos és egymástól különféle mértékben független és egymást ellenőrző és fékező állami szerv látványát és működését mégis többen furcsállják és sokallják.

Pedig jobb, ha hozzászokunk, mert sem egy helyben nem állhatunk, se viszszafelé nem akarunk menni. Eötvös József a XIX. századi állodalom problémáin gondolkodva egy orvostudományi hasonlattal élt. Úgy vélte, hogy nemcsak anatómusként kell az állam hatalmait különválasztani és elemezni, hanem az államszervezet összműködését, ergo a független hatalmi ágak együttműködésének problémáit is mindenkor orvosolni kell. Ez az azóta megsokasodott független intézmények esetében is áll. Gyógyír az autonóm állami intézmények együttműködéséhez kell, nem ellenük.