A Krisztinavárost az 1861-ben alakult Császári és Királyi Szabadalmazott Déli Vaspálya Társaság sínjei nyisszantották ketté. A Monarchia egyik legnagyobb magánkézben lévő vasúttársasága Nyugat-Magyarország mellett Ausztriát és Olaszországot is szolgálta 1923-ig, amikor osztrák és olasz részei az ottani államvasutakhoz kerültek. Idehaza Duna-Száva-Adria Vasúttársaság néven 1932-ig, de papíron egészen az államosításig működött. Budai indóházához kezdetben négy vágány futott be, a Mészáros utcánál pedig kis teherpályaudvar is volt: ennek emlékét őrzi a Pálya utca.
Ady "jóféle, viharálló" kasszírnője
A Széna tér felől érkező gyalogos a pályaudvar előtti térről balra a Krisztina körúton jobbra, az Alkotás utca enyhe kaptatóján haladhat tovább dél felé. Ez utóbbi elnevezése nem a szocializmus vívmánya: Teremtés utcának is hívták, miután a sarkán álló Falk-ház 1814-ben emeletet kapott, megújult homlokzatára pedig a teremtő Atyaisten domborműve került. S élt még a nagy koncert emléke, amikor Haydn a bécsi bemutató után alig egy évvel, 1800 áprilisában maga vezényelte Budán a Teremtés - a korabeli fordításban Alkotás - oratóriumot
Mi majd a körúton sétálunk tovább az Alsó-Krisztinába, de most meg kell torpannunk egy pillanatra, hogy az Alkotás és a Schwartzer Ferenc utca sarkán tisztelegjünk Donreich Hermanné 1906-ban alapított Délivasút kávéházának hűlt helye előtt, ahol Szabó Lőrinc 1934-es riportja szerint "egyre növekvő szeretettel és büszkeséggel" őrizték Ady Endre emlékét.
Mit mesél Tóni, "teljes becsületes nevén Konecsny Antal, a főúr" Szabó Lőrincnek?
"Este szokott jönni, vagy még többször késő éjjel. Olyankor már nem volt zene, de a cigányok itt rostokoltak, várták, jön-e vendég a szeparéba. Hát jött Ady. Egyenesen a főnökhöz ment: »Csak egy szál cigányt, nagyságos asszony, csak egy szál cigányt!« Akkoriban Dani Gyuri muzsikált nálunk, Ady nagyon szerette, leültetett magához bennünket is, és azt mondta, hogyha velünk van, úgy érzi magát, mintha hercegek közt ülne. Nekem meg dalolnom kellett. Mikor azt énekeltem, hogy »Szeretném én akkor azt az urat látni, aki velem versenyt tudna furulyázni!« hát az szörnyen tetszett neki.
A főúr megismétli, hogy szörnyen tetszett, majd hozzáteszi: annyira tetszett neki, hogy netovább! meg hogy: pfű! és legyint hozzá, így fűszerezve előadását, tótos beszédét. Mert Tóni a Felvidékről származott Budapestre, nem tökéletes a magyarsága, s ezért aztán nem nagy csoda, hogy versét bizony egyet sem tudja Adynak A főpincér szemével és szívével néz és vágyik vissza a múltba."
Donreichné - a riport születésekor "ősz hajú, halk beszédű, fekete ruhájú hölgy" - több mint húsz év után is jól emlékszik Ady éjszakáira:
"-Annyira szeretett mulatni Dani Gyuri bandájával, annyira leitta magát, hogy sokszor mondtam is neki: »Nézze, én üzletasszony vagyok, és azon vagyok, hogy minél többet fogyasszon a vendég, de már inkább elveszteném azt az egy-két üveg pezsgőt, csak ne rúgna be, csak menne már haza!« Néha egész magánkívül volt, úgy vitték el. Lebeda Feri, az akkori főpincér, meg a fiatal Tóni támogatta a konflisba Igen kedves ember volt. A szeparéban szeretett mulatni tilos volt a kései zene, és néha bizony büntetést is kellett fizetnem miatta."
"A költő »úrfi« szerette Donreich nénit, legelső sorban azért, mert hasonlított az édesanyjára" - tudósít a Budai Napló 1936-ban, amikor a hajdani törzsasztal fölé márvány emléktáblácska került. Ó, mindent megszépítő messzeség...
Dénes Zsófia magától a költőtől hallotta az igazat. A régi Délivasút "csak nappal olyan százszázalékosan polgári. Éjjel kasszírnő trónol a felíróasztalnál, »jóféle viharálló«, akihez éjfél után be-benéz egyik vagy másik cirkáló lányismerőse."
A viharálló "nagyon szép, kreol arcú, fekete hajú, kék szemű, érdekes, filigrán teremtés volt. Ez a lány az oka, hogy Ady járni kezdett hozzánk - vallja be Szabó Lőrincnek Donreichné. - 1912 vagy 1913 nyarán, éjjel két-három óra tájban bejött két úr. A fiatalabbik hamarosan odajött hozzám a kasszába, és azt mondta, hogyha tudnám, kicsoda az a másik úr, biztosan rögtön elengedném vele a kisasszonyt, a Lujzát az az úr Ady Endre. Én azt feleltem: »Nézze, ma Ferenc József az első az országban, de ha az jönne, akkor se engedném, mert rendnek kell lenni. Különben elmenne a kávéfőző is, és mindenki, és én itt maradnék egyedül.« Hát az urak megnehezteltek, és elmentek, hogy soha többet ide be nem teszik a lábukat. Két óra múlva visszajöttek, és elkezdtek pálinkázni. Megvárták, míg hat óra lett, akkor a kisasszonyt leváltották, ők meg elkísérték. Így ismerkedtünk meg..."
A délivasúti liezon akkoriban is tartott, amikor Ady vőlegény volt. Egy szép napon kora ebéd után a költő szállásadónője a hűvösvölgyi Park penzióban ezzel fogadta Dénes Zsófiát:
"-Tessék szépen hazafordulni, aszszonykám. Haza, haza. Az Ilona mondja, aki jót akar magának Nem érdemli meg ez az ember, hogy olyan asszony törődjön vele, mint maga Még most is benn van nála az a két gyalázatos nő hét óra felé autót rendelt, és bement az egyik budai kávéházba, ahová régebben sokat járt. Az egyik nő ott kasszírnő, a másik meg, ha igaz, az unokahúga. Tizenhat éves sem lehet, úgy mondja, artista, és éjfél után el szokott menni a kedves nénikéjéért a kávéházba. A kedves nénike, az eligazítja a dolgát Egyszer régen, amikor még magát nem ismerte, három napig dorbézoltak itt zabáltak rogyásig kijöttek a konyhába fűzőben, alsószoknyában a Pista előtt, és rendelkeztek. Hogy habos kávét meg kuglófot nekik reggelire. És ebédre süssek libát "
A nagy mulatások emléke a költő utolsó hónapjaiban már nem a kék szemű Lujza miatt merül fel. Bölöni György írja: " mint rettenetes ultima ráció kísértett nála az ideg- és elmebajosok Kékgolyó utcai intézete. Megfogadtatta, hogy bármiféle betegség szakadna rá, nem engedjük, hogy bevigyék a Schwartzerbe. Amikor évek előtt ifjúságát térítgetve dáridókat rendezett Budán, sokat éjszakázott a Délivasút kávéházban, hazatérő hajnalokon a Kékgolyó utcából integetett feléje a szigorú vasrácsos épület."
Pillantsunk hát föl az Onkológiai Intézet helyén állt első magyar elmegyógyintézetbe is. Schwartzer Ferenc (1818-1889), a magyar tudományos elmekórtan megalapítója 1852-től kezelte itt betegeit, egész Európában párját ritkítóan korszerű módszerekkel, szelíd szóval, munkaterápiával. A kilencholdas parkban még "kaszinó" is volt, zongorafutamok vegyültek a madárdalba. Schwartzer az egészségesekre is gondolt: az ő kezdeményezésére fásították a Gellért-hegyet. Munkássága elismeréséül nemességet kapott. Az intézet élén Ottó fia követte, ő írta az első hazai szakmunkát az elmebetegek jogvédelméről.
Képzeljünk el egy párásan derengő májusi hajnalt, rigókkal, orgonaillattal és az első tolatómozdony kőszénfüstös füttyögésével? Amint a Délivasút ajtajában összefut a szép Lujza karján kifelé tántorgó költő s a reggeli újságra, kávéra sietősen bekanyarodó, frissen borotvált Schwartzer doktor?
