Szalai Pál meghalt

Hatvannyolc éves korában, december 5-én elhunyt Szalai Pál közíró, jelentős társadalomtudományi elemzések szerzője, a Beszélő egykori munkatársa, a Charta '79 egyik aláírója. Szalai Pált saját halottjának tekinti a Szabad Demokraták Szövetsége.

Ilyen ember nem lesz többé: magánember, sőt: magányos ember, aki a közért élt. Aki híres hajnali telefonhívásai során se röstellte azt mondani: "magyar nép" vagy a "köztársaság", s hozzátette legutóbb: "hiszen ezért élünk, nem igaz? - hogy a frász törje ki!" Aki mindig hergelt, hogy ne hagyjam anynyiban. Akit depresszióssá tett a reálbér csökkenése; nem a sajátjáé.

Szalai Pál fiatalemberként szociáldemokrata volt, de már akkor - s egy életen át - Jászi és Bibó csodálója, követője. Mint mérnök, majd könyvtáros csöndben élt, félve és utálva "a rendszert" meg "a pártot", mint annyian, reménykedve 1956-ban, majd reményt vesztve és reményt keresve. Mélyen megérintette a kereszténység. Nagy hatást tett rá a hatvannyolcas új baloldal. Kereső, töprengő, gondolkodó ember volt. Nehéz ember. Naiv és gyanakvó, és még gyanakvásaiban is ártatlanul gyanútlan.

Gyűlölte a Kádár-rendszer ismeretes kiegyezéseit, de azért a hetvenes évek óta érdekelte minden új kezdemény, a reformereké is.

A rendszerellenes demokratikus ellenzék részvevője volt, velünk volt tüntetéseken és illegális összejöveteleken, írt a "föld alatti" szamizdat kiadványokba névvel és név nélkül. A ráállított ügynök a legjobb barátja volt, s csak a Történeti Hivatalban őrzött iratokból jött rá, mennyire gyűlölte és irigyelte őt szabadságáért ez az ember, aki ma Hitler magyarul kiadott beszédeinek szerkesztője.

1989-ben nem követte az ellenzék nagy részének liberális fordulatát: megmaradt a nem marxista, szabad szocializmus követőjének. A kezdődő, majd elhalt munkástanács-mozgalomban és a kis szocdem pártocskákban is csalódnia kellett. Tiszta múltja és eredeti gondolkodása se tette lehetővé, hogy "sokra vigye" az új rendszerben. Elutasította az állami kitüntetést, mert rajta lett volna a koronás címer, márpedig ő a Kossuth-címer híve volt - és a Kossuthé: Kossuth arcképe ott függött a falán, Szekfűvel szemben Németh Lászlónak adott igazat.

Ő írta az előszót Csécsy Imre válogatott írásaihoz 1989-ben. Az utolsó radikális - és az Eszmélet szerkesztőségének tagja, a baloldali gondolkodó - távozott közülünk. Nehéz lesz nélküle; bár tudom, hogy a betegségen kívül a mai Magyarországot is nehezen bírta már. Flandriát és Burgundiát szerette volna még látni, az erasmusi földet.

Az ilyen embert nevezték valaha értelmiséginek. Haydnt hallgatta sokat.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.