Ha elhagyjuk a ferences templomot és a rendház ódon épületét, melynek tövében az utolsó Flórián kávéház működött, a Margit körúton a Széna tér felé baktatva a Keleti Károly utca torkolatánál találunk ismét kávéházat, annak hűlt helyét. A sarkon, a Margit körút 49.-ben működött Statistika a nagy rejtélyek egyike: 1908-tól 1922-ig találkozunk vele a címtárakban, egy esztendeig az alapító, Kavetzky Árpád, négy évig Schönmann József, majd közel tíz évig Eisenbacher György neve alatt, de vendégeiről, hangulatáról semmit nem sikerült kiderítenünk.
Hozzá kis major, szőlővel, tehénkékkel...
Hagyatkozzunk sejtéseinkre? Ott volt a szomszédban az 1867-ben alapított Központi Statisztikai Hivatal, pompás könyvtárával, népes alkalmazotti gárdájával, s a kávéház nevében is hirdette, hogy számít rá mint "hátországra". Ha a kávésoknak sikerült magukhoz édesgetniük a tudós szakférfiakat, bizonnyal érdekes asztaltársaságok alakultak Keleti Károly volt munkatársaiból és tanítványaiból (a Hivatal alapítója és első igazgatója a kávéház megnyitásakor már nem élt). Ott ülhetett a szomszéd utca névadója, Buday László Thirring Gusztávval, Kogutowicz Károllyal, Csengery Antallal, Illyefalvi Gézával, Földes Bélával (aki mellesleg meghonosította Magyarországon a szabadegyetem intézményét) - de hát ilyen igazságtalan az élet: sokadrangú kis írók kávéházi beszélgetései fennmaradtak az utókor számára, nagyon nagy tudósokéi meg nem.
Ballagjunk hát tovább lógó orral, egészen a Széna tér sarkáig. Nagy dolgokra itt nem számíthatunk: képzeletben épp a millennium évében járunk, a budai külváros végvidékein, a nem is oly rég felszámolt téglavető közelében. A szomszédságban kertek, istállók, kovácsműhely.
Hát így. Látszólag semmi különös. Ha a millenniumi díszmenet vonulását megörökítő fényképész le nem kapja a Széna tér sarkán kanyarodó kocsisort, a felvirágozott ablakokat, a napernyős bámészkodókat s mögöttük a kávéház felvirágozott épületét, az ablakokban könyökölő vendégeit, elmerült volna ez is az idő feneketlen kútjában, jobb sorsra érdemes budai és pesti társaival együtt.
Nézzük csak ezt a házat a sarkon! Ma is áll, csoda, hogy a bevásárlóközpont-szörnyetegek krómacél pofája be nem kapta. Kocsma van benne, melyet "Kétlyukú" néven tisztel a környék népe, tekintettel arra, hogy két ajtaja van. Mint büszke cégére hirdeti, itt működött hajdanán Pfanzelt János kávéháza. Álljunk meg nála egy szóra, egy findzsa tejeskávéra.
A népes bajor família tagjai a XIX. század elején húzódtak át az Osztrák-Magyar Monarchia nagyvárosaiba: egy ág Innsbruckban, egy másik Salzburgban, egy harmadik Pozsonyban vert gyökeret. Ez utóbbi ág sarja ez a mi emberünk. Felmenői dunai hajósok. Ha ránézünk a fényképére, az ő fiatalabb fejére se lenne nehéz odaképzelnünk a szalagos matrózsapkát, széles vállára az aranypaszományos uniformist, agyarára a kurta makrapipát.
Neki azonban nem a vízen járók kalandos élete jutott osztályrészül. Valamikor az 1880-as években kiskocsmát nyitott a Várban, a mai Bécsi kapu tér 1. szám alatt, megnősült, született két szép kislánya - aztán meghalt a felesége.
Új asszony kellett a házhoz, s Pfanzelt János meg is találta, a bájos Petz Karolin személyében. Soproni család leánya volt, s aligha tévedünk, ha azt gondoljuk, közeli rokonságban állt a híres vízivárosi és tabáni Petz famíliával. Ennek ugyanis volt egy kiterjedt vendéglős ága. Tartsunk fölöttük egy futó seregszemlét: megérdemlik a figyelmünket.
Petz Ágoston igen nyughatatlan vendéglős lehetett, mert folyton váltogatta a helyét. Találkozunk vele a mai Batthyány tér 1.-ben, azután többször is, újra meg újra a Batthyány tér 5.-ben (a Csarnok söröző, majd a palacsintázó helyén). 1885-ben az övé a Három Liliomhoz címzett kiskocsma a Gyorskocsi utca 3.-ban, pár év múlva két üzlete is van egyszerre, a Donáti utca 41.-ben és az Iskola utca 16.-ban - ez utóbbi a Noé bárkájához cégérezett, városszerte közismert műintézet.
Özvegy Petz Nándorné 1898-ban a tabáni Virág Benedek utca 9.-ben, fia pedig a Hadnagy utca 5.-ben vendéglős vagy kocsmáros. (Azért nem tudjuk pontosan, mert a korabeli címtárak egy kalap alá veszik a kettőt, és sajnos nem a hely, hanem a tulajdonos neve szerepel a listán, nagyon megnehezítve az üzletek azonosítását.)
Petz Károly kocsmáros neve először 1885-ben bukkan föl, a Retek utca 1.-ben - uramfia, ez a "Kétlyukú" házzal szemközti, másik saroképület! - aztán az Ostrom u. 8.-ban. 1906 körül aztán mintegy varázsütésre az összes vízivárosi és országúti Petz eltűnik a kocsmárosok névjegyzékéből.
A tabániakból egyetlenegynek a nevével még sűrűn találkozunk, de ő nem vendéglős, hanem jómódú mérnökember: a Döbrentei utcában, a Fehérvári (a mai Bartók Béla) úton és az Árok utcában vagy nyolc ház volt a birtokában, egyebek között a hajdani Hét Választó Fejedelem fogadó és ma is álló szomszédja. Hat gyermeke között azután hamar felaprózódott a vagyon, az ő további sorsukról, életútjukról már nem tudunk semmit.
Amilyen fáradhatatlanul vándorolnak üzletről üzletre a Petz család vendéglős tagjai, olyan nyugodt, megállapodott férfiúnak bizonyul Pfanzelt János. Bölcs előrelátással megvesz egy kis nyaralót fönt, a Fillér utcában, ahol nemcsak a gyerekek örülhetnek a kertnek, a jó levegőnek, hanem egy kis szőlő is terem, s tehénkék bólogatnak a szénaillatú istállóban. A majorból kikerül a kávéház vendégei számára is a gondosan kezelt, jó házi bor, s a kávé mellé a pompás friss tej, tejszín. S megvették már korábban a házat is, a Széna tér 1.-ben, ott lakik a család a kávéház fölött, mindig rajta lehet valakinek a szeme az üzleten. Innen aztán Pfanzelt János korai haláláig, 1904-ig nem is mozdul sehova. Özvegye is ott él még jó ideig, immár hat gyerekkel, a lakóktól és a kávéházi helyiség bérbeadásából befolyó jövedelemből.
Gyerekei közül Zsuzsa leánya lett a családtörténet letéteményese: őrizgeti a lebombázott krisztinavárosi otthonból menekített fényképeket, s emlékszik szeretettel a nevekre, sorsokra.
Békés vízivárosi, országúti, várbeli emberek, akik ott bámészkodnak a régi Széna tér sarkán - ne irigyeljük őket, hogy nem ma kell átjutniuk a távolsági buszok végállomásától az ötös busz megállójáig?