Igaz, a szabadtéri szoborkiállítás monumentális torzói még reflektorfényben fürödnek, és a főleg turistákból meg helyi fiatalokból álló esti kóbor népnek se jut eszébe nyugovóra térni, legalábbis itt, a Plantytól, az egykori városfal helyén körbefutó parktól övezett Stare Miasto történelmi falain belül nem.

"Magyar város", mondom, mint történelme során annyiszor, hisz könnyen eszembe jut Balassi, Rákóczi, Kapisztrán János, fönn a Wawelen, a koronázási templomban Báthori István vagy Hedvig királynő sírja, ahol ma sem hervad el a virág, vagy az, hogy valamikor - most úgy hatszáz éve - a Jagelló Egyetem diákjainak csaknem húsz százaléka magyar volt; "magyar város", persze így, macskakörömben, azaz nem politikai, hanem kulturális értelemben, csakhogy épp ezt a korábban oly természetes könnyedséggel használt kifejezést, a kultúrát ejtem ki a legnehezebben.

Most rendezték meg hetedik alkalommal a krakkói könyvvásárt, így kerültem oda én is, a vendéglátóink jóvoltából kiutazó pesti lengyel műfordítók társaságában. Krakkó tele magyar autóval, busszal, turistacsoporttal, ami újdonság, hisz amióta lecsengett az autóstoppos lengyelországi kiruccanások hatvanas-hetvenes évekbeli divatja, a krakkói magyar turizmus valahogy nem akart újraéledni, pedig a város, amely az állampárti évtizedeket omladozó műemlékeivel, lepusztult, sivár, provinciális helységként élte túl, az elmúlt másfél évtized alatt valósággal újjászületett. Ma már régi fenségében, ezernyi fénnyel ragyog, hangulatos kocsmák, meghitt kávéházak, exkluzív vendéglők hívogatják az arra járót; ám Krakkó nem közönséges turistaparadicsom kíván lenni, hanem a régió kulturális fővárosa. Sok minden történt itt ennek jegyében, így mindjárt a kilencvenes évek elején létrehozták a Nemzetközi Kulturális Központot, amely a közép-európai térség kulturális integrálásán fáradozva, azóta is sikerrel tesz eleget fő küldetésének. Ebben a Rynek sarkán álló kultúrcentrumban néhány éve lezajlott például egy nemzetközi konferencia a nemzeti sztereotípiákról - nem is akármilyen visszhangot keltve -, amelyet Teresa Walas, az ismert irodalomtörténész, kritikus, esszéista rendezett, aki jelenleg a Jagelló Egyetem frissen megalakult kultúrantropológiai tanszékének professzora, és akinek új kötetére krakkói ismerőseim hívják fel a figyelmemet. Azt mondják, Walas szokatlanul nyíltan és impozáns összeszedettséggel beszél könyvében "a kommunizmus utáni" lengyel kultúra nagy kérdőjeleiről. Bevallom, be kell járnom a város könyvesboltjait, amíg végre szerzek magamnak egy példányt, kis híján le is késem a főtéri moziban a Pornográfiát, Jan Jakub Kolski új filmjét, amely Gombrowicz hasonló című regényéből készült és amelynek csak a minap volt a hazai premierje, de már a Velencei Biennálén is ez képviselte a lengyel színeket, és ott van az Oscar-díj várományosai közt is.

A Politykában találok rá a hírre, hogy 2004-es esztendő hivatalosan is Gombrowicz-év Lengyelországban. Witold Gombrowicz, a XX. századi lengyel irodalom e nagy különce, a született provokatőr, a földbirtokossarjból lett avantgárd író, aki maga állította magáról, hogy "én egyszerre vagyok nagyon antilengyel és nagyon lengyel, s talán épp azáltal annyira lengyel, hogy oly nagyon antilengyel", ami annyit tesz, hogy személyében a nemzeti önismeret megkerülhetetlen alakjával van dolgunk, jövőre lenne százesztendős. A lap kolumnistája azon élcelődik, hogy "a jobboldali nézeteiről ismert író" hivatalos jubileumi évét a szejmben lényegileg a baloldal szavazta meg, ami nagyon Gombrowiczhoz illően hangzik, de nem egészen felel meg a tényeknek. Mert igaz, hogy Gombrowicz 1939-ben úgy eltűnt a lengyel irodalomból, hogy akadt kézikönyv, amelyben a háborús áldozatok közt szerepelt a neve, miközben ő Argentínában banktisztviselőként tengette napjait. Igaz, hogy az emigrációban következetes antikommunista volt, e nézeteinek elsősorban háromkötetes Naplójában adva hangot, amelynek 1969-ben bekövetkezett halála előtt megtiltotta cenzúrázott hazai kiadását, ám az is igaz, hogy legalább ennyire hadilábon állt az emigráció jobboldali nacionalista ágával, s ugyanitt, a Naplóban azt is elárulta, hogy "ha mindenáron színt kell vallani", természetesen a baloldalon érzi otthon magát. Hát akkor? Elgondolkoztató, hogy az egyik legnyitottabb baloldali orgánum - abban az országban, ahol az "utódpárt" 1989 óta szociáldemokratának vallja magát - ma is képes egyenlőségjelet tenni a pártállami diktatúra elutasítása és a "jobboldali nézetek" közé.

A politikai frontok és érdekek mai átláthatatlansága paradox módon az említett Gombrowicz-film körül is nem várt hullámokat vert, még mielőtt bemutatták volna, holott a Pornográfia, amely a szó eredeti értelmében távolról nem pornográf regény, azok közé a Gombrowicz-művek közé tartozik, amelyek mondhatni mitikusan közelítik meg az embert, hangsúlyozottan puszta kulisszaként idézve a hétköznapok valóságát - történetesen a második világháború alatti német megszállás idejét, amikor a cselekmény játszódik -, így eleve bajosnak tűnik ezt a filmet a napi politika világába bevonni. Mégis valami ilyesmi történt, amiben nem Kolski, a rendező a ludas, hanem a producer, bizonyos Lew Rywin, akinek ma más összefüggésben egész Lengyelország ismeri a nevét.

Rywin volt az a kellő kormányzati kapcsolatokkal rendelkező üzletember, aki tavaly nyáron megtette nagy vihart kavart ajánlatát Adam Michniknek, a Gazeta Wyborcza főszerkesztőjének, a liberális Agora-sajtótröszt kulcsfigurájának, miszerint 17 és fél millió dollár fejében a Gazeta elérheti a médiatörvény szükséges módosítását a Polsat kereskedelmi tévécsatorna általa óhajtott megvásárlásához. Michnik, mint tudjuk, hangfelvételt készített a négyszemközti találkozóról, ahol az is elhangzott, hogy a pénz nagy részét a kormánypárti kaszsza nyelné el, így robbantotta ki a botrányt, amelyben ő maga is elkerülhetetlenül besározódott. A több mint fél éve folyó parlamenti vizsgálattal párhuzamosan egyre kuszább az ügy, és Rywin, akinek - Miller miniszterelnök szavaival - "elvette az eszét a pénz", makacsul hallgat, miközben Michnik, aki épp abban a három napban állt a vizsgálóbizottság előtt, amikor ott jártam, állítja, hogy Rywin az ajánlatot kifejezetten a miniszterelnökre hivatkozva tette meg.

Mindenesetre néhány nappal a Pornográfia premierje előtt Kolski zártkörű rendezvény keretében le kívánta vetíteni filmjét az író Párizsban élő és Varsóban tartózkodó özvegyének, Rita Gombrowicznak, a producer azonban, akit nem hívtak meg az eseményre, az utolsó pillanatban közbelépett és megakadályozta a vetítést. Mint akinek tényleg elvette valami az eszét - az is lehet, hogy a számára egyre kínosabb parlamenti vizsgálat -, s még azt sem restellte kijelenteni, hogy "én itt most sokkal fontosabb vagyok, mint Gombrowicz", amely mutatja valamelyest a dolgok természetes értékrendjének térségünkben immár általánosnak és tartósnak tűnő tótágasát: a hatalom és a pénz embereinek fölényes arroganciáját a szellem képviselőivel szemben. Persze az is lehet, hogy Rywin filmes kollégáinak van igazuk, akik azt beszélik, a producer megelégelte, hogy a legsikeresebb lengyel filmek - a Pan Tadeusz, A zongorista és mások - az ő pénzét emésztik föl, neki mégis névtelenül a háttérben kell maradnia, s ezért "robbantott"; ám ha így van, alaposan túllőtt a célon. A Polityka említett kolumnistája ráadásul arra is emlékszik, hogy 1981-ben (a sztrájkok és a Szolidaritás éve!) Rywin az Interpress sajtóügynökség nevében tett ajánlatot "napjaink lengyel történelmének dokumentálására". Gondolta volna akkor bárki is, hogy jó két évtized múltán Lengyelország legújabb történelmét maga a Rywin-ügy dokumentálja a leginkább?

És Gombrowicz? Mit mond erre ő, a szarkasztikus rezonőr, aki mindig büszke volt rá, hogy a hatalmi játszmákat kívülről és felülről szemléli? A Pornográfia - látszólag - hamisítatlan voyeur-történet, a megszállt Lengyelországban járunk, egy vidéki kúrián Sandomierz környékén, vagyis valahol az író szülőföldjén: Fryderyk és Witold, a főhős és a narrátor - a "rendező" és az "író" - látogatóba érkeznek barátjukhoz, Hipolithoz, akinek a birtokán mintegy megállt az idő. Fryderyk, természetesen társa segédletével, azon nyomban sajátos, kétértelmű játékba kezd, rafináltan manipulálva a kúria lakóit meg az ott tartózkodó vendégeket, hisz reakcióik megfigyelése különös gyönyörrel tölti el. Sikerül is elérnie, hogy a háziúr lánya, Hania, ez a kis vidéki Lolita, akinek már megvan a maga vőlegényjelöltje, összeszűri a levet Karollal, a véletlenszerűen odavetődött ifjúval, sőt mi több, a lány még Karol további megpuhítására is készséget mutat. Fryderyk ugyanis fejébe veszi, hogy Karolnak saját kezűleg kell leszámolnia a Hipolit házában meghúzódó gyáva partizánparancsnokkal, és a fiú ezt is megteszi: embert öl. Csak éppen nem a kiszemelt áldozatba, hanem a vőlegénybe mártja a kését, az ugyanis megelőzte már őt, s végzett a partizánnal. Mondhatnánk tehát, Fryderyk maga a sátán, de Gombrowicz hőse nem csinál titkot abból, hogy ateista (mint ahogy maga Gombrowicz is az volt), ami ez esetben azért fontos, mert az író úgy kíván diagnózist nyújtani az emberben elszabaduló irracionális erők hatalmáról, hogy messze elkerül minden irracionális teóriát.

"Lehet, hogy engem erősebb szálak fűznek a nemzethez, mint hinném? - tűnődik a Naplóban. - És ha a Pornográfia nem egyéb, mint kísérlet a lengyel irodalom szerelemképének a megújítására? Hogy megtaláljuk végre a saját erotikánkat, az összhangot nemzeti sorsunkkal és történelmünkkel, ami az utóbbi időben csupa erőszak, rabszolgaság, sihedercsatározás, ami tehát a tudat és a test sötét végleteibe taszít bennünket. Lehet, hogy épp a Pornográfia az igazi, modern hazafias-szerelmi hősköltemény?" Sötét és provokatív vízió. Gombrowicz persze alaposan megtépázza a lengyel hősiesség romantikus mítoszát, ám a blaszfemikus áthangolással valójában azon fáradozik, hogy megmentse magának a hagyományos vátesz szerepet, de mi tagadás, a Rywin-gate korában már ez is felettébb romantikusan cseng.

Jan Jakub Kolski filmjében az a legvonzóbb, hogy nem akarja tudomásul venni az idők e változását. Neki egy gondja van, hogy Gombrowicz Pornográfiája olyan elvont, spekulatív lengyel miliőben játszódik, akár egy filozófiai mű, ami a filmvásznon egyszerűen nem kelthető életre. Azt mondja, amíg betű szerint ragaszkodott a regényhez, semmire sem jutott; amikor elhatározta, hogy "arcpirító hűtlenséggel" kezeli az anyagot, a mű megnyílt előtte, akár egy eleven ember. "Minél hívebb, annál hűtlenebb, minél hűtlenebb, annál hívebb" - veszi át a gombrowiczi fordulatot az egyik kritikus, a rendező sikerét méltatva, aki az utóbbi idők egyik legjobb, legmarkánsabb lengyel filmjét hozta létre, amely elsősorban Fryderyket illetően tér el az eredetitől. Gombrowicz Fryderykje maga a megtestesült voyeurizmus: úgy lép színre, hogy nincs is múltja. Kolski Fryderykje a lágerből jön, ott a karján a tetovált számsor, ami abszurdum, hisz 1943-at írunk, s tudjuk, hogy a hitleri koncentrációs táborokból senki se került ki élve. Kolski nyilván úgy gondolta, ha már a fikción a hangsúly, hát ez is lehetséges - Gombrowicz is úgy írta meg a megszállt országot, hogy az idő tájt Dél-Amerikában élt -, s bármilyen meglepő, az eredmény őt igazolta, elsősorban talán azért, mert volt egy hideglelős gombrowiczi tudással rendelkező színésze, Krzysztof Majchrzak, aki mindezt képes elhitetni velünk. A film Fryderykje az emberi megaláztatás poklából jön, s meg akar bizonyosodni róla, hogy valóban minden elkövethető-e az ember ellen. Egy sokat szenvedett ember, aki maga is bűnös. Kolski meghaladja Gombrowiczot, de nem mai kelet-európai vadkapitalizmus és a napi politikai csatározások szintjén, inkább, ha szabad így kifejeznem magam, antropológiailag. Beépíti a filmbe azt a mai tudást, ami az írónak még nem adatott meg. Amíg a moziban ülök, bennem is feltámad hát az a gombrowiczi blaszfemia és hit, amellyel ő a nemzeti kultúra iránt viseltetett.

A hivatásos gombrowiczológusok persze tiltakoznak, s azt mondják, a Kolski-film legfeljebb "Gombrowicz ürügyén" mondja, amit mond. Jó lenne ismerni Teresa Walas véleményét, akinek könyve ott lapul a táskámban, s aki maga is filológusként kezdte pályáját, ma azonban inkább hivatásos kultúrantropológusnak nevezném. Mindenesetre jólesik elmélyülnöm a rendszerváltás utáni kultúrát illető bölcs és higgadt okfejtésébe. Annál is inkább, hisz az utóbbi időben a magyar sajtóban is olvashattunk lengyel szemmel készült összevetést a lengyel és a magyar értelmiség helyzetéről. Bogdan Góralczyk (Népszabadság, 2003. október 4.) többé-kevésbé ugyanazt hangsúlyozta, amit korábban Wojciech Maziarski (Beszélő, 2001/1.), hogy a korábbi "ellenzéki kultúra" valójában a régi rendszer összeomlásával kezdett kamatozni a lengyel értelmiségnek, amely az új világban ennek következtében kevésbé érezte magát kitaszítottnak, mint a magyar.

Walas is nagyjából itt kezdi fejtegetéseit, de egészen máshová jut. Behatóan elemzi a lengyel kultúrát a rendszerváltásig jellemző "romantikus paradigma" felbomlását, az "egy központú nemzeti kultúra végóráját", a kialakuló káoszt és az értelmiségi diskurzus nyomon követhető elerőtlenedését. A fő probléma ugyanis számára az, hogyha a kultúrából eltűnik az értelmiségi reflexió, márpedig ez eltűnőben van, hisz az értelmiség, állítja Walas, jól láthatóan egyre inkább "lemond véleményező szerepéről", akkor az értékek és az érdekek társadalmi konfrontálódásából egyszer s mindenkorra kimarad a kulturális aspektus. Máris akadnak borúlátó jósok, akik szerint a kultúra előbb lesz magánügy Lengyelországban, mint a vallás, miközben a nyilvánosság fórumait végképp kisajátítják a hatalom presztízsháborúi és a nyers piaci összecsapások. Mások épp ellenkezőleg, még a "romantikus paradigma" feltámadásáról se mondtak le, hisz "úgy tűnik, épp azok mutatnak érdeklődést iránta, akik korábban idegenkedtek tőle", amíg azonban a közélet és a köznyelv nem tud megállni a lejtőn, addig mindez "legalábbis nyitott kérdés". Tudniillik, ismét Gombrowicz modorában szólva, "minél inkább eldurvul a közbeszéd, az értelmiségi annál inkább kivonul belőle, s minél inkább kivonul, a közbeszéd annál inkább eldurvul". Jelen pillanatban "a legfőbb gond, hogy nem létezik olyan pártsemleges nyelv, amelyen az értelmiségi mérlegre tehetné, mondjuk, az európai integrációból fakadó előnyöket és hátrányokat", s ugyanezen okból nehéz elképzelni, hogy a közeljövőben "megoldódna a lengyel értelmiség nyelve", holott a nemzetnek elemi érdeke az, amit a krakkói professzor asszony "értelmiségi diskurzusnak" nevez: önismerete és léte függ tőle. Ez a helyzetkép pedig, mi tagadás, már magyar szemmel is ismerősnek tűnik.