A Hollandiában húsz éve végrehajtott gazdaságpolitikai fordulat és (részleges) intézményi reform az efféle együttműködés ritka esetei között is különösnek számít. Nem katasztrófahelyzetben került sor a versengő erők megállapodására, mint a hiperinflációtól megbénult, a gazdasági összeomlás szélére sodródott Izraelben és Mexikóban, és nem is a zökkenőmentes rendszerváltást szolgálta, mint a sokat emlegetett 1978-as Moncloa-paktum Spanyolországban.

Hollandia a nyolcvanas évek elején nem állt az összeomlás szélén, és nem készült rendszerváltásra, azonban a "holland kór" egyre súlyosabb tünetekkel járt. A hatvanas évek végére kimerültek a háború utáni növekedés hajtóerői: a hagyományos iparágak tömegtermelése és a frissen felfedezett tenger alatti gázmezők nem tudták ellensúlyozni a gazdasági növekedés lassulását, majd a stagflációt. Csökkent a foglalkoztatottak hányada a lakosságon belül, nőtt a munkanélküliség, miközben gyorsan emelkedtek a társadalombiztosítás és a költségvetés kiadásai.

A holland fordulat és reform leglátványosabb eseménye a munkavállalók és a munkaadók szervezetei közötti megállapodás, az 1982-es Wassenaar-egyezmény volt, amelyben mindkét fél engedett. A szakszervezetek mérsékelték bérköveteléseiket, cserébe a munkaadók szövetségei elfogadták a heti munkaidő csökkenését és a dolgozók alkalmazásának rugalmasabb formáit. A hollandok máig vitatkoznak az egyezmény gazdasági hatásáról és jelentőségéről, abban azonban jórészt megegyeznek, hogy megkötése után a társadalmi párbeszéd és a közmegegyezésre törekvés új korszaka kezdődött Hollandiában. 1983-ban a fő politikai erők megegyeztek a költségvetési kiadások, benne a szociális kiadások és a közalkalmazottak béreinek drasztikus csökkentéséről. Megszüntették a versenyképtelen és elavult iparágak állami támogatását, gyorsították a privatizációt, és reformokra került sor a munkaviszony jogi szabályozásában is. Ekkor jöttek létre a társadalmi párbeszéd, a politikai tanácsadás és a konszenzusteremtés ma is működő fontos intézményei, a korporatista módon szervezett, a szociális és gazdasági kérdésekben állást foglaló Társadalmi és Gazdasági Tanács, valamint a munkaadókat és a munkavállalókat tömörítő Munka Alapítvány.

Az 1982-83-as megállapodások után visszaállt Hollandiában a politikai verseny rendes üzemmódja, azóta öt különböző összetételű pártkoalíció kormányozta az országot, de a gazdaságpolitika alapelvei lényegében nem változtak. A nemzeti jövedelemből a várt mértékben nőtt a tőke részesedése a munkavállalói jövedelmek rovására, ám a beruházások élénkülése, ezzel a munkahelyek számának gyors növekedése és a felgyorsult gazdasági növekedés kárpótolta a munkavállalókat. Ma Hollandiáé az Európai Közösség egyik leggyorsabban növekvő gazdasága, ahol az emberek viszonylag könnyen elfogadják a reformokat, a külföld pedig "holland kór" helyett jó ideje holland gazdasági csodáról beszél.

A sikert egyesek a kereskedelemben járatos hollandok kifinomult tárgyalási kultúrájával, az ideológiákat józanul értelmező gyakorlatiasságával magyarázzák, és bizonyára a tengert megfékező gátak állandó óvásának és erősítésének közös, nemzeti tapasztalata is erősítette megállapodási és tárgyalási készségüket.

A hollandiai és más megállapodások elemzéséből kiderült, hogy a sikerhez vezető úton először a szakértői kör (egyetemi oktatók, gazdaság- és társadalomkutatók, a pártok gazdasági tanácsadóinak) egyetértését kellett megteremteni. A paktumok tervezői azután maguk mögé állították a közvélemény formálóit, a sajtó, a rádió és a televízió vezető munkatársait. E fontos csoportok támogatásával könnyebben és gyorsabban sikerült meggyőzni a megállapodások hasznosságáról a társadalom többségét és a politikai verseny résztvevőit. A szakmai konszenzus a reformok bevezetése során felmerülő nehézségek áthidalását, az időleges bizalomvesztés hatásainak csökkentését is könnyebbé tette.

A gazdasági helyzet romlásának, a növekedés lassulásának időszakaiban Magyarországon is rendre felmerül, hogy egy, a politikai verseny fontosabb résztvevői által szentesített, inkább nyilvánosan, mint hallgatólagosan elfogadott megállapodás jelentősen javítaná az ország gazdasági teljesítményét és nemzetközi megítélését. A javuló gazdasági teljesítmény időszakában azután ezek a hangok elhalkulnak vagy - miként 1995-ben a Bokros-csomag esetében - nem történik megegyezés. (Akkor a fontos társadalmi csoportok érdekeit artikuláló szervezeteket és pártokat kizáró, felülről végrehajtott reformok és kényszerítő intézkedések hatására következett be kedvező fordulat a gazdaság teljesítményében.)

A világ még nem beszél magyar betegségről, de már a magyar csodáról sem. A rendszerváltozás körüli időszak jelentős hajtóerői kifulladtak, miközben elmaradnak a gazdaság és a társadalmi gondoskodás fontos alrendszereinek csak több kormányzati ciklusban végrehajtható és az érdekeltek jelentős ellenállását kiváltó reformjai. A szakértők körében semmi jele annak, hogy a gazdasági nehézségek okait, mértékét vagy a leküzdésük módjait hasonlóan ítélnék meg. Az írott és elektronikus sajtó csatatér, a politikai küzdőtéren állandó a konfrontáció.

A jelek szerint szinte semmi esély nincs arra, hogy az ország, a nemzet számára fontos ügyekben felfüggesszék, megszüntessék a mindinkább eldurvuló politikai versenyt - pedig a magyaroktól, a magyar politikai kultúrától nem idegen a kiegyezés. Célszerű lenne visszatérni az 1989-es kerekasztalok, az 1990-es sarkalatos törvények, az átmenetről a nyilvánosság előtt kötött megállapodások szelleméhez. Persze akkoriban még jelentős volt az egyetértés a szakértők, a tanácsadók és a sajtómunkások fontosabb csoportjai között.

Laki Mihály