A hatalmi viszonyok már jóval korábban megkezdődött intézményesülési folyamatának eme betetőződését az újraelosztható források radikális csökkenése és ezzel összefüggésben a gazdaságpolitikai mozgástér erős beszűkülése katalizálja. Válság van - de az aktuális forráshiány csupán tünete egy mélyebb okokkal összefüggő lefelé tartó folyamatnak. Írásomban az ide vezető utat, a hatalmi viszonyok intézményesülésének konkrét formáit és a válság összetevőit mutatom be.

Az általam már oly sokszor vázolt eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítási folyamat, valamint a külföldi tőke - különösen az 1990-es évek közepe táján bekövetkező - nagyarányú beáramlásának eredményeként az 1990-es évek utolsó harmadában meglódul a gazdasági növekedés, 2000 után azonban ismét jelentős lanyhulás következik be. Ennek okaként - szinte a magyar gazdaság új szerkezete kialakulásának másnapján - számos közgazdász súlyos strukturális válságról beszél. Ez a gyárbezárásokkal, számos multinacionális cég távozásával együtt azt jelzi, hogy a magyar gazdaság nyugati integrációja döntően rövid távú érdekek és rövid távú szempontokat tükröző döntések alapján, bármiféle gazdaságpolitikai koncepció vezérlését tökéletesen nélkülözve ment végbe. A magyar gazdaságban kiugróan magas a külföldi tőke aránya és gyenge a belső piac, eme külföldi tőke kínálatával döntően a nyugat-európai (elsősorban a német) piac igényeire épül, ráadásul igen könnyen helyettesíthető, bármikor kivonható, alacsony szakképzettséget igénylő, összeszerelő jellegű tevékenységben testesül meg - nem véletlen tehát, hogy monopolisztikus összhatást mutató felvevőpiacának dekonjunktúrája alapjaiban rendíti meg az általa uralt gazdaság teljesítőképességét. Egy rövid intermezzo után tökéletesen beszűkítve ezzel a helyi gazdaságpolitika mozgásterét.

Mindeközben a központi állami bürokrácia kiszélesedik, melynek döntő oka egyfelől az, hogy a privatizáció fő folyamatainak lezárultával a politikai elitek gazdasági klientúrájukat már nem jutalmazhatják vállalatok és más vagyontárgyak osztogatásával, a kliensek kielégítésére ezért nem marad más út, mint az állami pozíciók szaporítása és osztogatása. Másfelől a gazdasági eliteknek az állami gazdasági bürokráciára gyakorolt erőteljes nyomása a különféle egyedi támogatások, mentességek elnyeréséért tovább terebélyesíti az állami bürokrácia hatókörét. Pontosabban: nem önálló, autonóm döntési képességeit, hiszen (mint azt már több helyütt részletesen bizonyítottam), ez az állam a politikai, gazdasági és kulturális elit által uralt hatalmi gépezet. Ami növekszik, az nem az állam ereje, hanem az állami bürokrácia puszta kiterjedése, az ott elnyerhető, betölthető pozíciók számossága.

A korábban említett rövid gazdaságpolitikai intermezzo a 2002-es parlamenti választások körüli időszak, amikor is az átmeneti növekedésgyorsulás bázisán először a polgári kormány jelentős életszínvonal-emelő intézkedéseket foganatosít, a választási kampányban a szocialista párt erre látványosan "ráígér", majd győzelme után az első kétszáz napra tett ígéreteit híven teljesíti is.

Ennek eredőjeként ebben az időszakban a profitráta süllyed, és a beruházások növekedési üteme csökken, mert a munkajövedelmek a tőkejövedelmeket jelentősen meghaladó mértékben nőnek - mégpedig a legalacsonyabb kategóriájú munkajövedelmek esetén is. A fordulatra a társadalom működőképessége szempontjából az utolsó pillanatban kerül sor: az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás (mely többek között azt jelenti, hogy miközben a munka termelékenysége nő, a reáljövedelmek hosszú időn keresztül csökkennek, majd csak lassan kezdenek emelkedni, az állami egészségügyből, oktatásból és kultúrából folyamatos forráskivonás történik stb.) által kizsigerelt társadalom nagyobbik része az ezredfordulóra már komoly létfenntartási zavarokkal küzd. Ennek következtében mélypontra jut a liberális demokrácia intézménye iránti bizalom, ezzel párhuzamosan erősödőben van a szélsőjobboldal társadalmi befolyása.

Mindazonáltal a gazdasági elit komoly rosszallással figyeli a Medgyessy-kormány első kétszáz napjának történéseit - de ekkor még néhány értelmiségi szószólóján kívül döntően "csupán" nyugati neoliberális sajtóorgánumok közvetítésével és az informális befolyásolás eszközei útján ad hangot elégedetlenségének.

Ez év elején megjelent írásomban az eddig vázolt helyzetből levezethető gazdaságpolitikai alapképletet a következőképpen fogalmaztam meg.

Egy: a magyar társadalom eddig kitermelődő elitjei gazdaságunk világgazdasági integrálásának módját elhibázták.

Kettő: az átmeneti növekedésből származó jövedelemtöbbletet éles versenyük közepette "elosztogatták", és (de) a többlet egy részét a korábbi években végsőkig kizsigerelt társadalom elemi működőképességének fenntarthatósága érdekében el is kellett "osztogatniuk".

Három: mindez például a közszféra felhalmozási forrásainak kárára történik.

Négy: mi lesz most, most hogyan lépnek? Mit lehet még lépni?

Azt lépik, hogy már a nyáron jelentős mértékben leértékelik a forintot, mely a gazdasági eliten belül ismét az exportpiacokra termelő nagy multinacionális cégek tulajdonosai számára csoportosít át erőforrásokat, emellett inflatorikus hatásával korlátozza a reáljövedelmek beígért emelkedését. Másrészt a jövő évi költségvetési törvény jelenlegi tervezetének is az a "jelzése", hogy a "gazdaságpolitika" a tőke és a munka közötti "osztozkodási" arányokat a korábbi trendnek megfelelő irányba kívánja módosítani. A napvilágot látott adó- és járulékmódosítási tervek a "gazdaságpolitika" azon szándékát mutatják, hogy erősítse a tőke, és vele szemben gyengítse a munka pozícióit. Ráadásul a tervezett intézkedések, bár a gazdaságpolitikusok a reáljövedelmek szinten tartását ígérik, az alacsonyabb jövedelmi kategóriákban határozott életszínvonal-romlást idéznek elő. Az egészségügyből, az oktatásból, a kultúrából és az önkormányzatokból ismételt (fűnyírásszerű) forráskivonás történik, emellett a központi állami bürokráciában is jelentős létszámleépítést terveznek. Mindezek közben az állami költségvetésen keresztül újraelosztásra kerülő források aránya a nemzeti termékhez viszonyítva emelkedik, mivel a lassú növekedés miatt még a "lecsökkent" gazdaságpolitikai célok is a nemzeti termék növekvő hányadát "kötik le". Egyes, a kormányhoz közel álló gazdaságpolitikai szakértők a tervezett változások megszorító hatását a nyugat-európai (német) fellendülés megindulására várva átmenetinek tartják (csupán a 2004-es évre feltételezik), a gazdasági növekedés beindulása azonban legjelentősebb felvevőpiacainkon hosszabb távon is bizonytalan.

A kemény gazdaságpolitikai fordulatot az ország külső és belső egyensúlyi helyzetének erős romlása katalizálja, döntő oka azonban a gazdasági elit domináns csoportjainak a "jóléti rendszerváltás" miniszterelnöki programja ellen indított ellentámadása. Ez az akció már a nyáron elindul, mégpedig Demján Sándornak, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége ügyvezető elnökének nyílt fellépésével - éppen e lap hasábjain. Demján szerint a magyar gazdaság vészhelyzetben van, ami azonnali állami lépéseket tesz szükségessé. A bajok fő okául a túlságosan "nagy" és költséges közszférát és ehhez kapcsolódóan a túlságosan magas adókat jelöli meg, melyek veszélyeztetik az ország versenyképességét. ("Ugyanazt kell elmondanom, mint az elmúlt húsz évben mindig. Van ebben tapasztalatom, Lázár Györggyel kezdtem.") Az újabb Bokros-csomagot követelő Demján ekkor még kerülni igyekszik a nyílt "osztályharcot", a munkavállalókat sújtó magas adók ellen is fellép, úgy állítva be a helyzetet, mintha a munkaadóknak és munkavállalóknak egyaránt közös érdeke lenne a közszféra - így ezen belül az oktatás, kultúra és egészségügy, valamint az önkormányzatok - megnyirbálása. (Miközben felháborodottan kifogásolja, hogy elfogyott a képzett munkaerő, az oktatási rendszer nem képes azt "szállítani".) Egy hónappal ezelőtt azonban egy szűkebb - de szintén nyilvános - körben (a közgazdász-vándorgyűlésen) már hangot ad a túlságosan magas bérszínvonal miatti elégedetlenségének is.

A kormány feje, a jóléti rendszerváltás gondolatának atyja meginogni látszik. Nem véletlenül nyáron következik ez be - immár jóval az önkormányzati választások és közvetlenül az EU-népszavazás után vagyunk. Medgyessy Péter augusztus 19-én nagy nyilvánosság előtt deklarálja a jóléti állam bukását. Nem sokkal később pedig egy multinacionális vállalatok vezetőinek körében tartott tanácskozáson ígéretet tesz a vállalkozásokat terhelő (nemzetközi összehasonlításban is kirívóan alacsony) társasági adó évről évre történő folyamatos további csökkentésére.

A tőke képviselőjének nyílt, de azért "taktikus" fellépése sikeresen osztja meg a szakszervezeteket. A versenyszférában dolgozó szakszervezetek vezetői azonosulnak a "túl drága közszféra" gondolatával, és nemcsak hogy nem mozgósítanak a közszférában dolgozó szakszervezetekkel való szolidaritásra, de az érdekegyeztetés szűkebb fórumain sem lépnek fel a közszférát sújtó tervezett forráskivonások és létszámleépítések ellen.

Ehhez hozzájárul az is, hogy a közszféra "karcsúsítását" célzó intézkedések "kommunikációja" - bizonyosan nem szándék nélkül - megtévesztő. A kormány képviselői a nyilvánosság fórumain csupán a valóban túlburjánzott központi állami bürokrácia vonatkozásában beszélnek létszámleépítésekről (szinte minden nyilatkozatuk tartalmazza az APEH alkalmazotti állományának tervezett megtizedelését), a közszféra azon részének megnyirbálását, mely a munkavállalók számára közvetlen húsba vág - tehát az egészségügyről, az oktatásról, a kultúráról és az önkormányzatokról van szó - mély homályban hagyják vagy egyenesen tagadják. (A taktika lényege ezekben a szférákban a forráskivonással kikényszerített létszámleépítés.)

A gazdasági elit ellentámadását siker koronázza, és ennek azért is nagy a jelentősége, mert a magyarországi újkapitalizmus történetében első ízben kerül sor érdekeinek és akaratának ennyire nyílt deklarálására és érvényesíté-sére.

Akciója egyszerre jelzi erejét és helyzetének ingatagságát. Már eléggé megizmosodott ahhoz, hogy ne féljen a színrelépéstől, de mivel egyrészt a 2001-2002-es jóléti fordulat forrásait megtépázta, másrészt ettől nem függetlenül jelentősen összezsugorodtak a helyi és központi szinten újraelosztható források, égető szükségesség számára pozíciói megerősítése, sőt nyílt kiterjesztése. Államellenessége mögött az a motiváció is meghúzódik, hogy az "állam" az elmúlt két-három évben nem - pontosabban nem egyértelműen és nem kizárólag - az ő érdekeit képviselte.

A gazdasági elit akciójával szemben az állami bürokrácián belül egyedül Vadász János, a közszolgálati reform kormánybiztosa lép fel nyíltan. Vadász nemzetközi összehasonlító vizsgálatokra hivatkozva cáfolja azt a többek között Demján Sándor által hangoztatott állítást, mely szerint a közszféra aránya Magyarországon jóval az európai átlag felett van. (Míg Magyarországon a 3,9 millió munkavállaló 21,6 százaléka dolgozik a közszférában, az Európai Unióban ez az arány 24,2 százalék az Eurostat adatai szerint.) Vadász szerint a munkáltatói szervezeteknek "nem feladatuk, hogy beavatkozzanak a közszolgálat dolgaiba". A közszolgálat finanszírozását a vállalkozók az adójogszabályok betartásával segíthetnék - itt Vadász utal arra a becsült adatra, amely szerint a vállalkozások negyven százaléka megkerüli az adózást.

A nagyobbik kormánypárt kétértelműen viselkedik: a jóléti program vívmányainak megvédését ígéri, de néhány erőtlen próbálkozást kivéve nem szab gátat a gazdasági elit által követelt kormányzati lépéseknek. (Annak ellenére, hogy belső baloldali "ellenzéke" azt erőteljesen követeli.) Az ellenzéki pártok kritikája nem komolyan vehető: az eladósodás növekedéséhez vezető "túlköltekezést" és a stabilizációs igényeket, megszorító intézkedéseket egyaránt támadják. Itt tartunk most.

A gazdasági elit nyilvános ellentámadása és az arra adott kormányzati válasz nem más, mint a gazdasági elit és a politikai elit között már korábban kialakult szoros informális kapcsolat, ezen belül a gazdasági elit politikai elit feletti dominanciájának nyílt intézményesülése. Az intézményesülési folyamat a társadalom többi szereplője kapcsolatában is végbemegy, egyrészt a hatalmi elitek körében, másrészt a gazdasági elit és a munkavállalók viszonyában.

Nyíltan intézményesül a gazdasági és kulturális elit kapcsolata. Ma már nem számít eltitkolni való ténynek, ha egy vezető, a közvélemény alakításának igényével fellépő értelmiségi valamely gazdálkodó szervezet szolgálatába állítja tudását. (A magyar szociológusok egyre nagyobb része végez a gazdasági elitet közvetlenül kiszolgáló tevékenységet, és ezt már mindenki természetesnek tartja.) Hasonló intézményesülési folyamatok mennek végbe a kulturális és politikai elit viszonyában. Legfeltűnőbb példája ennek az, hogy miközben a kritikus gazdasági helyzetre hivatkozva jelenleg jelentős forrásokat vonnak ki az oktatás és a kutatás szférájából, többpárti konszenzussal a pártok értelmiségi bázisának létrehozását célzó, költségvetési forrásokból finanszírozott pártalapítványok jönnek létre. Nyílttá téve ezzel a kulturális és politikai elit már eddig is igen szoros kapcsolatát. És az adott gazdasági körülményekre tekintettel mintegy kényszerítve az értelmiséget arra, hogy feladja függetlenségének még a látszatát is.

De egészen nyíltan intézményesül a gazdasági elit és a munkavállalók kapcsolata is, pontosabban az utóbbiak tökéletesen alávetett helyzete. Ma már egy munkaadó kertelés nélkül megtilthatja dolgozóinak szakszervezetek létrehozását, és minden ellenállás nélkül kényszerítheti őket fekete- vagy szürkemunkára és törvénytelen túlmunkára. A dolgozókat védő törvények minden érdekelt számára nyilvánvaló módon felmondták a szolgálatot.

Az újkapitalizmus viszonyainak nyílt intézményesülése (melynek a vázoltak mellett még számos más megnyilvánulása is van) a hatalmi viszonyok lerögzítését, bebetonozását szolgálja, de ugyanakkor elvi előnye, hogy eme viszonyok társadalmilag kontrollálhatóbbá válhatnak. De vajon utóbbinak megvannak-e a feltételei? A válasz attól függ, hogy milyen mélységűnek ítéljük meg az újkapitalizmus belső problémáit, és ezzel összefüggésben milyen "hatékonynak", a kontrollra, "kiigazításra" képes társadalmi erőket.

A magyar gazdaság egyensúlyi feszültségei korántsem olyan élesek, mint 1994-1995-ben voltak, eme feszültségek ha nem is könnyen, de kezelhetőek a monetáris és fiskális politika hagyományos eszközeivel. Szűkebb értelemben vett gazdasági válság tehát nincs. Válságba került viszont az eddig kialakult újkapitalizmus egész rendszere. Válságon azt értem, amikor egy rendszer belső feszültségeinek, bajainak orvoslására alkalmazott gyógymódok a súlyos mellékhatások miatt inkább rontják, mintsem javítják a rendszer állapotát. Pontosan ez a helyzet jelenleg: amikor a "gazdaságpolitika" a több évtizede forráshiányos (és csakis ezzel együtt említhetően rossz szerkezetű) oktatástól, kultúrától és egészségügytől a "humán tőke" újratermelésének legfontosabb bázisát jelentő területekről elvont eszközökkel kíván lendületet adni a "termelő" szférának, akkor pontosan utóbbi kilábalási, fejlődési lehetőségeit veszélyezteti. Már rövid távon is. Az oktatás, a kultúra és az egészségügyi ellátás színvonala olyan mértékben süllyedt le az utóbbi húsz évben, aminek maradandó nyomai ma már erősen érzékelhetőek a munkaerő romló minőségében. És egyre inkább ez lesz a fő tényezője a magyar gazdaság "tőketaszító" képességének.

De ez még mindig "csak" a gazdaság belső problémája. A nagyobb baj a társadalom többségének egy megrázkódtatásszerű zuhanás, majd átmeneti javulás után ismét stagnáló, vagy egyenesen romló életminősége, s ami vele jár: az apátia, az egyre rövidebb távra tekintő életszemlélet és érdekérvényesítési gyakorlat, az egyre kíméletlenebbé váló verseny, a társadalmi szolidaritási hálók teljes felbomlása. Ennek része a politikai elidegenedés: vajon elvárható-e, hogy az állampolgárok bizalommal tekintsenek arra a politikai elitre, mely (gyakorlatilag függetlenül attól, hogy melyik párt van hatalmon) folyamatosan megszegi vagy utóbb visszavonja a választási ígéreteit?

A magyar újkapitalizmus válságának lényege tehát az, hogy a "gazdaság" felfalja önön feltételeit, mert ami gazdaságpolitikailag az adott pillanatban "kívánatos" beavatkozás lenne, az magának a társadalomnak a fennmaradását veszélyezteti. És fordítva.

A társadalom szétesésének fontos jele az ország jövőbeli sorsára vonatkozó "víziók" teljes hiánya. Az EU-csatlakozás küszöbén sem sejlik fel például olyan hosszabb távra tekintő gazdaságpolitikai program, mely a vállalkozókat biztonságos hazai befektetésekre lenne képes ösztönözni. (Nem pusztán a "túlfogyasztás", hanem ez is az oka a beruházási ráta vészes visszaesésének.) EU-csatlakozásunk húsbavágó ügyei szétfolynak a túlburjánzott, áttekinthetetlen szövevényt alkotó, egymással belső harcot vívó EU-technokrácia kezében.

Magyarország példája nem mutat mást, mint az újkapitalizmus, ezen belül a "rendszerváltó" félperifériák válságát. (Andor László ezt a jelenséget a rendszerváltás fiskális válságaként írja le.) Arról van szó, hogy a globális tőke az elmúlt tizennégy évben kiszivattyúzta, vagy legalábbis kiaknázta a megjelenését megelőző "modernizációs diktatúra" (Berend T. Iván kifejezése), vagyis a létezett szocializmus pozitív hozadékait (a magasan képzett, kulturált munkaerőt, a termelővagyon értékes részének jelentős hányadát), majd amikor a "nép" csaknem tízévnyi életszínvonal-esés után egy nagyon kicsit már élvezni akarja kemény erőfeszítéseinek gyümölcsét, akkor ez a tőke kijelenti, hogy akkor ő viszont olcsóbb munkaerejű országokba távozik. ("Magasabb bért akartok? Nem akarjátok még tovább csökkenteni az adókat? Akkor mi megyünk Kínába!" Demján Sándor: "Ha nem leszünk vonzóak, akkor itt marad egy ország a szociálisan rászorultakkal.") Sőt, viselkedésében a hazai tőke is egyre inkább a globális tőkéhez kezd hasonulni, megindul a magyar tőke kiáramlása is, elsősorban azon "rendszerváltó" országok felé, ahol a privatizáció még nem fejeződött be, és a hazainál is nyomottabb a munkaerő ára. (Így többek között Ukrajnába, Romániába.)

Csak most, nagyjából az 1990-es évek második harmadára végbement strukturális átalakulás kudarca után érzékelhető igazán, hogy egy, a "rendszerváltó" félperifériához tartozó ország gazdaságpolitikai mozgástere mennyire szűk. Ennek része, hogy bár a vázolt intézményesülési folyamat eredményeként a társadalmi alapviszonyok egyre áttekinthetőbbek, a globális tőkét alulról, a társadalom oldaláról kontrolláló védekező mechanizmusok gyakorlatilag mégsem működnek. EU-csatlakozásunkhoz pedig csakis abban az esetben fűzhetünk a vázolt alapképletet megváltoztató vagy legalábbis módosító pozitív reményeket, ha az EU centrumországainak sikerül egyidejűleg megoldaniuk a növekedés beindítását és a jóléti rendszer megőrzését. Erre viszont a jelek szerint kevés az esély.

A globalizációkritikai mozgalmak legfőbb elvi kiindulópontja az, hogy a mindent maga alá gyűrni akaró globális tőkével szemben a globális nemzetközi civil társadalom erőit kell felvonultatni. Az e mozgalomba való bekapcsolódásra Magyarországon már vannak jelek. Emellett azonban szükség lenne arra is, hogy a "rendszerváltó" félperifériák országainak gazdaságpolitikai centrumai - minimumprogramként a nemsokára EU-taggá váló visegrádi országok körében - legalábbis kíséreljék meg a globális tőke kegyeiért folytatott versenyük kordában tartását. És (de) éppen ez az, amelyre a jelek szerint a helyi gazdaságpolitikai elitek maguktól nem szánják rá magukat (és önmagában EU-csatlakozásunk is csak korlátozottan fog ilyen irányba hatni). Ezt csak a nemzeti kereteken túllépő civil társadalom nyomása kényszerítheti.