Néhány éve a kanadai Cirque du Soleil nevű társulat jókorát belepancsolt a cirkuszi tradíciókba, és a kortárs előadó-művészetek revüszerű, szürrealisztikus köntösébe burkolta a produkciókat. A látványszínház hamar népszerű lett, ma már azok is elfogadják, akik korábban féltő szeretettel kapaszkodtak a múltba. Miközben a magyar cirkusz vezetői sem tagadják: az új megfogalmazású előadásoké a jövő, részben hagyománytiszteletből, részben a pénzhiány okán jobbára hagyományos számokból mixelt műsorokat szerződtetnek.

A Fővárosi Nagycirkusz Halló, itt víziló…! című új műsora sem a jelenkori törekvéseket mutatja be. Ami nem is volna baj, ám a múltidézést, benne az idő érlelte látványosságokkal ezúttal nem nagyon sikerül ünneppé avatni. Bár a zene meglehetős sodrással kavarog, a fények látványosan pásztázzák a produkciókat, láthatóan profi igyekezet gyúrta műsorfolyammá a számokat, az előadás alatt az ember mégis gyakran érzi: az artisták többsége ugyan tisztességgel teljesít, ám a játéktérről hiányzik valami. Többnyire a lehengerlő játékosság.

Egy Romániából érkezett csoport levegőszámával kezdődik a műsor. Szalagokon lebegve mutatnak be akrobatikát; kicsi pókok, igyekvő hadsereg. Színes kosztümök, tetszetős mozdulatok egy fájdalmas tangó nyújtott-koppanó ritmusára. A zene atmoszférája megrendítő és erős, a gyakorlat viszont lassú szövésű, és híján van mindenféle érzelmi fűtöttségnek. Látványnak szép, de nem bizserget.

Gábor és Gábor excentrikus produkciója következik. Két csokornyakkendős fiatalember, tenyérnyi színpadra hangszerelt akrobatika, inkább mulatóba való szám. Szaltók előre, hátra, kézen állás a másik kezén, közben hibák, billenések, lehet, hogy a volt tornászok egyébként ördögien ügyesek, ezúttal kicsit kedvetlenül a túlélésre játszanak.

Jönnek a bohócok. Alexander és Vitalij, a hagyományos orosz iskola képviselői. Az egyik nyakigláb Makk Marci figura. Kacsázva futkároznak, fröcskölnek, rikoltanak, a gyerekeknek bejön a dolog, és ez a lényeg.

Andrej Sidorenkó pattan a drótkötélre, őt nagyon vártuk. A műsorfüzet szerint sportoló volt, zsonglőr lett, majd a középmagasan kifeszített dróton kötött ki. Bár hibázik ő is, nem akar összejönni a hátra szaltó, mégis. A szó valódi értelmében táncol, topog, figurázik a másfél centis dróton, és bár ő sem sokat mosolyog, rajta mégis látszik: szereti, amit csinál.

Két felejthető produkció következik. Az elsőt a már látott román csoport hölgytagjai mutatják be. Állítólag hawaii fantáziát látunk, ám attól, hogy valaki függönyszoknyában, nyakában művirágokkal, egzotikus zenére tipeg, és rajtaütésszerűen karikát kezd pörgetni a dereka körül, még nem idézi visszavonhatatlanul a céltájat. Ezt követően egykedvűen körbenyargaló zebrák érkeznek, olykor valamiféle alakzatba is rendeződnek, de ennél több nemigen történik. Megjelenésüket tekintsük inkább hangulati felvezetésnek a műsor legpompásabb pillanataihoz, a Zuma-Zuma csoport attrakciójához. Ha valamiért, hát ezért érdemes mindenképpen megnézni a Fővárosi Nagycirkusz új műsorát. A Kenyából érkezett fekete fiúk igazi gumiemberek, káprázatos ügyességgel szaltóznak, röppennek; testük és a légtér feltétlen urai. Mutatványuk jó hangulatú, sodró lendületű, játékos, örömteli.

A szünet után ismét a román csoport következik, ezúttal azzal a számmal, amellyel a monte-carlói cirkuszfesztiválon díjat nyert. A Cirneau-Platinium attrakciója a levegőben csoportos nyújtógyakorlat, odalent sportgimnasztika, szalaggyakorlat, félúton a látvány- és a hagyományos cirkusz között. Nézhető, élvezetes, de korántsem olyan megkapó, mint hírlett.

Sidoreva Galina kutyái mókáznak aztán. Édesapja, Csuganov fókaidomár tavaly kápráztatta nálunk a nagyérdeműt, látszik: Galina is génjeiben hordozza az állatok szeretetét. Dicséretére szóljon: nem akar kutyáiból torz bohócot csinálni, nem öltözteti őket csicsás kiskosztümbe, buta pántlikákba. A kutyák játszanak, mint egyébként, legfeljebb ezúttal koreográfia szerint, fegyelmezetten. Talán kicsit kevesebbet kellene két lábon tipegniük, anélkül is elhisszük, hogy ügyesek, okosak.

A Warrior princess rúdegyensúlyozó száma határozott és szép mutatvány. A két magyar lány hibátlanul dolgozik, és tényleg alig hihető, hogy a többméteres rúd tetején tornázó akrobata hat hónapja adott életet gyermekének.

Végül jön a műsor címadó száma, jön Zsuzsa, a kéttonnás víziló, valamint idomárja, az Akhundov házaspár. Állítólag a víziló nehezen idomítható és rendkívül veszélyes állat. Állítólag az Akhundov házaspár a berlini állatkertben tanulta, miképpen kell bánni egy vízilóval. Állítólag Zsuzsa már az egész Földet körberepülte, Amerika legnagyobb utazó cirkuszában, a Ringlingben hatalmas sztár. Lehet. Én mégis inkább szántam Zsuzsát, amikor borzalmas, rózsaszínű pántlikába öltöztetve megjelent a színpadon, szántam azokat a majmokat is, akik kénytelen-kelletlen mintás kempinggatyában és színjátszós szoknyában, pöttömnyi kalapban mórikálták magukat, és szántam a zenészeket, akiknek végül a Sandokan dallamára kellett rázendíteniük. Elég lett volna Zsuzsát körbevezetni, mi ránéztünk volna: jé, víziló, és akkor nem kezdünk el félni attól, hogy mindjárt a színpadra perdül a torz múlt valamelyik kísértete: Tagranoff, a majomember vagy Miss Maud, a kéz és láb nélküli csodapók.