Ha a XVIII-XIX. századi Pest-Buda kávéházai után nyomozgatunk a régi térképeken, azt találjuk, hogy egészen más logika szerint helyezkedtek el a várostérben, mint száz-százhúsz esztendővel későbbi utódaik. E tiszteletreméltó matuzsálemek többnyire a fogadókban, illetve a kereskedelmi élet szükségleteihez igazodva, a piac- és vásárterek szomszédságában csalogatták vegyes illataikkal a kávézni, dohányozni, olvasni vágyó közönséget.
Pisti, mielőtt lezúdult a vérzivatar
Hol voltak a fogadók? Egyrészt a városkapuknál, a falon belül és kívül, párosával, de néhol négyesével, hatosával is, másrészt a Duna-parton (lehetőleg a hajóhíd közelében). A kis piacterek, a mára eltűnt Hal tér, Rózsa tér és Sebestyén tér egy-két kávéháznál többet nem tarthattak el. Bezzeg a hatalmas vásárterek! (El tudjuk képzelni, hogy a mai Erzsébet, Madách és Deák téren városnyi sátor sorjázik a sárban vagy a tikkadt füvön, s marhák bőgnek, malac visít, lókupecek paroláznak szűrös atyafiakkal?)
A pezsgő kereskedőnegyedekben, a Lipótvárosban és a Terézvárosban már a 19. század elejétől egyre gyorsuló ütemben nyíltak a szállodák és az önálló kávéházak is - de még mindig kettesével-négyesével, kupacokba gyűlve, s persze ádáz harcban a szomszédokkal. Ez a rendszer a városfalak lebontása után fellazul, s gyorsan meg is szűnik, mert a a sáros-poros-tehénlepényes vásártereket a belvárostól egyre távolabb jelölik ki, a kereskedelmi és pénzvilág viszont egyre beljebb húzódik - márványlépcsős bankokba, a tőzsdére s az elegáns nagykávéházakba -, a vásárlókat pedig a mai bevásárlóközpontok ősei, csillogó, üvegtetős bazárok csalogatják: már nemcsak évente négyszer, a nagyvásárok idején lehet költekezni, hanem akármikor, ha futja
Ennek a fejlődési folyamatnak az lesz az egyik következménye, hogy a kávéházak az 1860-as évek közepétől kezdődően egyre gyorsuló ütemben ellepik az egész várost. Először a nagyobb csomópontokban, aztán a kisebbekben, végül minden forgalmasabb utcasarkon nyílik egy-kettő.
Mindezt azért láttuk jónak itt elmesélni, hogy annál vidorabban csodálkozhassunk rá a budai oldal szívós hagyománytiszteletére. Itt ugyanis megállt az idő. Hiába nőttek ki gombamód a földből az 1890-es évektől kezdődően a Margit körút bérpalotái, amelyek első ránézésre semmiben nem különböznek pesti testvéreiktől: a kávésok még hosszú évtizedekig azt a "kupacolódási" gyakorlatot követték, amely a túlparton már rég feledésbe merült.
Láttuk, a hídfő környékén rémisztő tülekedés volt: tíz-tizenkét házban hat-hét kávés küzdött a túlélésért, és viaskodott a vendégek kegyeiért. De ha most elindulunk a körúton a Széna tér irányába, bizony kutyagolhatunk jócskán, mire újra van hol megpihennünk: jóformán a Mechwart-ligetig sehol egy teremtett kávéház. Ott viszont megint válogathatunk a lehetőségek között: Walter Károlyhoz térjünk be, a Piccolóba, a 36. szám alá, vagy menjünk két házzal arrébb, a 40.-be, Lustbauer és Teichmann Casinójába? Lépjünk át szembe Kavetzky Árpádhoz, a 49. szám alatt hívogató Statisztikába, netán kaptassunk tovább előre az időben s fölfelé egy sarkot, a Bimbó út és a Keleti Károly utca elágazásáig, ahol 1930-tól a ragyogó Rózsadomb kávéház ékeskedik?
Nézzük meg közelebbről a Casinót. Ilyen néven több kávéház is működött a múlt század eleji Budapesten: Weisz Leanderé a Várban, Bieber Józsefé a Magyar utcában, Berger Szilárdé Kőbányán
Mit kíván elérni Széchenyi István az 1827-ben angol mintára alapított Nemzeti Casinóval? " hogy hazánkban is legyen egy olyan megkülönböztetett díszes összegyülekező hely, melyben főbb és előkelőbb és jobb nevelésűek, eszes, értelmes férjfiak, a társasági rendnek minden osztályából egymással vagy barátságos beszélgetés végett találkozzanak, vagy többféle politikai újságokat, s hasznos gazdasági, tudományos, művészeti hónapos-írásokat olvashassanak, magukat pedig üres óráikban illendően mulathassák"
Ha ezt a meghatározást tüzetesebben megnézzük, az előkelőséget és a jobb nevelést leszámítva nincs benne olyan elem, amely ne lenne igaz a kávéházakra is. Ám a kaszinó zártkörű volt, a tagságot felvételhez kötötték, ehhez ajánlók szükségeltettek; tagdíjat is kellett fizetni, ami ugyancsak megszűrte a közönséget. Egyszóval oda nem akárki fordulhatott be csak úgy, az utcáról. Mi a megoldás a nagyra törő kispolgár számára? Egy "Casino" cégérrel megkülönböztetett kávéház díszes termei, ahol saját magához hasonlóan eszes és értelmes férfiak lapozgatják az újságokat, s mulatnak illendően. Polgárunk ráadásul hölgyközönségre is számíthat, amiről egy igazi kaszinóban szó sem eshetik.
Lustbauer és Teichmann közönsége alighanem biliárdozással töltötte legszívesebben az idejét, mert a kávéházról fennmaradt legrégebbi képeslap tanúsága szerint a teret három gyönyörű tekeasztal uralta. Voltak azután persze átalakítások, tulajdonosváltások, de a neve maradt, egészen 1937-ig, amikor Horváth József fenekestül felforgat mindent. Magyar Világ tör ki a nemrégiben még büszkén németajkú Vízivárosban. (Ez az elnevezés sem előzmények nélküli: a Kossuth Lajos utcában, a mai Puskin mozi és Gourmand presszó akkor még egybetartozó terei fölött díszelgett ez a cégér, hirdetve, hogy a kávéház berendezését és használati tárgyait az utolsó szögig és fogpiszkálóig magyar cégek készítették és szállították.)
A Margit körúti Magyar Világ csak két-három esztendeig áll fönn, mert az új tulajdonos, Fiala Ernő magával hozza Pestről előző üzlete beszédes nevét: Florian, "virágzó". E kiváló szakemberben alighanem az Erzsébet téri kioszk gazdájának, Fiala Nándornak a fiát tisztelhetjük. Koch Vilmostól vette át 1929-ben az Aranykéz és a Régiposta utca sarkán lévő nagy múltú kávéházat, innen telepszik tíz évvel később Budára.
Hogy nemcsak kiváló kávés, de kiváló oktató is volt, azt attól a hajdani pikolótól tudjuk, aki oly büszkén feszít elegáns uniformisában a kávéház bejáratánál. Fejes Pistának hívták, a fényképen tizennégy esztendős.
- Fiala úr megtanított a legfontosabbra - mondta nem sokkal a halála előtt, csillogó szemmel emlékezve volt nevelőjére. - Nálunk a vendég volt az isten
Kezemben egy tejeskávészín fedelű könyvecske. A Budapesti Kávésok Ipartestülete Szakirányú Tanonciskolájának értesítője. Merthogy volt ilyen ipartestület és volt ilyen iskola. A tantárgyak? A sor a hit- és erkölcstannal kezdődik. Aztán első-másodikban magyar nyelv és üzleti levelezés, német, francia, földrajz, történelem, számtan, sütés és borászat, kávéházi ismeret, felszolgálás, rajz. Külön rovatban: magaviselet, rendszeretet. (Pistinél mindkettő: jó.) Harmadikban belép még egy tárgy, az ipari könyvvitel és költségvetéstan. Aztán a tizenhét-tizennyolc éves fiúk letették a záróvizsgát. Kávéssegédi oklevelet kaptak. Szépet, elegánsat.
Szabadnapokon lehetett focizni, atletizálni a pincérek Egyetértés sportklubjában. Pista 1945-ben megnyerte a budapesti pincér-futóversenyt.
Mondom: volt még szakma, saját iskolával, sportklubbal, összetartással, büszkeséggel. Annak, hogy ma nincs, mi iszszuk a levét. Keserűbb, feketébb, mint a legjobb kávé Fiala úrnál, Fejes Pista tálcáján.
