A GDP 2003 első félévi 2,5 százalékos emelkedése önmagában nem feltétlenül rossz; a cseh és a szlovén növekedés szintje valamivel még ennél is alacsonyabb (2,2 százalékos), nem is beszélve az eurózóna országainak elsöprő többségéről. A gondot inkább az jelenti, hogy e lassuló növekedés elérése is csak többszörös egyensúlytalanságok árán sikerült. Pillanatnyilag mind az államháztartás, mind a lakosság túlköltekezik, s eközben megroggyantak a reálgazdasági alapok is, mivel számottevően romlott a magyar vállalatok versenyképessége.

Az elmúlt másfél évtized folyamatainak tükrében az import elszabadulását, a külső egyensúly megbomlását és az államadósság ugrásszerű növekedését nagyon is reális veszélynek kell tekintenünk, amelyen korábban is csak átfogó stabilizációs intézkedéssorozattal sikerült úrrá lenni. Gazdasági stabilizációra most is szükség van, de megítélésünk szerint erre ma még mérsékelten növekvő - de legalábbis nem csökkenő - reálbérek mellett is van lehetőség.

A bajok orvoslásához két tényezőre érdemes összpontosítani: a növekvő külső egyensúlyhiány összetevőire és a versenyképesség javításának feltételeire. A folyó fizetési mérleg hiányának 2003-ban tapasztalható növekedését egyrészt a jelentősen romló külkereskedelmi egyenleg, másrészt a - tavalyival ellentétben - negatív szolgáltatási mérleg magyarázza. Mivel a folyó fizetési mérleg deficitjének emelkedését alapvetően nem az államháztartási hiány növekedése okozza, nem klasszikus ikerdeficittel van dolgunk. A központi költségvetés növekvő hiányát jelentős részben olyan kiadási tételek eredményezik, amelyek a lakossági fogyasztáson keresztül növelik az importot. Ilyennek tekinthető mindenekelőtt a GDP- és a termelékenységnövekedés üteménél sokszorosan gyorsabban emelkedő bérkiáramlás és az év első nyolc hónapjában 87 milliárd forintra rúgó lakásvásárlási hiteltámogatás. E kiadási tételeknek lassúbb növekedése mérsékelné a lakossági fogyasztás emelkedését, és segíthetne megfordítani a növekvő lakossági eladósodás trendjét. E tekintetben feltétlenül üdvözlendő lépés a reálbérek jövő évi igen szerény, a termelékenységnövekedést meg nem haladó emelkedése.

Másrészt arra is érdemes felfigyelni, hogy a külső egyensúlyhiány tavalyihoz viszonyított növekedésében nem csupán az államháztartás és a lakosság, hanem a vállalatok forrásbevonása is egyre jelentősebb szerepet játszik. Ez utóbbi önmagában örvendetes, hiszen élénkülő beruházási aktivitásról, vagyis javuló reálgazdasági alapokról tanúskodik. Ezért a vállalati hitelfelvételek és a beruházásokhoz szükséges import növekedését a folyó fizetési mérleg hiányának átmeneti növekedése árán is érdemes vállalni, amit a versenyfeltételek javulása esetén a külföldi működőtőke beáramlása jó eséllyel kompenzál majd. A vállalati szektor növekvő külső finanszírozása tehát - a lakosság fogyasztási és megtakarítási viselkedésében tapasztalható aggasztó változással ellentétben - hosszabb távon vélhetően nem nehezíti, hanem elősegíti majd a külső egyensúlyhiány enyhítését.

Ebben a helyzetben a monetáris politika azzal a dilemmával néz szembe, hogy a beruházások élénkülését szolgáló alacsony kamatszint még kevésbé ösztönözné a lakossági megtakarításokat, a magas kamatok viszont erősítenék a forintot, és rontanák a gazdaság ár- és költség-versenyképességét. A dilemma feloldásához hozzájárulhat a működőtőke-beáramlás erősödése, amelyet a termelékenység javulását meg nem haladó ütemű béremelkedés és az árfolyam stabilitásán alapuló kiszámítható gazdasági környezet ösztönözhet. Ez viszonylag szerény államháztartási deficit esetén inflációcsökkentő hatással járna, ami egyrészt hozzájárulna a maastrichti konvergenciakritériumok teljesítéséhez, másrészt többletberuházásokat generálna. Ilyen gazdasági körülmények között ismét tere nyílna az óvatos kamatcsökkentésnek.

A versenyképesség növelésének eszköze tehát részint az állami túlköltekezés csökkentése lehetne, részint egy olyan társadalmi megállapodás, amely egyaránt hozzájárul a költségvetés konszolidálásához és a fogyasztási szokásokat meghatározó jövedelem-várakozások átalakulásához. Egy ilyen, minimum néhány éves érvénnyel bíró megegyezés a kormány, a munkavállalók és a munkaadók képviselői között jöhetne létre, ahogyan arra Bruszt László, Oblath Gábor és Tóth András nemrégiben a Népszabadság hasábjain rámutatott. A gazdasági és monetáris unióra való felkészülés során Európa-szerte divatba jött efféle megállapodások a bérkiáramlás és az adórendszer konszenzusos szabályozásának révén kiszámíthatóbbá teszik az elérhető (reál)jövedelmeket, amivel csökkentik az inflációs várakozásokat és növelik a versenyképességet. Hogy ilyesmire a miénkhez hasonló átmeneti országokban is van mód, azt Szlovénia példája mutatja, ahol a munkavállalók rendszerint a feldolgozóipari termelékenység növekedését nem meghaladó mértékű - vagyis a versenyképességet nem rontó - béremelkedésben egyeznek meg a kormánnyal és a munkaadókkal. Ennek teljesülése esetén átmenetileg akár a mostaninál nagyobb folyó fizetésimérleg-hiánnyal is könnyűszerrel képes megküzdeni a gazdaság, miközben a belső egyensúlyi mutatók már rövidebb távon is javulhatnak.

Ádám Zoltán-Bartha Attila
>a Kopint-Datorg munkatársa