K. ur e czikkre nézve a boulevard des Italiens mestereihez járt iskolába. Még nagyobb elevenséget adand e térnek az általa épen a czukrászat szomszédjában emelendő diszes kioszk, mely a már benyujtott szép terv szerint tavaszra nyilik meg…"

A Budapesti Hírlap 1858. október 19-én adott hírt e szavakkal a pár nappal korábban nyílt cukrászdáról. Ha így nézzük, a Gerbeaud most ünnepli fennállásának 145. évfordulóját. A dolog persze bonyolultabb. Jakob Kugler, a nagyapa ugyanis 1797-ben alapította a család első üzletét Sopronban, majd a fia, Antal ötven évvel később Pestre települt, s csak ezután került sor az unokára, Henrikre a József nádor téren, ahonnan 1870-ben költözött a Gizella (ma Vörösmarty) térre. A cég tehát voltaképpen kétszázhatodik évében jár, s ipartörténetünk legtiszteletreméltóbb matuzsálemei közé tartozik.

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank székháza az 1830-as években épült, Hild József tervei szerint. Földszinti helyiségeit, amelyekbe a cukrászda beköltözött, 1861 óta Privorszky Ferenc bérelte. Hogy ő ki volt? A város egyik legjelesebb és legszomorúbb sorsú kávésa. Ő nyitotta húsz évvel korábban az Urak utcájában a Renaissance kávéházat, amely később Pilvax Károly neve alatt került a történelemkönyvekbe. A Gizella téren nála jártak össze a Deák-párt tagjai. Utolsó üzletét, a Duna-parton, oly fényűzően rendezte be, hogy egész vagyona ráment: a szegényházban halt meg.

Kugler üzlete viszont töretlenül fejlődött. Hogy lett belőle Gerbeaud? Úgy, hogy épp 120 éve, 1883-ban a genfi születésű cukrászzseni, Émile Gerbeaud átvette a stafétabotot.

S hogyan vált mindkettejük neve kisbetűs fogalommá, a magyar szókincs részévé?

Kugler Henrik először is valami olyan csodareceptet fundált ki az omlós teasüteményhez, amivel senki nem tudott versenyre kelni. Fűszerkeverékébe kínai fahéj, madagaszkári szegfűszeg, magyar keserűmandula, olasz zöld narancs reszelt héja, afrikai szerecsendió, indiai kardamommag és mexikói vanília került - hogy miből mennyi, az persze az ő titka volt. Párizsi színvonalú fagylaltjának és jegeskávéjának sem akadt vetélytársa Pest-Budán, de az igazi nagy sikert azokkal a falatnyi, rafinált kis édességekkel aratta, amelyeket ma bonbon és mignon néven tisztelünk, dédszüleink viszont egyszerűen úgy neveztek: kugler. (Emlékszünk, mi az álmok netovábbja a kiskamasz József Attila első fennmaradt versében? "Öt forintért kuglert venni.")

Émile Gerbeaud-nak is a vérében volt a mesterség: nagyapjától és apjától tanult, beutazta fél Európát, majd 1879-ben a franciaországi Saint-Étienne-ben nyitott önálló üzletet. 1885-ben már magyar színekben nyert díszoklevelet egy nemzetközi kiállításon.

Az irodalmi riport úttörője, Gergely István meséli 1924-ben egy nála elköltött vacsoráról: "amikor még azzal fenyegették a gyereket: »iparosnak adlak, ha nem tanulsz!«, Gerbeaud nyitotta ki a szememet az emberi értékeket illetőleg. Szakácsföveggel a fején, fehér köténnyel fogadott bennünket, ő szolgált ki, és büszkén emlegette, hogy minden ételt ő készített. Büszke volt fehér mezére, akárcsak a tábornok az egyenruhájára, nagyszabású fejedelme az iparnak, nyugat-európai értelemben munkása az országnak… villogó szemű francia világfi, az életöröm igenlő művésze… aki őserővel tudta élvezni a szépet: falatban, kortyban, virágban és női bájban egyaránt."

Ez az elbűvölő modorú, elegáns férfi a munkában nem ismert irgalmat: ha a segéd keze alól kikerült puncsos mignonok színárnyalata egy leheletnyit is eltért attól, amit látni akart, saját kezűleg törte őket ripityára. És folyton kísérletezett, kitalált valamit: például a csokoládéval bevont drazsét, a magyar édesipar máig nemzetközi hírű különlegességét, a konyakmeggyet, no meg azt a mennyei, diós-lekváros-csokis szeletet. (Tetszettek már családi kórusban üvölteni a boldogságtól, ha felhangzott a konyhában az elszánt anyai, nagyanyai csatakiáltás: "sütök egy zserbót!"? Jó. És van a spájzban hozzávaló házi baracklekvár?)

Monsieur Gerbeaud-nál minden apró részlet fontos volt: nemcsak a sütemények, cukorkák kiváló minősége és ellenállhatatlan látványa, hanem a csomagolás is - maga tervezett hát gyönyörű díszdobozokat, karácsonyra pöttöm fenyőfákat, hajszálvékony szálon függő bonbonokkal -, meg a felszolgáló-kisasszonyok megjelenése, viselkedése. Lammné Sárika szerint, aki ötven esztendeig mosolygott a vendégekre rendületlen türelemmel, a legpimaszabb gróf is szeppenten iszkolt a dohányzóba, ha rajtakapták, hogy önfeledten rá merészelt gyújtani a cukrászdában…

A kisasszonyokat azért nem kellett félteni - mit érthetett abból az undok, szekánt vendég, ha a megfordított "óbrezs" (=zserbó) nyelven szisszenték oda a pultos kolléganőnek: a "név akroszob" egy tea, két vajas pogácsa rendel!

Szekánt vendég volt elég. A Gizella téri cukrászdát azelőtt se tudta bárki megfizetni, s aki meg tudta, az régen is gyakran képzelte, hogy a pénz mindenre feljogosít. Nádas Sándor pletykalapja, a Pesti Futár így mutatja be az 1918-as hangulatot: "Eshet az eső, fujhat a szél, dél táján kezdenek özönleni a pesti delnők, csintalan hadi özvegyek, magassarku terézvárosi dámák, szinésznők, akiknek nevét könnyebben találjuk meg, ha alulról olvassuk a szinlapot, mint felülről… és világfiak, akik akkor is borostásak, ha frissen vannak borotválva, vadonatuj fogsoraikkal és indiánus ékszereikkel; tisztességes pesti asszonyok, akik boldogtalanok, ha hetenként legalább egyszer hirbe nem kerülnek valamelyik divatos szinésszel, huszártiszttel vagy hirlapiróval; monoklis kifestett szemek, hatszázkoronás félcipők és lehelletvékony selyemharisnyák, aranysujtásos kamásnik, biborvörös bélésü köpenyek; édes tészta, sherry, mindenféle parfüm, amitől egy frontkatonának vérbe borul a szeme; suttogás, halk sikolyok, fesztelen hangos pesti társalgás, tányércsörgés, száraz sós sütemények ropogása…"

S emlékszünk Medgyaszay Vilmára, hogy énekelte Szirmai Albert és Gábor Andor vitriolos sanzonját? "A földalattiból kilép ő / művelt, középosztályú, szép nő, / s fején egy héttornyú kalappal / egy kávét rendel dupla habbal…/ Jó feleség, kiderül lám itt: / vesz férjének ötér szalámit, / és másnap ott ül még buzgóbban / a Zserbó-bo-bo-bóban."

De akár a bennfentesek biztonságával, akár a kívül rekedtek sértettségével nézünk a fényes cégtáblára, bele kell törődnünk: jó azért, ha van valami állandóság ebben az állandóan változó világban. Például egy cukrászda, száznegyvenöt éve ugyanott, százhúsz éve ugyanazon a néven (hiába hívták hivatalosan Vörösmartynak), azokkal a fényekkel, ízekkel, illatokkal, amelyekkel Kugler és Gerbeaud kezdte kényeztetni őseinket, s amelyek úgy tartoznak Budapesthez, mint hétköznapjainkhoz a karácsony vagy a nagyi születésnapja. Isten éltesse.