De meddig terjed ez a védelem? Hol ér véget az immunitást élvező beszéd, hol kezdődnek a büntethető megnyilvánulások? Ezekre a kérdésekre úgy szól a válasz, hogy nincs olyan gondolat, melynek nyilvános közlését pusztán a tartalma alapján tiltani és büntetni lehetne. Tiltásnak és büntetésnek akkor lehet helye, ha a beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítja a közönségét, vagy ha ilyen cselekedetek közvetlen veszélyét idézi elő.

Sokan vannak, akik ezt nem tudják elfogadni. Úgy vélik, minden eszme azért mégsem kaphat nyilvánosságot. A fajgyűlölet, a faji egyenlőtlenség hirdetése, emberek származásuk alapján való megbélyegzése: önmagában is tűrhetetlen. Az ilyen beszéd fölé nem terjesztheti ki védőernyőjét a szólásszabadság.

Ez a gondolat nem logikátlan. A demokrácia arra az elvre épül, hogy minden ember egyenlő. Az alkotmány arra kötelezi az államot, hogy ne tűrje a polgárok közti faji, nemzeti, etnikai, vallási alapú diszkriminációt. A szólásszabadság határainak tekintettel kell lenniük erre. Ezért kézenfekvőnek tűnik, hogy a polgárok egyenlő méltóságát védelmező alkotmány nem részesítheti védelemben a fajgyűlölő beszédet.

A kérdés nem merőben elméleti. A régi rendszer nemcsak a kommunista egypárt-uralom kritikáját nyomta el, hanem az antiszemita és cigányellenes beszédet is. A demokrácia elhozta a szólás szabadságát, s a szólásszabadság oltalma alatt visszatértek a rasszista megnyilvánulások. A demokratikus érzelmű közönség nagy része nem érti, hogy miért nem indul büntetőper az ilyen esetekben. Elégedetlen az igazságszolgáltatással, mely - úgy látja - vonakodik érvényt szerezni a törvény szigorának. És elégedetlen a törvénnyel, mely - úgy látja - nem eléggé szigorú.

A jogalkotó pedig időről időre elébe megy a szigorítási óhajnak. Megpróbál olyan törvényt alkotni, mely szabadabbá teszi az utat a büntető igazságszolgáltatás előtt.

Most megint egy ilyen kísérlet tanúi vagyunk. A kormány az Országgyűlés elé terjesztette a Btk. 269. §-ának (az ún. izgatási paragrafusnak) a módosítására tett javaslatát.

E cikk szerzői egyetértenek azzal, hogy a faji, etnikai, nemzeti, vallási és más kisebbségek elleni gyűlöletkeltéssel szemben a demokratikus társadalomnak és a közhatalom képviselőinek fel kell lépniük. Azzal is egyetértenek, hogy az ilyen beszéd elleni fellépés eszköztárában helye van a büntetőjog eszközeinek. De ez még nem jelenti, hogy a 269. § módosításával is egyet kellene értenünk.

A 269. §, melyet a kormány javaslata új rendelkezésekkel kíván helyettesíteni, nem alkalmi tákolmány. Tíz év kodifikációs és jogértelmezési gyakorlata során nyerte el mai alakját. Eredetileg a nemzeti kerekasztal hozta létre 1989-ben, a pártállami izgatási törvény alapos reformjával, majd az Alkotmánybíróság 30/1992. és 12/1999. számú határozatai véglegesítették. Jelenleg így szól: Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely más nemzet, illetve nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, avagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A most beterjesztett törvényjavaslat egy minden részletében és egész szellemiségében gyökeresen más szöveggel helyettesítené a hatályos normaszöveget. Ha az Országgyűlés elfogadná, az új 269. § így hangzana:
(1) Aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzet, vagy valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport avagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre izgat, vagy erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki nagy nyilvánosság előtt az emberi méltóságot azáltal sérti, hogy
a) mást vagy másokat a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozás miatt becsmérel vagy megaláz,
b) azt állítja, hogy a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozás alapján valamely személy vagy a személyek egy csoportja alsóbb- vagy felsőbbrendű.

Ez a javaslat szinte minden pontján alkotmányossági aggályokat ébreszt. De már beterjesztésének körülményei is aggályosak. Az igazságügy-miniszter azt nyilatkozta, hogy számít az új büntető rendelkezések miatti heves, de értelmes vitára. Kár, hogy a kormány a döntés után akar vitatkozni. A demokrácia alapfeltételének, a szólásszabadságnak korlátozásáról van ugyanis szó. Megengedjük, annak egy kényes határkérdéséről. Ebben a kérdésben azonban több alkotmánybírósági döntés született, amelyek egyértelműen kijelölték ezt a határt. A törvénymódosítás arra törekszik, hogy ezt a választóvonalat a szólásszabadság kárára elmozdítsa. Teszi ezt részben az alkotmánybírósági határozat bevallott megkerülésével - mint a miniszter mondta, új, biankó fogalmak bevezetésével, amelyekhez nem tapad alkotmánybírósági határozat.
A közösség elleni izgatás büntethetőségének kiterjesztése egyrészt jogpolitikai, másrészt alkotmányossági kérdés. Mindkét aspektusa megérdemelte volna a nyilvános vitát. Mindkettőhöz külön-külön meggondolások tartoznának. A politikai és jogi kérdés összekeverése különösen káros a jelen esetben, amikor a törvény bizonyosan az Alkotmánybíróság elé fog kerülni. A bíróságnak kizárólag alkotmányossági szempontok alapján kell majd döntenie. Mégis, az elmaradt politikai vita az Ab határozata kapcsán, sőt mint annak értékelése fog lezajlani; tovább erősítve napjaink szerencsétlen tendenciáját, hogy a politika a kompetenciájába nem tartozó területekre nyomul be.

Mielőtt a törvényhozó a büntetőjog csak végső esetben alkalmazható fegyveréhez nyúlna, tisztázni kellene, valóban a végső határig jutottunk-e. Ezt nem bizonyítja a rasszista megnyilvánulások fölötti felháborodás és elkeseredés, amit mi is érzünk. Melyek azok a kormányzati intézkedések, amelyek sorra csődöt mondtak, nem hagyva más választást, mint a börtönt? Feltárta-e a kormány a közösségek ellen irányuló uszítás, izgatás vagy gyalázkodás okait (hogy ott kezdje a gyógyítást); egyáltalán szerkezetét, mértékét? A külföldi példák arról tanúskodnak, hogy a gyűlöletre uszításon túlterjeszkedő büntetőjogi védelemnek általában szimbolikus, politikai funkciója van. Nálunk azonban pótcselekvésnek is tűnik. Ha már az állam nem képes megoldást találni a tényleges társadalmi bajokra, legalább büntető tényállást alkot. Mindig botrányok, de feldolgozatlan és ki nem elemzett botrányok után került elő a büntetés ötlete: Göncz Árpád kifütyülése után, most pedig a ferencvárosi futball-huliganizmusra szánt válaszként. S ha a szigorú állami fellépés mellett azzal érvel a kormány, hogy eldurvult a közbeszéd, fel kell tenni a kérdést, vajon nem járult-e hozzá ehhez a politikai küzdelmek alpári hangneme is, amelyben a politikai ellenfél (és híveinek csoportja) becsmérlése, megalázása, megrágalmazása mindennapossá vált. Nemde ez a szólásszabadság azon külön privilégiumának oltalma alatt történik, amelyet az Alkotmánybíróság azzal biztosított, hogy kimondta: a politikai közszereplők becsületének megsértése nem büntethető?
Mindezek nyitott kérdések. A baj az, hogy továbbra is nyitva maradnak.

A törvényjavaslat jogi megítélése azonban egyértelmű. Az Alkotmánybíróságnak a büntető törvénykönyv ugyanezen paragrafusára - vagy tartalmilag: a közösség elleni izgatás bűncselekményére - vonatkozó két határozata alapján a tervezett módosítás alkotmányellenes.

Az Ab alkotmányosnak ismerte el a gyűlöletre uszítás büntethetőségét. Ezt a tényállást a törvényjavaslat gyűlöletre izgatásra cseréli, s kiegészíti az erőszakos cselekmény elkövetésére való felhívással. A módosítás bevallott célja, hogy az uszítás izgatásra cserélésével a büntethetőség küszöbét lejjebb tegye. Ez az út azonban alkotmányosan nem járható. A szólásszabadság határa nem az elnevezésen múlik. Szavakat kicserélni lehet, de a tényállás csak akkor marad alkotmányos, ha az izgatás értelmezése megfelel azoknak a kritériumoknak, amelyek alapján az Ab a gyűlöletre uszítást alkotmányosan büntethetőnek ítélte.

Az Ab alaphatározatában három ilyen teszt van: először egy materiális tűrésküszöb, azaz a véleménnyel előidézett veszély mértéke és közvetlensége; másodszor a veszélyeztetett jogok konkrét volta; s végül, hogy a veszély nem csupán feltételezett. A tűrésküszöböt jól fejezi ki a gyűlöletre uszítás vagy izgatás százévnyi bírói gyakorlatban kialakult mércéje, amelynek lényege az uralhatatlanná váló indulatok elszabadítása, amely közvetlenül erőszakkal fenyeget. Nem kevésbé fontos azonban, hogy konkrét emberek és meghatározott alkotmányos jogaik kerülnek veszélybe. Ha két, igen elvont értéket kell egymással szemben mérlegelni, mint amilyen a szólásszabadság és a közösségek méltósága, vagy a szólásszabadság és a köznyugalom, akkor nagy a veszélye, hogy a csakis értékmérlegelésen alapuló döntést politikai vagy ideológiai szempontok befolyásolják. Ezért az Alkotmánybíróság azt kereste, konkrét alanyi jogok kerülnek-e veszélybe. Ez az, ami objektíve eldönthető, s a konkrét védelem szükségessége sokkal súlyosabban esik latba a szólásszabadsághoz fűződő érdekkel szemben, mint egy olyan absztrakt érték, mint a köznyugalom, a társadalom békéje. Végképp nem elegendő a köznyugalom veszélyeztetése a véleménynyilvánítás megbüntetéséhez, ha a közbéke megzavarása csupán elvi feltételezés; azaz ha a bűncselekmény megvalósul akkor is, amikor a vélemény nem volt alkalmas a társadalmi béke megzavarására, vagy ténylegesen nem járt ilyen hatással. A gyűlöletre izgatás alkotmányossága tehát azon múlik, hogy a fenti követelményeknek megfelelően értelmezik-e a bíróságok. Ha más értelmet tulajdonítanának neki, az Alkotmánybíróság - az élő jog vizsgálata alapján - meg fogja semmisíteni ezt a büntető rendelkezést. Eltűrni nem kell, de büntetni csak a fenti határok között szabad embertársaink felháborító, erkölcsileg elfogadhatatlan viselkedését.

Ezzel szemben az erőszakos cselekmény elkövetésére való felhívás, amelyet a törvényjavaslat a gyűlöletre izgatás mellé tett - a javaslat miniszteri indokolásával ellentétben - nem az elkövetési magatartás egyértelműbbé tétele, hanem teljesen új tényállás. Méghozzá olyan, amely szöges ellentétben van az Alkotmánybíróságnak azzal a követelményével, hogy csak konkrét jogsértés tényleges veszélyét előidéző véleményt lehet büntetni. Mint az indokolás mondja, ez a bűntett akkor is megvalósul, ha a felhívás nem jár, sőt ha nem is járhatna eredménnyel. Tisztán s egyedül a vélemény tartalmát helyezné tehát a törvény szigorú büntetés alá. Ez a szólásszabadság elemi garanciáját sérti meg. Pontosan az ilyen absztrakt veszélyeztetésről mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy az nem lehet a szólásszabadság korlátja. Ezért semmisítette meg az Alkotmánybíróság előbb a gyalázkodás, majd a rémhírterjesztés bűncselekményét.
 
Ami pedig az új második bekezdést illeti - egyén vagy csoport becsmérlését vagy megalázását a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozás miatt, továbbá ugyanezen az alapon alsóbb- vagy felsőbbrendűség állítását; s mindezt az emberi méltóságot sértő módon -, az az Alkotmánybíróság által már két ízben megsemmisített gyalázkodás bűntettének újbóli feltámasztása.

Mint a korábbi kísérletek, ez is mind a három alkotmányossági követelménnyel ellentétes. Az a most beiktatott feltétel, hogy a becsmérlésnek stb. az emberi méltóságot sértő módon kell történnie, az indokolás magyarázatával ellentétben nem semlegesítheti az alkotmányossági kifogásokat. A gyalázkodás minden formája természetszerűen sérti az emberi méltóságot; ennek külön kimondása nem változtat az elkövetési magatartáson. Ha pedig a törvény szövegezői a büntetőjogi védelem tárgyát akarták volna megváltoztatni, tehát nem a köznyugalmat védeni, hanem a sértett emberek becsületét és méltóságát, akkor újabb korlátba ütköznek. Az emberi méltóság védelme alkotmányosan korlátozhatja a szólásszabadságot, sőt büntethetőségét is lehetővé teszi. Erre szolgál a rágalmazás és a becsületsértés bűntette. Az is alkotmányos elv azonban, hogy személyiségi jogait mindenki kizárólag maga érvényesítheti. Az állam vagy az államot képviselő ügyész nem dönthet, és nem léphet fel helyettem méltóságom védelmében. Ez is az emberi méltóság követelménye. Az Alkotmánybíróság ezért az ügyész ilyen jogosítványát meg is semmisítette (20/1997. határozat).

Az Ab gyakorlata a fenti kérdésekben töretlen. A második Alkotmánybíróság 1999-ben megerősítette, sőt abszolúttá tette az 1992-es alaphatározatban mondottakat. Újból kimondta, hogy az Alkotmánybíróság a büntethetőség alkotmányos korlátját a gyűlöletre uszításban és nem általában a »gyűlölet keltésében« határozta meg. Az új ítélet szerint is a gyűlöletre uszítás a büntethetőség küszöbe, sőt, csakis az uszítás foglalja magában azt a mértékű veszélyt, ami a véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását megengedhetővé teszi. Amikor 2000-ben az Alkotmánybíróság nem nyilvánította alkotmányellenesnek az önkényuralmi jelképek használatának és a nemzeti szimbólumok megsértésének büntetés alá helyezését, hangsúlyozta, hogy ezek sajátos tényállások, különböznek a közösség elleni izgatástól, és hogy ezek az ítéletek nem érintik a bíróság - fent ismertetett - álláspontját a főszabály, a 269. § kérdésében.

Az alkotmányos helyzet tehát egyértelmű. Nem áll az sem, hogy a büntető törvény módosítására nemzetközi kötelezettségünk lenne. Senki nem állította, hogy meglévő rendelkezéseinkkel ne tennénk azoknak eleget. Másrészt egyelőre nincs olyan nemzetközi kötelezettségünk, amely az alkotmányos lehetőségeken túlmenő intézkedésekre kötelezne. Alkotmányos lehetőségeink viszont kötelezik a kormányt, amikor nemzetközi tárgyalásokba bocsátkozik vagy kötelezettséget vállal. A gyűlöletbeszéd büntethetősége - éppen a szólásszabadság és a sajtószabadság védelmében - nemzetközileg is vitatott. A rasszizmussal és idegengyűlölettel szembeni hatékonyabb fellépésről tervezett EU-kerethatározat - amelyre a törvényjavaslat indokolása is hivatkozik - pontosan emiatt már két konferencián is kudarcba fulladt, de az már belekerült, hogy a tagállamok alkotmányos elveit nem kívánja csorbítani. A kormánynak tehát nem egy esetleges szabályozás elé kell mennie, hanem azok oldalán fellépnie, akik - mint a magyar alkotmány parancsolja - a szólásszabadság elsőbbségét védik.

E cikk szerzői azt javasolják a képviselőknek, hogy ne nyúljanak hozzá a 269. § hatályos szövegéhez.

De ha semmi sem változik, mi lesz akkor a demokratikus nyilvánossággal? Törődjünk bele, hogy elönti a gyűlölködő beszéd? Fogadjuk el, hogy a fajgyűlölet ugyanolyan legitim része a közbeszédnek, mint a humanizmus és a tolerancia?

Ez nem következik álláspontunkból. Már az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozata is rámutatott, hogy a hatályos jog nem kárhoztat tétlenségre. A nyugtalanító jelenségek ellen törvénymódosítás nélkül is fölléphet az igazságszolgáltatás és a politikai közösség.

Először is, a 269. §-ban megfogalmazott gyűlöletre uszítás tényállása nem üres.

Amikor a futballstadionban az erőszak nem csupán közvetlenül fenyeget, hanem elszabadulva tombol, miközben az egyik szurkolótábor antiszemita rigmusokkal lelkesíti magát és gyalázza az ellentábort, amelyet a zsidókkal azonosít, nem szabad a garázdaság megállapítása mögé bújni. Ezekben az esetekben nem a törvény hiányzik, hanem az eltökéltség a törvény alkalmazására. Ezt pedig semmiféle jogszabály-módosítás nem fogja pótolni.

Másodszor, mint arra már rámutattunk, a jogrend ma is védi az emberi méltóságot a gyűlölködő beszéd okozta sérelemmel szemben, akkor is, ha az nem minősül uszításnak. A sérelem okozója perelhető; a pervesztes állításainak nyilvános visszavonására, kártérítésre kötelezhető, a bíróság eltilthatja a sérelmezett tevékenység folytatásától. Igaz, Magyarországon még nincs kialakult gyakorlat arra, hogy a megsértett ember közössége tagjaként, a közösségen esett sérelemért is perelje az elkövetőt. Keresetek egész sorára lesz szükség, amíg tisztázódik, hogy mikor indítható per csoportot ért sérelem miatt, és ki lehet felperes az ilyen ügyekben. De a polgári jogi precedensek hiányát ismét csak nem úgy kell pótolni, hogy a Btk.-hoz nyúlnak hozzá.

Harmadszor, semmiféle jogi szigor nem pótolhatja a gyűlölködő beszéd visszaszorításának legfontosabb eszközét: a politikai választ. Ha Magyarországon is eljutnak oda a dolgok, hogy nem lesz helye a magukra adó emberek társaságában annak, aki nyilvánosan zsidózik és cigányozik, akkor - de csakis akkor - a gyűlölködő beszéd oda kerül, ahol a helye van: a politikai és társadalmi élet legszélső peremére. Ehhez hatalmas erőfeszítésekre lesz szükség, amiből az államnak, a politikai pártoknak és a demokratikus érzelmű polgároknak egyaránt ki kell venniük a részüket. A gyűlölködő beszéddel szembeni konszenzus kiküzdésének terhei nem háríthatók át a büntetőjogra.

Egyszóval, a 269. § átírása szükségtelen és hatástalan volna. Ez azonban nem jelenti, hogy ártalmatlan is.

Amíg a törvény a jogsértő cselekmények nyilvánvaló és közvetlen veszélyéhez köti a büntethetőséget, addig az éles hangú társadalomkritikát, az elkeseredett kifakadást, bizonyos embercsoportok erőteljes elítélését nem fenyegeti a törvény pallosa. Ha azonban az üldözendő közlések körét a tartalmuk alapján próbálják kijelölni, a meghatározás óhatatlanul ki fog terjedni olyan gondolatokra is, melyeknek képviselőit a jogalkotó aligha szándékozik a vádlottak padjára ültetni. Az ORFK most indított nyomozást egy pécsi illetőségű arab férfi ellen, aki az iszlámról tett közzé radikálisan kritikus írásokat. A hatályos 269. § alapján ezt a férfit lehetetlen jogszerűen elítélni. A törvényjavaslat alapján azonban mi sem volna egyszerűbb. Amikor az iszlámot az erőszak vallásának írja le, a benne hívők - köztük a magyarországi iszlám közösség tagjai - emberi méltóságát sérti meg; becsmérli a hitüket, s ezáltal őket magukat megalázza. Szeretnénk-e, hogy három év börtön legyen a sorsa? Nem azt gondoljuk-e inkább, hogy az eljárást sürgősen le kellene állítani? A jogos érzékenységek köre végtelen, de nem helyes minden sérelmes vélemény mellé rendőrt állítani. Gondoljuk meg, mi lenne a szabad véleménynyilvánításból és a közügyekről való gondolkodásból, ha a gyalázkodási paragrafus visszakerülne a Btk.-ba, és életre kelne!

Cikkünk elején azt írtuk: kézenfekvőnek tűnik, hogy az alkotmány nem védheti egyszerre minden polgár egyenlő méltóságát és az emberek egyenlőtlenségét hirdető beszédet. Befejezésül szeretnénk rámutatni: ez valójában egyáltalán nem kézenfekvő. Az államnak mindkettőt védenie kell. Az alkotmányosság kulcsa, hogy a két feladatot hogyan egyeztetjük össze. A demokrácia nem a szabadság, egyenlőség és testvériség barátainak önkéntes egyesülése. Polgártársainkat nem választjuk. Nem követelhetjük meg tőlük, hogy mielőtt jogaik birtokába lépnek, tegyenek vizsgát humanizmusból és toleranciából. Az alapvető alkotmányos jogokat nem emberségteljesítmény alapján osztogatják. Ezek a jogok mindenkit megilletnek, pusztán azért, mert ember. Mindenkinek joga van hozzá, hogy megkísérelje személyes állásfoglalásával alakítani a közfelfogást. Annak is joga van ehhez, aki megvetésre méltó, előítéletes nézeteket kíván népszerűsíteni. Mindaddig, amíg nézeteinek terjesztése nem jelent nyilvánvaló és közvetlen veszélyt mások személyiségi jogaira, biztonságára, szabadságára, testi épségére vagy tulajdonára nézve, politikai harcban kell legyőzni őt, nem pedig a szóláshoz való jogától megfosztani.

Ez a szólásszabadság eszméjének végső alapja. Ezt tette alkotmányos rendünk egyik alapkövévé az a jogi fejlődés, mely 1989-ben a kerekasztalnál - a Btk. új 269. §-ának megalkotásával - kezdődött, s melyet az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozata, majd az ehhez kapcsolódó, 12/1999. számú határozat teljesített be.

Azon a napon, melyen a kormány a 269. § módosításáról szóló előterjesztést elfogadta, az igazságügy-miniszter így nyilatkozott: A rendszerváltáskor, amikor újra »feltalálták« a demokráciát, az volt az erősebb érdek, hogy a szólásszabadság legyen korlátlan. Ma már megszilárdult a demokrácia, és ebben a helyzetben már elfogadható, hogy korlátozzák a szólásszabadságot.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága éppen ellentétesen értékelte a rendszerváltás és a megállapodott alkotmányos demokrácia viszonyát, mint az igazságügy-miniszter. A strasbourgi bíróság azt állapította meg, hogy a rendszerváltás idején, amikor még zajlik az átalakulás, és fennáll a régi rendszer továbbélő hatásának veszélye, kivételesen - és csakis az ilyen hatások kivédésére - megengedhető lehet az alapjogok bizonyos, átmeneti idejű korlátozása. A magyar Alkotmánybíróság ilyen gyakorlatot soha nem folytatott. Kezdettől érvényesítette a jogállami követelmények teljességét. Ebből az örökségből nem szabad engedni.

Ezt nyomatékosan hangsúlyozni kell, mert a miniszter felfogása nem egyedülálló. Évekkel ezelőtt elhangzott már, hogy a rendszerváltás csak azért adott olyan széles hatásköröket az Alkotmánybíróságnak, mert az akkori ellenzék az állampárt választási győzelmétől tartott; most, hogy a parlamenti váltógazdálkodás már működik, az Alkotmánybíróság hatásköreit szűkíteni lehetne.

Arról is cikkeztek egy időben, hogy a rendszerváltás túl sok előjogot biztosított a parlamenti ellenzéknek, és így túlzottan megkötötte a kormány kezét, amit megint csak az állampárt választási győzelmétől való félelem indokolt; ma már nyugodtan el lehet tolni az erőviszonyokat a kormány javára.

Ennek az évnek az elején pedig a gyülekezési törvényről hallhattuk, hogy rendelkezéseit a rendszerváltás ideiglenes körülményeihez szabták, ideje most már szorítani rajtuk.

Nem így van. Az alkotmány tartalma a létrehozásában közrejátszó indítékoktól függetlenül igazolható. Bármiben álltak is ezek az indítékok, a végeredmény - a Magyar Köztársaság alkotmánya - méltó a védelemre.
   KIS JÁNOS-SÓLYOM LÁSZLÓ