Kedves Barátom!

Ha két közép-európai találkozik, először dicsekszenek egymásnak. Azután sírnak. Megint dicsekszenek. Később nem találkoznak.

A lengyel és magyar, a cseh és szlovák Nagy Történet történelmi találkozások története. A kis történet arról szól, hogyan kerüljük el egymást. Miért találkozzon Európa két szegény, érdektelen, unalmas, Isten háta mögötti embere, nemzete egymással? Dicsekedjenek, hogy milyen jól sikerült életútjuk? Sírjanak, hogy megbuktak, hogy alig bírják, nem erre vágytak, megöregedtek? "A sértett nemzeti büszkeség" - írja Czeslaw Milosz -, "gyakran szül illúziókat és önsajnálatot, s nemegyszer különböző mítoszok táplálójává válhat. Ezeket figyelve e »rosszabb« Európa lakója megtanulja a világot ironikusan szemlélni. Már önmagában az a tény, hogy valaki lengyel, cseh vagy magyar, okot adhat az iróniára, s befolyásolja viszonyát az élethez."

A kelet-közép-európai rendszerváltások egyik tanulsága a sors iróniája: hogyan legyünk érdekes, szenvedő, lelkiismeret-furdalást ébresztő nemzetekből szegény rokonná. Magyarországon ez azért kellemetlen, mert 1990-ig a magyarok Kelet elejének, vezető nemzetének tartották magukat, forintjukat a legjobb fizetőeszköznek, útlevelüket a legkívánatosabb okmánynak, Balaton-partjukat minden keleti legkedveltebb találkahelyének. A lengyelek pedig képzelhették magukat hős nemzetnek, amely megmutatja a világnak, hogyan kell harcolni a zsarnoksággal. De kit érdekel ma a magyar forint és a lengyel Szolidaritás, a magyar világútlevél és a lengyel ellenállás. Normális, szürke, felnőtt nemzetté lettünk - visszasírjuk a kamaszkort.

Igazad van, illúziók és álmok semmivé lettek. De vajon voltak-e? Hittek-e népeink a többpárti parlamentáris demokráciában, vagy csak utálták az egypárti kemény vagy puha diktatúrát? Más rendszert akartak, vagy ugyanazt másként? Nem tér-e vissza mindannyiunk országába az egypártiság, a domináns pártrendszer kísértete nemzeti színekben vagy vöröses rózsaszínben? Nem emelkedik-e ki a föld alól az erős, rendteremtő állam fenyegető kőszobra, hogy magával vigyen? Politikai elitjeink az örök életre rendezkednek be, ellenzéküket ellenségként és nem ellenzékként kezelik. Én olyan országban élek, ahol 1867 és 1990 között egyetlen egy rövid kísérlettől eltekintve, soha nem kerülhetett hatalomra demokratikus választásokon ellenzék. Olyan országban, ahol az uralkodó kormánypárt mindig mindenkinek ügyintézett, klienseinek patrónusa volt, ahol az ellenzék obstruált, sérelmi politikát folytatott, sohasem tudott érdemi befolyáshoz jutni. Olyan országban élek, ahol a választók 1990 óta négyévenként elküldik a korábbi kormányt, és a kisebbik rosszra szavaznak. Mennyire mások a lengyel hagyományok és tapasztalatok?

Mindig vigasztal, hogy 1945 után tíz-tizenöt évvel még micsoda képtelenségek estek meg Európa nyugati, civilizáltabb részén. Mit szóljunk ahhoz, hogy De Gaulle 1958-ban államcsínyt hajtott végre, új köztársasági alkotmányt hozott, s az utcákon egymást érték a merényletek! Képzeld el a lengyel tábornokot! Mondjam-e, hogy Itália ezekben a rendszerváltó évtizedekben alkotta meg azt az "olasz modellt", amely demokratikus egypárti politikai szerkezetben a korrupció igazi szülőhazájává tette. Mi dolgozunk rajta, hogy utolérjük őket, de van legalább harminc év előnyük. Emlékszel a görög ezredesekre és szigetbörtöneikre? Mindezt eddig a Balkántól Északra megúsztuk. A korábban szerencsés, élen járó Jugoszláviában két háborút vívtak, emberek leölték, megkínozták, meggyalázták egymást. Adjunk hálát népeinknek, hogy nagyobb megrázkódtatások nélkül nemcsak az első fordulatot, de a súlyosnál súlyosabb terheket is békésen elviselték. Lengyeleknek és magyaroknak meg kellett változtatniuk életformájukat - többségüknek elveszett múltja, tudása, korábbi társadalmi helye, munkája -, gondolkodásmódjukat minden különösebb segítség és együttérzés nélkül. Szinte érthetetlen, hogyan bírhatták ki.

Nem tudom, hogy a magyar társadalom a parlamentben, a demokráciában csalódott-e, vagy abban a magyar és közép-európai keverékben, amit közösen kevert ki politikai osztályával. Szeretnénk beleszólni, szeretnénk átlátni és befolyásolni a politikai döntéseket, de egyben azt is szeretnénk, hogy a mi igazságunk legyen az egyetlen és győztes igazság, a mi embereink legyenek a hatalomban. Ha a kádári rendszer puha, liberalizmussal leöntött diktatúra volt, a mai rendszer kemény demokrácia. Ha előzőleg sok kicsiny és félszabadsága volt mindenkinek, most nagy szabadsága van keveseknek. Ha azelőtt szellemi ellenállóink nehezen, ellenállással juttatták eszméiket belső és külső világunknak, mégis úgy érezték, figyelnek rájuk. Ma a sajtó szabad - senki sem figyel.

A magyar társadalom - miként valószínűleg a lengyel is - nem akart kapitalizmust. Jobb életre vágyott. Piacot mondott - már kevésbé tudta, hogy mit is ért alatta -, és Ausztriára gondolt. A kádári fogyasztói szocializmus és az osztrák tisztaság, hatékonyság, versenyképesség párosítását látta maga előtt. A tőke, a profit, a kemény verseny valahol messze, talán a távoli Amerikában, és a megtanult, de rögtön elfelejtett marxista tankönyvekben lapult. Ismertük a gyáron, hivatalon belüli lógást, de nem ismertük a falat néző, utcát rovó munkanélküliséget. Tudtunk gazdag lángossütőkről és Mercedesen járó vezetőkről, de nem volt tapasztalatunk társaink, környezetünk váratlan meggazdagodásáról, vagy drámai elszegényedéséről.

Azt hittük, hogy értjük a társadalmi egyenlőtlenséget, és tudunk tenni ellene, de ma már tudjuk, hogy semmit sem ér tudományunk a mai egyenlőtlenséggel szemben, nem is tudunk mit kezdeni vele. Félek, hogy se a lengyelek, se a magyarok nem tudják, hogyan éljenek. Mit kezdjenek magukkal gazdagként - dicsekedjenek vagy rejtőzködjenek, zabáljanak fel mindent és mindenkit vagy viselkedjenek -, mi tartsa őket össze középen, s mit érnek szegényen.

Olyan társadalomban nőttem fel, ahol a szegénységet a társadalom rossz működésének tulajdonították, s a felüllévők erkölcsi kötelezettségének tartották az alullévők felemelését. Olyan társadalomban voltam felnőtt, a fogyasztói szocializmusban, ahol fokról fokra a szegény vált szegénysége okává, ahol ember és ember között könyörtelen fogyasztó- és életformafalak emelkedtek fel. Nem csodálkozom, csak sajnálkozom, hogy nincs szolidaritás, nincs együttérzés, hogy a társadalom természetes állapotává kezd válni olyan egyenlőtlenség, olyan ember és ember közötti különbség, amelyről az én hatvannyolcas nemzedékem hallani sem akart. Olyan társadalomban küszködtem a Kádár-rendszer megváltoztatásáért, ahol értelmiségi szakmák legjobbjai gondolkodtak, merre menjünk, mit tegyünk. A köz embereit a társadalom, a világ ügyei (is) foglalkoztatták, nemcsak saját jólétük. Ennek vége.

Nem voltak könnyű helyzetben azok, akik a politikát választották a kelet-közép-európai rendszerváltásban. Tapasztalatok és stratégiai tudások nélkül, társadalmaik ismeretének hiányában kellett egyszerre végrehajtaniuk három összeegyeztethetetlen feladatot: modernizálni és piacosítani gazdaságaikat, amelynek következtében milliók elveszítik munkahelyeiket, jelentős jövedelmi és vagyoni különbségek támadnak, középtávon a többség hátrányos helyzetbe jut és csak egy kisebbség kerül előnyös helyzetbe. E társadalmakat demokratizálni, a többségnek beleszólást engedni, akkor, amikor e többség csak manipuláció, ígéretek, osztogatás vagy a demokrácia korlátozása esetén fogadhatja el a modernizációs célokat. Végül, europaizálási feladatokat kellett ellátni. E társadalmakat, amelyek éppen most nyerték vissza állami szuverenitásukat és új nemzetépítésbe vagy hitépítésbe kezdtek, el kellett vezetniük a szuverenitást csökkentő, szekularizált Európába. Valószínűleg sikerült szinte mindenből a negatív oldalt megvalósítani. Felemás modernizációt és piacosítást, kvázidemokráciát, az ígérgető osztogatás és a reformdiktatúra negatív ciklusát.

Választásokat kell nyerni - ígérjünk és osszunk. A korábbi ideológiai, eszmei háborúk mellé fölsorakozott a nemzeti és/vagy szociálpopulizmus. Minden hozzáértő tudta Magyarországon, hogy a 2001 utáni osztogató folyamatok ellentmondanak Magyarország további modernizációjának és europaizálódásának. A klientúrák építése mellett, a választói csoportok "megvétele" uralkodó irányzattá vált. A jobboldali kormányzati kezdeményezést átvette a baloldal. Két és fél éven folyt, az ifjú és dinamikus Orbán Viktorral, majd a tapasztalt és megfontolt Medgyessy Péterrel a túlosztó, antimodernizációs politika. A társadalommal újra megszerettették az államot, ismét elhitették, hogy elegendő kérni, követelni, zsarolni, az állam bért emel, juttatásokat ad, intézményeket tesz ingyenessé. Medgyessy mentségére elmondhatjuk, hogy a jobboldal a társadalom kettéosztását pénzelte ilyen módon, a baloldal viszont a megbékítését. De a végeredmény ugyanaz: azelőtt is a húst keresték a nemzeti szósz, most is húsra vágynak a rózsaszín szósz alatt. De mi történik, ha megroppantottuk versenyképességünket, elköltöttük, feléltük a jövőt?

A magyar társadalom a kilencvenes évek közepén az olasz útra lépett. Politikai és gazdasági érdekcsoportok szoros összefonódása, patrónus-kliens viszonyok, kijárás. Mindez leöntve magyar kedélyességgel és provincializmussal. Nagyhangú erkölcsprédikáció, nemzeti szemforgatás, szenteltvízhintés párosul titkolatlan lopással, durva sarcolással a "mieink" javára. Puha és mosolygós békehirdetés, szociális érzelgősség, bankári derű jár karonfogva a milliárdos szerzéssel és a "nekem ez mind jár" világgal.

Kelet-Közép-Európa államai ingadoznak, a nacionalista, kisbirodalmi, szuverenista álmok és érzelmek, illetve az európai realizmus és teljesítési politika között. Az egyik oldalon vallási, ideológiai és nemzeti dühöngők, piacellenes, Nyugat-ellenes, Európa-gyűlölők állnak, a másikon szekularizált, piacbarát, Nyugatra-vágyó, Európa-barátok.

Az észrepublikánusok többé-kevésbé igyekeztek egyensúlyba hozni az amerikai és a kontinentális európai igényeket, hangsúlyozni, hogy egyaránt barátai az Egyesült Államoknak és az európai nagyhatalmaknak, be akarnak jutni mind a NATO-ba, mind az Európai Unióba. Az ügyesebbek az 1989 előtti német politikát követték: gazdasági integrálódás Európához, biztonsági Amerikához és a NATO-hoz, valamint megbékítő keleti politika a szomszédokkal és Oroszországgal. Ti, lengyelek ilyen ügyes politikát folytattatok 2002-ig. Kiegyeztetek Schröderrel és Putyinnal, barátkoztatok Bushsal.

Az euroatlanti béke, Vénusz és Mars, Európa anya és Amerika apa házassági együttélésekor fenntartható volt az ésszerű kelet-közép-európai politika. De az atlanti válságban, a sikoltozó anya és a pofozkodó apa, válással fenyegető vitáiban a kiszolgáltatott, gyermek, "új demokráciáknak" nagyon megnehezült a helyzetük. A nagyhatalmak azonnali és egyértelmű állásfoglalást követelnek világméretű ügyekben, egymással szemben. A kelet-közép-európai országok vezetői és polgárai századok óta megszokták, hogy a mindenkori főhatalom kívánságait teljesítsék.

Kié most a főhatalom? Korábban Amerikáé és Európáé volt együtt - Kelet-Közép-Európából nézve. De most Washingtoné, vagy Berliné és Párizsé? Melyik modellhez kell igazodni? Külső biztonságunkat mindenekelőtt Amerika, belsőt viszont Európa garantálta. De most kihez hasonuljunk? Az új amerikai modellhez? Az európaihoz? Feladjuk belső biztonságunkat a külsőért, vagy megfordítva?

Vagy támogassuk a Mageurópa törekvéseit, a francia-német megállapodásokat, az új belépőket megosztó, és a Kis Testvéreket félreállító Nagy Testvéreket? Szeretnénk megfelelni, szeretnénk teljesíteni.

Lengyelország politikai és katonai középhatalom, de gazdasági törpe. Leghosszabb határa van a nem NATO-országokkal - Oroszországgal, Fehéroroszországgal, Ukrajnával, és a legrosszabb tapasztalatai keleti szomszédaival. A lengyel külső biztonságot az elkövetkező évtizedekben katonailag csak az Egyesült Államok képes szavatolni. A lengyelek 2002 nyarától az Egyesült Államok stratégiai szövetségét fogadták el, és az atlantista vonal legfőbb képviselőivé váltak a térségben. Nem látható előre, hogy milyen hatással lesz a lengyel politikára az iraki "homokba veszés", és a belső biztonság megroppanása, nevezetesen az EU távolodása, az európai pénzek felvételének nehézségei. Ti tudjátok, mennyire képes pótolni az Egyesült Államok az Európai Unió gazdasági modernizációs hatását. A mi politikusaink a "mindenki barátai vagyunk" hintapolitikáját választották, amelynek következtében nincsenek stratégiai szövetségeseink.

Mégis, inkább vagyok Európa keleti szélén szegény, periferikus ország polgára, mint a szovjet tábor nyugati szélének legvidámabb barakklakója. A piac nem igazságos, a piac felszámolása viszont igát és nélkülözést jelent. - írja Leszek Kolakowski. Az egyenlő emberi méltóság, s ami ebből következik: az egyenlőség jogaink és kötelességeink vonatkozásában viszont olyan követelmény, ami nélkül visszasüllyednénk a barbárságba. Az egyenlőségbe vetett hitünk nemcsak civilizációnkat védi, de bennünket is ez tesz emberré. Amíg Európa nyugati fele éppoly végcél, mint a Kánaán vagy a fordított kommunizmus, mi sem vagyunk többek, mint titkolt ortodoxok: a végcél minden, a mozgalom semmi. Akkor Európa konstrukció és nem közös civilizáció. A keleti messianizmusban, és az egymással való versengésben, magyarok és lengyelek, csehek és szlovákok Európában csak nekik kijáró, versengésben elnyert végcélt láttak és látnak.

Európa nem cél, hanem mozgalom. Nem a történelem vége. Nem ér benne véget Lengyelország és Magyarország. De mennyire, hogy lengyelek lesztek, és mi nagyon is magyarok. A történelmünkben van. Bennünk, amikor a jobboldalon építjük vakbuzgón a kommunizmust, az erős államot, s amikor a baloldalon nemzeti vagy liberális húrok pengetésével szeretnénk feledni és feledtetni kik voltunk. Európa alkalom lesz arra, hogy megszerezzük önazonosságunkat. Nem lehet mindig más ruhájában járni, más nyelvét használni. Már pontosan tudjuk, hogy ki a nem magyar. Valószínűleg csak Európában fogjuk megismerni, hogy ki a magyar.

Európában lengyelek és magyarok nem maszkírozhatják magukat nagyhatalommá, legfőbb szövetségessé, a kereszténység bajnokaivá - helyükre kerülnek, helyünkre kerülünk. Tetszik, nem tetszik ez a teljesítmény világa. A lengyeleknek és a magyaroknak vannak teljesítményeik. Az igazi kulturális és civilizációs sokk azzal ér majd bennünket, hogy a világ egészen mást fog teljesítményként elismerni, mint amit mi annak gondolunk. Másért és mást becsülnek bennünk. Más lengyelek és más magyarok leszünk.

Még az is lehet, hogy újra egymásra nézünk.