A hódoltság korára a Török és a Mecset utca emlékeztet. A hívek lelki és testi nyomorúságán két szerzetesrend iparkodott segíteni: az irgalmasok, akik tébolydát és kórházat is fenntartottak (az utóbbi ma is megvan, újból ők ápolják benne a betegeket), és a ferencesek (rendházuk ugyancsak áll és működik). Volt tehát Orvos, majd Tudor utca, Zárda utca, no meg a régi Szent János Kórház és a benne létesített menhely emlékét őrző Kóroda és Szegényház utca.

A mindenkori városi elöljárók nemcsak a veszélyforrásnak számító egészségügyi intézményeket szerették a sűrűn lakott központoktól minél messzebb tudni, hanem a katonaságot is, fegyvereivel, lőszereivel, ivásra, verekedésre hajlamos vitézeivel. Városszélre települt az ipar: Ganz Ábrahám gyára 1845-ben kezdett működni a volt Kórház utcában, s hamarosan elvette a vidám Kis Citera utca nevét is, Henger utca lett belőle.

A dombnak futó vagy azt kerülgetve kanyargó utcácskák helyén feltáruló körút új házai új lakókat is hoztak, s bár a korhelyeket és a külváros népét rendületlenül várták a környék kocsmái, a tehetősebb polgárok ezekkel már nem érték be.

Az Országút első kávéháza a címtárak tanúsága szerint a mai Margit körút 8., a volt Prímás u. 6. szám alatt lehetett. 1881 és 1885 között Pöltzer Júlia vezeti, majd Nagy István, aki korábban a Széna téren kávés. Vidám és népszerű férfiúnak gondoljuk őt, mert nem sokat fáradozik a névadással. Jókora betűkkel szépen kiírja a firmára: Nagy Pista kávéháza, punktum.

Üzletéről szinte semmit nem tudunk. Egyetlen, a Népszavából származó értesülés vet némi fényt a befogadóképességre, az árfekvésre és a derék kávés gondolkodására: a budai munkások 1899 februárjában itt tartanak nagygyűlést, melynek tárgya "a választási és gyülekezési jog Budán".

Munkásmozgalom a kávéházban? Ritka dolog volt, de nem teljesen szokatlan, legalábbis Pesten nem. Igaz, a gyűlések színhelyéül inkább a nagy, kertes üzletek szolgáltak, mint például a városligeti Aréna, de ha a különféle egyletek címtáraiban bogarászunk, hamar kiderül, hogy nem egy szakma képviselői választottak törzshelyüknek kávéházat - elsősorban persze nem az iparosok, hanem a szolgáltatók: pékek, sofőrök, hordárok, borbélysegédek.

Nagy Pista után pár évig Popper Antal neve szerepel az üzlet bérlőjeként, majd 1905-ben felbukkan egy régi-új ismerős: Vanek József, akiről nem tudjuk, azonos-e a pesti Panoptikum és Angol kávéház Rejtő Jenő által is megörökített híres kávésával, vagy netán ennek az apjáról van szó. Egy évvel később mindenesetre eltűnik a budai végvidékről nemcsak ő, hanem a negyedszázados múltra visszatekintő üzlet is: tönkretette a konkurencia.

Időközben megnyílt ugyanis a páros oldal első háztömbjében a Kasino, odébb, a 14.-ben Teichmann Vilmos kávéháza, a páratlan oldalon pedig nemcsak az előző cikkünkben idézett Margit-park, az 1. szám alatt, hanem minden házban egy. Be is zár szép sorjában mindegyik, ha nem hamarabb, hát az első világháború előestéjén. Kőszegi Gézáné Orosz Teréz a Margit körút 3.-ból, egy Adorján nevű kávés a 7.-ből menekül. Csak az 5. szám alatti Budai Otthon állta a sarat a nagy tülekedésben.

Első bérlői közül Nádas Ferencné Eisinger Teréz nevét őrizte meg a címtár: tőle veszi át 1914 áprilisában a szakma egyik kiválósága, Szeiffert Antal. Ő volt az Üllői út és József körút sarkán állt Valéria első felvirágoztatója, s érdekes fintor az üzletváltozások történetében, hogy 1931-ben ugyanebből a Valériából érkezik majd a nagy szomszédvár, a Margit-parkból lett Sztambul élére Ottó Dezső és fia. Ezt Szeiffert már nem éri meg, de a kávéház igen: 1928-tól Rendesi József, majd 1932-től Tihaméry Kálmán vezeti. (Ez utóbbi azután átadja az üzletet fiának, Józsefnek, ő maga pedig a Parlament tőszomszédságában lévő Biarritz élére áll. Mindkét üzlet története az államosítással ér véget.)

Szeiffert Antal életútjáról abból a méltatásból értesülhetünk, amely munkásságának ötvenedik és önálló kávésiparosságának huszonötödik évfordulója alkalmából jelenik meg a budai sajtóban. Klasszikus karrier: a pikolóból pincér, majd főpincér lett, aztán jöttek az önálló üzletek. Szakmai elismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a székesfővárosi kávés-ipartestületben ő képviselte a budai kávésokat. S mi mással ünnepelhetné ezt a kettős jubileumot, mint hogy gyönyörűen felújíttatja a megkopott üzletet? Dohog is a Budai Hírlap cikkírója: "eddig olyan volt, mint egy szépen barnára kiszívott tajtékpipa… most olyan, mint egy új tajtékpipa, és a stamgasztok kezdhetik újból a füstölést".

A "stamgasztok", vagyis a törzsvendégek számára nyilván szörnyű csapást jelentett, hogy hirtelen erősebb lett a fény, jobb a fűtés, modernebb a bútorzat. De nekik legalább nem kellett megélniük, amit a szomszédos kávéházak törzsközönségének - már ha ott egyáltalán kialakulhatott ilyesmi -, mármint az évente, kétévente változó bérlőket és az állandó átalakításokat.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy is volt lehetséges ennyi kávéházat nyitni (s hogy megtudjuk, milyen sok ment tönkre közülük rövid időn belül), Pásztor Mihály Az eladósodott Budapest című, 1907-ben megjelent könyvéhez kell folyamodnunk. Tőle tudható meg, hogy például 1901-ben 398 kávéház és kávémérés nyílt a városban, miközben 349-et becsuktak.

"Adósságra csinálódnak és rendeződnek be azok a fényes és pompás kávéházak… A biliárdgyárosnak meg a bútorgyárosnak az az érdeke, hogy minél több biliárdasztalt és bútort adjon el. Biliárdasztalra, sok bútorra és drága asztalosberendezésre azonban csak a kávésnak van szüksége. Keresnek tehát valami főpincért, aki néhány esztendő alatt borravalókból összegyűjtött öt-hatezer forintot. A két gyáros aztán nyit a főpincérnek kávéházat. Berendezik fényesen, előkelően; aztán a két gyáros rátáblázza a követelését. Mikor kész a berendezés, akkor már mindenki hitelez a kávésnak... nemcsak tejet, kávét, sört, likőrt, porceláncsészét és kínaezüst-kanalat adnak hitelbe ..., hanem adnak pénzt is kölcsön… Aztán, mikor már nagy a baj: megjelenik a biliárdgyáros, a bútorgyáros meg a háziúr s a tartozás fejében lefoglalnak minden lefoglalhatót. Hogy a drága berendezés kárba ne vesszen, egy másik főpincért ültetnek be a kávéházba…"

Hát ne nézzünk mély tisztelettel Szeiffert úr huszonöt éves kávési jubileumára?