A célok és várakozások összehangolásán, az átfogó gazdasági megállapodásokon alapuló gazdasági kormányzás a kilencvenes években vált fontossá az EU-tagországok többségében. Ebben alapvető szerepet játszott az, hogy miközben a gazdasági és monetáris unió drámai módon szűkítette a mindenkori kormányzatok gazdaságpolitikai játékterét, a gazdasági főszereplők közötti összehangolt politizálás növelte a nemzeti kormányok lehetőségét arra, hogy átfogóbb gazdaságpolitikai célokat érjenek el. Magyarországon a rendszerváltás óta most nyílik először lehetőség ilyen megállapodás megkötésére. Az Európai Unióhoz való csatlakozással lezárul a gazdasági átalakulás korszaka. Írásunkban amellett igyekszünk érvelni, hogy az új szakaszban, amelyben az euróövezethez való csatlakozás és a gazdasági felzárkózás a tét, a gazdasági kormányzás sikerességének az lesz az egyik legfontosabb előfeltétele, hogy a kormány törekszik-e, illetve képes lesz-e összehangolni a gazdaság szereplőinek várakozásait és stratégiáit. Mondandónk lényege egy pozitív és egy negatív állításban summázható. A pozitív állítás úgy szól: a társadalmi partnerek középtávú gazdaságpolitikai megállapodása számottevően javítaná a magyar gazdaság rövidebb távú kibontakozásának, valamint tartósabb fejlődésének a feltételeit. Ez negatív módon is megfogalmazható: ha a társadalmi partnerek nem képesek a kibontakozás és a középtávú fejlődés feltételei körül megállapodásra jutni, akkor a hazai gazdaság rövidebb és középtávú kilátásai - mind a növekedést, mind a foglalkoztatottságot, mind pedig a gazdaság stabilitását (az inflációt, a külső, illetve belső egyensúlyt és a forint árfolyamát) tekintve - egyértelműen rosszabbak, mint egy kooperatív stratégia esetén lennének.

Az új kormány első évében nem változott meg alapvetően a gazdaság kormányzásának módja; a gazdasági partnerek pedig egymással ütköző stratégiai célokat fogalmaztak meg nyilvános vitáikban. Másfelől a gazdasági kormányzat és az MNB közötti konfliktusok jelezték, hogy a fiskális és a monetáris politika összehangolásának hiánya egyszerre veszélyeztetheti a gazdaság versenyképességét, a gazdasági és a pénzügyi egyensúlyt, illetve stabilitást. Szakértők írásaiban már ekkor megfogalmazódott, hogy a hosszabb távú gazdaságpolitikai célok elérésének szükséges, de nem elégséges feltétele a fiskális és a monetáris politikák egyeztetése, a sikernek feltétele, hogy összehangolják a gazdasági szereplők jövedelmekkel kapcsolatos várakozásait az átfogóbb gazdasági célokkal. Egyfajta fordulat lehetőségére utalt, hogy márciusban napirendre került a kormány, a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek közötti, több évre szóló, átfogó háromoldalú megállapodás megkötésének a gondolata. A Pénzügyminisztérium előzetes tárgyalásokat kezdett a gazdasági érdekképviseletekkel, a Magyar Nemzeti Bank pedig az euró bevezetésére vonatkozó kormányzati stratégiáról közleményt adott ki, s ebben a monetáris unióhoz korábban csatlakozó országok tapasztalataira hivatkozva állapítja meg, hogy a gyors alkalmazkodást nagymértékben megkönnyítheti egy középtávú társadalmi megállapodás megkötése.

A kedvező jeleket azonban kevésbé biztatók követték. Az Érdekegyeztető Tanács legutóbbi ülésén a munkavállalói és a munkáltatói érdekképviseletek részéről egyaránt heves bírálatok érték a kormányzat középtávú gazdasági koncepcióját, továbbá azt az eljárását, hogy a jövő évre tervezett hatósági ár-, illetve adóváltozásokról nem kérte ki a társadalmi partnerek véleményét.

A tavasszal kezdődött tárgyalások nem vezettek eredményre. A kormány július 16-án a társadalmi partnerekkel való egyeztetés nélkül döntött a gazdasági egyensúly helyreállítását megcélzó intézkedésekről. Ezzel az előzetes tárgyalások átmenetileg zsákutcába kerültek. Ebben az írásban mégis a mellett érvelünk, van értelme és lehetősége a tárgyalások folytatásának. Annál is inkább, mert az adórendszer változása körül kibontakozni látszó politikai kompromisszum javíthatja a társadalmi partnerek összehangolt cselekvésének feltételeit.

Abból indulunk ki, hogy nemcsak reménytelen, hanem értelmetlen is lenne az a próbálkozás, hogy a társadalmi partnerek teljes konszenzusra jussanak a magyar gazdaság általános helyzetének és kilátásainak megítélésében. Természetes, hogy a kormány, a munkavállalók és a munkáltatók a helyzet eltérő metszeteit tartják lényegesnek, így más és más mutatók alakulását tartják fontosnak, amikor a kilátásokról és a kibontakozás feltételeiről gondolkodnak. Például a munkavállalói érdekképviseleteknek okkal lehet az a céljuk, hogy a következő évben a lehető legnagyobb béremelést (a munkáltatóké pedig az, hogy a maximális adócsökkentést) érjék el, mert úgy vélhetik: az, amit a következő évre sikerül elérniük, tiszta haszon, ami pedig később következik, már nem tőlük (hanem az eleve kiszámíthatatlannak tekintett gazdaságpolitikától) függ. Ha pedig így gondolkodnak, érthető, hogy nincsenek kellő tekintettel arra: a béremelkedés, illetve adócsökkentés idővel olyan következményekkel járhat (például magasabb infláció, illetve nagyobb költségvetési deficit formájában), amelyek megszüntethetik az elért "vívmányokat". Miközben kialakítják stratégiáikat, a gazdasági partnerek árgus szemekkel figyelik a kormány aktuális és várható stratégiáit is. Ha úgy vélhetik, hogy a kormány nem veszi figyelembe célkitűzéseiket, vagy kifejezetten rövid távú gazdasági és/vagy politikai célokat követ, stratégiáikat ennek megfelelően rövid távú céloknak alávetetten alakítják: egyfelől nem fogják vissza bérköveteléseiket, másfelől visszafoghatják beruházásaikat, és a végén mindenki rosszabbul járhat, mint a stratégiák öszszehangolása esetén.

Anélkül, hogy azt az illuzórikus célt fogalmaznánk meg, hogy mindenki egyformán értékelje a gazdaság helyzetét és kilátásait, érdemes végiggondolni: mi lehet a konszenzus minimuma - melyek azok a kritikus kérdések, amelyek megítélésében egyetértésre kellene jutni, egyben pedig lehetne is, ha a társadalmi partnerek tervezési horizontja - éppen azáltal, hogy a megállapodás nem egy, hanem több évre szólna - meghosszabbodhatna.

Három ilyen kérdést emelünk ki. Az első a makrogazdasági egyensúly és a magyar gazdaságpolitika iránti nemzetközi bizalom helyreállítása feltételeihez kapcsolódik. A második a hazai bérek relatív szintjének, dinamikájának, európai felzárkózása feltételeinek megítélése. A harmadik nem egyszerűen értelmezési, hanem valóságos kollektív döntési probléma: a kialakult egyensúlyhiányok "elinfláláshoz", "elinflálódáshoz" - azaz destabilizálódáshoz - vezetnek, vagy pedig a hazai gazdaság versenyképességének javulásával oldódnak-e meg.

A fontosabb tények a következők. A gazdaság növekedése erősen lelassult, miközben a személyi jövedelmek, a fogyasztás és az import gyorsan bővül, ellenben a beruházási tevékenység és a kivitel csökken. A belső (államháztartási) és külső (külkereskedelmi, folyó fizetési mérleg) egyensúlyhiányok nőnek, miközben ezek finanszírozási feltételei egyértelműen romlanak: az államadósság emelkedő kamatok mellett nő, a külső hiányt pedig ma már alig finanszírozza a működőtőke-beáramlás. A reálgazdaság rendkívüli sebezhetőségét talán az mutatja a legvilágosabban, hogy a külső egyensúly olyan körülmények között romlik jelentősen, amikor a vállalati beruházások lényegében stagnálnak, az állami beruházások pedig csökkennek, vagyis a külső adósság emelkedését alapvetően az állam (nem beruházási célú) túlköltekezése és a háztartási fogyasztás növekedése generálja.

A jelenlegi gazdasági folyamatok több okból sem fenntarthatóak, az imént vázolt helyzetnek egy fontos következményét azonban mindenképpen ki kell emelni. Az, hogy a külső egyensúly nem sokkal rosszabb (és a külső adósság növekedése nem sokkal nagyobb) annál, mint ami egyébként várható lenne, annak a következménye, hogy az állam és a vállalatok alig ruháznak be. E helyzet fennmaradása természetesen senkinek sem lehet érdeke (ez esetben ugyanis a gazdaság növekedése leállna). Ha viszont - amint remélhető - a magánberuházások lassan beindulnak, akkor a lakossági és állami fogyasztás bővülésének átmenetileg erősen le kell lassulnia ahhoz, hogy a makrogazdasági egyensúly ne boruljon fel, továbbá az egyensúly fenntarthatóságához kapcsolódó külső és belső bizalom ne rendüljön meg. Az utóbb említett rövid távú veszélyek elhárítása egyértelműen azon kérdések közé tartozik, amelyekben a társadalmi partnereknek egyetértésre kellene jutniuk.

Arra is fel kell azonban figyelni, hogy a teljesen szabaddá vált tőkeáramlás mai körülményei között a kormányzat szimbolikus lépései/gesztusai nemcsak a pénzügyi, hanem a reálgazdasági folyamatokat is nagyobb mértékben befolyásolhatják a korábban tapasztaltnál. Ahogyan a forintárfolyam ingadozási sávja elmozdítása szimbolikusnak szánt üzenete a szándékoltnál sokkal nagyobb viharokat kavart (a forint leértékelődéséhez, devizapiaci bizonytalanságoz és kamatemelésekhez járult hozzá), a pozitív üzenetek is magukon messze túlmutató értelmezést kaphatnak. Egy középtávú társadalmi megállapodás megerősítheti a hazai gazdaság és gazdaságpolitika iránti bizalmat, ez pedig sok milliárd forintban kifejezhető megtakarítást jelenthet az államháztartás kamatkiadásaiban, fokozhatja a produktív tőke beáramlását, továbbá - a kamatszint hoszszabb távú csökkenése révén - javíthatja a hazai beruházások feltételeit is.

A hazai bérlemaradás, bérdinamika és bérfelzárkózás körül sokkal nehezebb megtalálni a konszenzus minimumát, mint az előbbi kérdésekben. Itt ugyanis nem a gazdasági helyzet általános megítéléséről, hanem valóban húsba vágó, a társadalmi partnerek érdekeit közvetlenül érintő kérdésekről van szó. Ennek ellenére úgy véljük, hogy akad néhány olyan tény és megfontolás, amelyeknek a közös elfogadása alkalmas kiindulópontot kínálhat ahhoz, hogy a legfontosabb konkrét kérdésekben is egyetértésre lehessen jutni.

A kiindulópont: a hazai bérek (keresetek) jelentősen elmaradnak az Európai Unió átlagától. Minden józanul gondolkodó politikus, elemző, üzletember, gazdaságpolitikus számára evidencia: a társadalom kollektív érdeke e lemaradás csökkentése. A bérek/keresetek felzárkózása viszont tartósan nem szakadhat el a reálgazdaság felzárkózásától (teljesítményétől). Az elszakadást a piacok előbb-utóbb - többnyire fájdalmas, a munkavállalóknak is veszteségeket okozó módon - korrigálják. Ez azért van így, mert a bérek alakulása - a termelékenység változásával együtt - befolyásolja a gazdaság nemzetközi költség-versenyképességét, ezáltal a termelés és foglalkoztatottság szintjét is. Ha a keresetek növekedése számottevően meghaladja a termelékenység emelkedését, a versenyképesség romlik, és csak idő kérdése, hogy ez mikor jelenik meg a termelés és a foglalkoztatottság mutatóinak romlásában. 2001-2002-ben a bérek emelkedése jelentősen meghaladta a termelés és a termelékenység javulását.

Fontos megérteni, hogy a múltbeli, viszonylag lassú béremelkedés, különösen, ha az a beruházási ráta emelkedésének jelentette a fedezetét (amint az 1990-es évek második felében történt), nem kompenzálható azzal, hogy egy olyan időszakban emelkednek gyorsabban a bérek a GDP-nél, amelyben jelentősen lassul a gazdaság összteljesítményének és a beruházásoknak a bővülése.

Mindezek alapján arról kellene egyetértésre jutni, hogy a bérfelzárkózás alapvető hosszú távú kollektív cél, de csak a reálgazdaság várható teljesítményével összhangban emelkedhetnek a keresetek, s a gazdasági teljesítmény középtávú javulásához a bérnövelési igények átmeneti visszafogása is számottevően hozzájárulhat. Az összehangolt politizálás egyik legfontosabb célja éppen annak végiggondolása lenne: hogyan lehet koordinálni a bérfelzárkózás jogos követelését a versenyképesség és a foglalkoztatottság javításának céljaival.

A legutóbb mondottakat értelmezi a fenti alcímben feltett kérdés, amely a gazdaság rövidebb távú stabilizációjának módjára vonatkozik. A jelenlegi helyzetből ugyanis háromféle út vezethet a makrogazdasági stabilizáció felé. Az első nem valóságos, de feltétlenül végiggondolandó lehetőség: a fiskális és a monetáris hatóság olyan inflációt generálhat, amely elmoshatja a közelmúltban tapasztalt, a gazdaság teljesítményétől messze elszakadt, nominális béremelkedések reálkövetkezményeit. A második lehetőség viszont nagyon is valóságos: ha a pénzügyi piacok szereplői túlságosan kockázatosnak ítélik a hazai gazdaság kilátásait (például a termelékenységhez viszonyított béremelkedés, illetve az államháztartási egyenleg alakulása alapján), akkor tömegesen fordulhatnak el a magyarországi befektetésektől. Ezzel a forint olyan mértékű leértékelődését idézhetik elő, amely az infláció emelkedését, ezáltal pedig a közelmúltbeli béremelkedések reálértékének elinflálódását is kiválthatja.

Ha egyetértés teremthető a körül, hogy az előbbiek a makrogazdasági stabilizáció rossz megoldásai (mi több, valójában a gazdaság destabilizálódásához vezetnek), akkor esély van arra, hogy olyan típusú megoldás körül is kialakulhat az egyetértés, amely minden partner számára középtávon nyereséget hozhat.

BRUSZT LÁSZLÓ szociológus, OBLATH GÁBOR közgazdász, TÓTH ANDRÁS politológus