A kiadványból ma is megtudhatjuk, fúziók miféle sorozatán keresztül alakult meg 1957-re a végleges Vörös Hajnal. Kezdetben vala a Tömegtermelő Cipészkisiparosok Beszerző és Termelő-Értékesítő Szövetkezete a Wesselényi utcában, a Cipészek és Csizmadiák Kisipari Feldolgozó Szövetkezete a Damjanich utca 58. alatt, a Soroksári úti Cipészkisipari Termelő Szövetkezet, meg a Közszállítási Cipész és Kisipari Szövetkezet a Belgrád rakparton. Fúziójuk révén jött létre 1953-ban a Vörös Hajnal, amelyhez később még a Cipésziparosok Bedolgozó KTSZ-e és a Fasarok és Fatömegcikk KTSZ is csatlakozott.

Történetünk idején azonban mindez csak a hősi múlt. A Vörös Hajnal-birodalom, mint a VII. kerület egyik legerősebb szövetkezete az új gazdasági mechanizmus beköszöntekor már nagy sikerrel működött a Damjanich utcai telephelyen. Hol voltak azok az idők, amikor a Közszállítási napi másfél pár csizmát készített el a fegyveres testületeknek, mégpedig a munka alól felmentett tagtárs, Egyházi Jenő tangóharmonika-kísérete mellett! 1967-ben 182 ezer 910 pár férficipő került le a szalagról, a szövetkezet pedig 4 millió 654 ezer forint nyereséget termelt, miközben 3920 forint osztalékot fizetett a szövetkezeti tagoknak. (Igaz, ebben része volt a Szovjetunió fennállásának 50. évfordulójára szállított jubileumi cipőknek is.)

De persze azok az idők is régen elmúltak, amikor a szövetkező kisiparosok a párt tízezer forintos kölcsönéből vették meg a szükséges gépeket, és a gyorsabb munkavégzés érdekében rá is kötözték a lábukat a Singerre. A huszadik évfordulón már az előre elkészített sarkakat is egy ügyes masina szögelte föl a cipőkre, a jól fizetett - havonta akár 1700 forintot is hazavivő - alkalmazottnak csak a pedált kellett nyomogatnia.

A Vörös Hajnal cipőit igazán nem érhette kritika. A magyar vásárló azonban ezt aligha tudta meg: a szalagról félpercenként lecsusszanó lábbeliket szinte az utolsó párig külföldre adta el a Tannimpex külkereskedelmi vállalat. Korlátlan felvevőpiacnak mutatkozott a "keleti reláció", de Anglia is szívesen járt a Damjanich utcai üzem termékeiben. Épp 1968-ban modelleztek a britek számára egy új terméket, az úgynevezett szuperhajlékony cipőt. Még a VII. kerületi tanács ipari osztályának vezetője is sajnálkozva jegyezte meg: nagy kár, hogy "rendkívül szép termékeikből olyan kevés kerül belföldön a kirakatokba".

Ennyi siker után nem csoda, hogy a Vörös Hajnal jó kollektívává kovácsolódott. Virágzott a brigádmozgalom: a férfiak a Rákóczi- és a Kossuth-brigádba, a munkásnők az Egyetértésbe és a November 7-be, a műszaki irodisták a Dózsa Györgybe, a könyvelőnők a Tyereskova-brigádba tömörültek. A szabászbrigádot Táncsicsról nevezték el. A brigádok évente legalább két embert beiskoláztak, rendszeresen vásároltak jegyeket a közönségszervezőtől - a cirkuszi belépőknek volt a legnagyobb keletjük -, aktívan részt vettek a munkaversenyben és a vietnami műszakban is. A főként lányokat tömörítő KISZ-alapszervezet vezetője összefogott az Universal szövetkezettel, így szerdán és pénteken semmi akadálya nem volt a táncos klubdélutánoknak. A kiadványban csak Ferrari Coriolano olasz származású talpmaró és sarokfaragó panaszkodott egy csöppet, amikor megjegyezte: "túlzsúfoltan dolgozunk, nincs megfelelő kényelem sem az üzemházban, sem az öltözőben".

Talán épp ez a helyszűke vetett véget a Vörös Hajnal erzsébetvárosi diadalútjának? Vagy az ipar vidékre telepítésének programja, esetleg a távol-keleti áruk mindent elsöprő dömpingje volt a ludas? Nem tudom. Egy dolog azonban biztos: a negyvenedik évfordulón már az Elit Ortopéd Méretes Cipőkészítő Ipari Szövetkezet méretfelvevő és javító fiókja működött a Damjanich utca 58-ban.

n www.nol.hu/lelohely