Ez a derűs nóta bízvást szolgálhat az egész hajdani Tabán vendéglátásának mottójául. Sose voltak itt fényes éttermek, ezüsttükrös kávéház is csak egyetlenegy akadt, a Döbrentei téren, az Erzsébet hídhoz cégérezett - annál több volt viszont a barátságos, rumlis kis fogadó, hívogató kiskocsma és vendéglő.

A szőlő jóformán a küszöbön termett. Délceg tőkék végtelen sora a Gellért-hegy déli lankáin, a Nap-hegyen, a Sas-hegyen, a Felső-Krisztinavárosban - míg a szörnyű filoxéra az 1880-as években el nem pusztította a budai borászatot. Néhány öreg kocsma a XX. század elején is emlékeztetett ezekre a boldog időkre: a Három Kapáshoz, a Víg Vincellérhez, a Három Víg Pintérlegényhez, a Zöld Szőlőfürthöz címezték őket.

Díszelgett az ajtók fölött egy egész állatkertre való mesebeli jószág is: Fehér Farkas, Vörös Ökör, Arany Bárány, Arany Lúd, Arany Kakas, Arany Kacsa, Arany Szarvas. Az utóbbiak voltak két kis hegyi utca és a máig meglévő tér névadói.

Némelyik kocsmanév családi viszonyokra utalt: a Gellérthegy utcai Három Huszár például Huber János egyazon ezredben szolgáló három katonafiával büszkélkedett. Persze vendéglős lett belőlük is. Egyiküket pazar libasültjéről a Ganzlhuber, "Libás Huber" néven ismerték.

Öccsének, a Tulipán gazdájának hét világszép lánya lett. Egy reggelen arra ébredtek, hogy valami titkos imádó az éj leple alatt kicserélte papus cégérét: a megkopott tulipán eltűnt, s a helyén ott ékeskedett egy gyönyörűen festett vadonatúj - "A Hét Rózsához".

Érdesebb tréfa a Sárkány kocsma neve - tudnunk kell hozzá, hogy itt a XVIII. század óta hagyományosan női kiszolgálás volt -, meg az Arany Tetűé vagy a Három Majomé. Ennek a cégérén két majom vigyorgott. A harmadikért kicsit közelebb kellett lépni: a cégtáblába illesztett tükörben volt látható…

Kukkantsunk be egy kocsmaudvarba? 1913. nyár. "Kuglizó, nyitott veranda, lugas, üveges veranda s pont öt akácfa és pont öt petróleumlámpa. A bejáratnál az asztalok vörössel, a belsők fehérrel terítve" - tudósít a Szabadpolgár riportere.

Gyümölcsfák is álltak persze ezekben a régi udvarokban: alma, körte, szilva, mogyoró, füge. Romlehner néni kocsmájában az volt a rend, hogy aki erre éhezett, az fölkelt szépen, és szedett magának. Marada József vendéglőjét meg egyenest "A Vén Eperfához" címezték. Nem akármilyen eperfák voltak ám az itteniek! A török kori kertek utolsó hírmondója, egy ősöreg festőeper máig ott görnyedezik a teniszpályák és a felső játszótér között. Nagy szemű, csodás zamatú termésének kimoshatatlan foltjairól a tabáni nagymamák, a büntetéspofonokról pedig az unokák tudnának regélni.

Nézzünk komolyabb étkek után. A vendéglők mindegyikének volt saját különlegessége, amiért oda, és csakis oda kellett járni. Ganzlhuber libájának egyetlen vetélytársa volt, nevezetesen az, amelyik a mindig hófehér főkötőben tüsténkedő, jóságos arcú Frau Godl tepsijeiben sercegett. Aki halászlére áhítozott, Albeckerhez, majd vejéhez, Schreil Győzőhöz fordult be, a Kereszt térre. A pirosan párolgó ételköltemény abban a lábasban landolt az asztalon, amelyben megfőtt: a hallal vigyázni kell, nagyon törékeny. Hozzá jókora sercli a Szarvas pékség foszlós fehér kenyeréből, aztán az egész leöblítendő a déli lejtőkön termett, ásványok csöndjéből, hévizek párájából, mediterrán napsütésből és tücsökciripelésből desztillált budai borral. (Ha ebből túl sok csusszanna le, ne aggódjunk: Rudi bácsi kézilámpással kísér majd a Döbrentei térig.)

Kispörköltet tetszik? Irány Ottné, a Rác fürdő vendéglőse! Török Imre idézi, amint a katonás asszonyság "lenéző hangsúlyozással, ahogyan egy tudatlanhoz beszélünk", a konyhába igyekeztében visszaszól Krúdy társaságához: "én a marhapörköltet lábszárból és a vesepecsenye »pacsnijából« főzöm - abban pedig nincs kövérje". S már szalad is Náci pincér az előmelegített tányérokkal, hófehér kabátban, amilyenben "akár a tiszti kaszinóban is szervírozhatott volna - ha eszét veszítve felcseréli ezt a jó stallumot egy flancos belvárosi boltért".

Rostélyost inkább? Osonjunk Mikszáth után a Pávába. Nem könnyű megtalálni: "kívülről semmi sem mutatta a kocsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokzatán". De "esküdjetek meg, hogy senkinek sem szóltok. Még az édesapátoknak sem! (…) a budai kocsmák… páratlanok a maguk nemében - de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték… Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu előtt".

Nagyúri csemegékre tetszenek áhítozni? A Tabánban erre is van megoldás. Kabon József a palotaőrségtől leszerelve az 1880-as években kocsmát nyitott az Attila úton. A "Burgzsandárnál" fillérekért lehet kóstolgatni a királyi lakomák maradékát.

Jut bőven mindenkinek. Ferenc József sietősen és keveset eszik, viszont ha ő befejezte, az egész vendégseregnek ott kell hagynia az asztalt. A roskadozó, jóformán érintetlen tálak pedig már ereszkednek is a völgybe, a kockás abroszos kisvendéglő kuncsaftjai elé.

Kapaszkodjunk vissza a dombtetőre, Gerstl bácsihoz. A Czakó utcai udvaron épp hangol a sramlizenekar - Magyar Elek emlékei szerint "citerájával a görög utcai hentes, gitárjával az Aranykakas utcai grájzleros fűszeres, harmonikájával a Szarvas-téri pékmester." (Az utóbbi, Róth uram mellesleg a nagy zeneszerző, karnagy és zenepedagógus, Bárdos Lajos majdani apósa).

Ha elég a sváb nótákból, hallgatunk a szomszédban rác tamburást, vagy lesétálunk Poldi bácsi Mélypincéjébe. Míg az öreg megmássza a nyolcvan lépcsőt a hegy méhében szunnyadó, pókhálós palackokért, ámulhatunk az apró termetű, gömbölyű cigányprímás, Jószó művészetén. Muzsikált ő Teleki Sámuel görgényi kastélyában is, köszönőlevele van a német császári udvar hivatalától, de hazavágyott a Tabánba. Nincs bandája, egy szál hegedűvel járja a kocsmákat. Eljátszik bármit, a Schneider Fánitól Tosca imájáig vagy az Alexander\'s Ragtime Bandig - csak a Himnuszt ne kérjük tőle. Arra nem hajlandó: "az nem korcsmába való", mondja szigorúan. (Ötven cigány húzza majd a Farkasréten Kovács József kedvenc nótáját a sírgödör körül 1924-ben: "Talán nem is muzsikálnak / talán csak én álmodom…")

Komoly, méltóságteljes berúgás a cél? Akkor vissza kell imbolyognunk a Virág utca sarkára, a derék görögkeleti Horváth Danihoz. "Hiteles karlócai ürmöst" mér, egyenest Bogdanovics Lucián pátriárka pincészetéből. Horváth uram - meséli Török Imre - ősszel felcihelődik egy dunai uszályra, melyen a hajóslegények "estenden guzla mellett siratják a szegénységben élő szerb népet", s lecsorog az Újvidék melletti kisvárosba. A pátriárka megvárja Danit: előtte senki nem vásárolhat a zamatos, kesernyés nedűből, melynek titka a hordókba helyezett illatos, gyógyerejű füvekben rejlik. Mire a szállítmány visszaér a Tabánba, eljön a sült gesztenye szezonja, ahhoz épp ez a bor a legjobb. (Az üröm utóhatásával súlyosbított, hatalmas másnaposságot a szemközti Rác fürdő kemény kezű masszőrjei orvosolják.)

Szerelmespárok válasszák inkább az "alsó Avar" kerthelyiségét. Egy fontos tanács: uraim, a hölgyet úgy kell leültetni, hogy a szerb templom órájára lásson. Ettől kezdve nyert ügyük van. A toronyórán ugyanis - míg el nem pusztul Tabánostul, mindenestül - évtizedeken át, pontosan, megbízhatóan és roppant megnyugtatóan: még csak fél nyolc múlt öt perccel.

Sétánk itt véget ért. Aki folytatásra vágyik, fedezze föl a hetven éve eltűnt városrészt a Tabáni Helytörténeti Gyűjteményben, a Döbrentei utca 9.-ben.