Hogy mi volt a baj a Tabánnal?

Zegzugos, macskaköves vagy kövezetlen kis utcáin vígan csordogált a szennyvíz, alig-alig volt közvilágítása, rongyos kiskölykök visítoztak az apró udvarokon - mindezek ellen más orvosság is szóba jöhetett volna, mint a csákány. Hanem ezek az áldott gyógyvizek, a gyönyörű fekvés, a pompás közlekedés! Hipermodern fürdőnegyed, az kell ide! Világszínvonalú szállodák, gyógyturizmus! Csakhogy még be sem fejeződött a bontás, máris kitörtek az első botrányok: panamák, telekspekuláció, vesztegetés... Aztán kitört a háború, s végképp elejét vette a beruházás megkezdésének. Maradt a nagy, zöld sebhely, gyere ki a hegyoldalba.

Vizek világa, vén Tabán... Itt, az Erzsébet hídnál a legkeskenyebb a Duna: átkelőhely volt a legrégebbi időktől. Itt állt a hajóhíd is, a mai Várkert Kioszk helyéről a mai Vigadó térre lehetett átballagni rajta. Középen kocsik, marhacsordák, lovasok dübögtek, a szélén a gyalogosok. Félúton egy gázlámpa. A hidat a hajók számára naponta többször meg kellett nyitni: ilyenkor a parton állt a forgalom. Télen meg szét kellett szedni az egészet, hogy el ne vigye a jég. A Duna adott kenyeret a tabáni nép egyik részének: halászoknak, révészeknek, hajósgazdáknak, kereskedőknek és a vízen járókat, átkelőket kiszolgáló vendéglősöknek, fogadósoknak.

A Tabán "fő folyója" azonban valójában nem a Duna volt, hanem a mára szennycsatornává alázott patak, az Ördögárok. Nevét egyik nagy áradása után kapta, amikor a fél városrészt romba döntötte. Korábban Szent Pál patakjának is hívták, mert forrása a budai pálosok hajdanvolt kolostorának közelében fakad, de Tímár-ároknak is, mert lágy vize kiváltképp alkalmas volt a bőrkikészítésre. A török kori városnév, a Tabán a tímárok emlékét őrzi: Tabakhane, tímártelep. Az északi-északnyugati szél lakatlan vidékek felé sodorta a bűzt, a Duna gyorsan levitte a szennyvizet - hol talált volna a cserzővargák, tímárok, nyergesek, tobakosok népe alkalmasabb lakóhelyet, mint a Tímár-árok partja? A szeszélyes patakon öt apró híd ívelt át, öreg házak ablakaiból löttyentették bele a mosdóvizet, gólyahír sárgállt, béka kuruttyolt, patkány inalt...

És hát ott voltak-vannak a Tabán legértékesebb vizei: az áldott gyógyforrások, amelyekre - ha igaz - már Attila fürdőt építtetett volt egy rab római építésszel. 1432-ben egy francia utazó "nagyon szép meleg fürdőket" emleget a királyi palota falai mellett. A Rudas medencéit, a palackozót és az ivócsarnokot tizenhat forrás táplálja. Ezeknek szép, komoly nevük is van: Diana, Hygeia, Juventus, Attila, Árpád, Gül Baba, Kara Musztafa, Kinizsi, Rákóczi és így tovább. A Rácfürdő alatt a Nagy-forrás, a Kis-forrás, egy kénes és egy artézi forrás bugyborog, ez utóbbi ötvenfokos vize egyenest a Dunába folyik. Nem véletlenül volt a Tabán egyik régi neve Alhévíz - szemben a Császár és Lukács fürdő környéki Felhévízzel -, a mai Döbrentei utcáé pedig Alhévíz-útsza.

Nagy fellendülést a törökök hoztak: a hódoltság kevés számú pozitív eredménye között első helyre kell tennünk Budán a fürdőépítkezéseket. A szép medencék máig szolgálják a gyógyulni, frissülni vágyókat. Mit mesél egy utazó a Rudas fürdőről 1821-ben?

"Az épületnek nehéz fedele mint templomtető méltóságosan nyugszik nyolc erős kőoszlopon, amely mögött széles folyosó található a fürdőzők vetkőzésére, ott, ahol a korábbi években a túlzott köpölyözések és érvágások a fürdőhelyiséget inkább egy vágóhídhoz tették hasonlóvá. Vérrel befecskendezett érvágók futkostak szerszámaikkal egyik vendégtől a másikig, hogy azokat egypár garasért az élet édes folyadékától megrabolják. Az akkori népségnek az érvágásra éppen annyira szüksége volt, mint a lusta törököknek a fül- és orrpiszkálásra..."

A Rudast Jacob Okenfust uram, az akkori bérlő már 1806-ban új szárnnyal bővítette, ahol 32 kádfürdő-helyiség várta a publikumot. Volt mellette fogadó is (Propeller néven hunyt ki a második világháború idején), csinos vendéglővel, kerthelyiséggel, zenével - és a forgalmas udvar közepén a Budai Jóltevő Asszonyi Egyesület gyűjtőperselyével.

Nem kevésbé népszerű hely volt Mátyás király hajdani "privát fürdője", a Rác. Evlija Cselebi török utazó szerint kénes vizét nemcsak tisztálkodásra és gyógykezelésre használták: az aranyművesek tömlőkben vitték haza, és a nemesfémeket fürösztötték-fényesítették benne.

Ágai Adolf így emlékszik viszsza a Rácfürdő XIX. század közepi hangulatára: "Teremtő Isten! Milyen vig, zajos fürdő is volt ez az én gyerekkoromban! És milyen ronda! És milyen párák és illatok terjengtek arra körül! A héviznek zápszaga összeelegyedett a konyhán sistergő és rotyogó ételek zsir-gőzével, amelybe még a nyers vérszag is belevegyült. Állat és ember vére. Ott ölték előttünk a malaczot, csibét, bárányt s ott csorgatta életnedvét, boldog renyheségben hasmánt fekve a kőpadon a megköpölyözött vendég, míg alsó végtagjait egy operatőrnek nyugtatta a térdén, a ki a bőr és köröm tultengéseinek vetett gátat az ő éles szerszámaival. Emitt borotválták az apát, amott vastag üstökét nyirták a gyereknek, mialatt a szorgalmas pinczér, a sánta Xaverl, hordta körül a kolbászt, gulyásost, sört és bort..."

Az ősi gyógymódok, az érvágás és a köpölyözés, no meg az áldott meleg vízben való megtisztulás, az evés-ivás és mulatás gyönyörei mellett a hárfás máminál bájosabb teremtések is csalogatták a Tabánban kalandozókat. Bájos - vagy csak könnyen kapható -, de igen veszedelmes perszónák voltak ezek: alighanem részük volt abban is, hogy a Gellérthegyet Boszorkányhegynek is tisztelte a népnyelv...