Veszélyes kor

Két muzsikus halt meg a napokban. Mindketten kilencvenöt évesek voltak, ahogy mondani illik, élhettek volna még egy kicsit, jó volt velük együtt lenni a földön.

Compay Segundo esetében ráadásul tényleg nagyon rövid pályafutásról van szó, már ami a szélesebb nyilvánosságot illeti, hiszen őt a Buena Vista Social Club lemez- és filmsikere fedezte föl, Wim Wenders és Ry Cooder érdeklődése a forradalom előtti Kuba zenéje iránt, illetve az a különös borzongás, amit a mai Havanna látványa nyújt, irdatlan nyomorban élő jókedvű emberek, összeomlás előtt álló gyönyörű házak, és a cipőpucoló meg a szivargyári munkás, akik mellesleg olyan jó zenészek, hogy csak rájuk kell találni. Compay Segundo egyébként művésznév, körülbelül anynyit jelent, hogy alsó szólam, és innét nézve nehezen tudná megmondani az ember, hogy miért kifejezőbb, mint az eredeti név: Maximo Francisco Repilado Munoz, különösen azért, mert mint a Buena Vista korelnöke, egyáltalán nem volt szegény a háttérbe szorítva. A kubai zene iránti érdeklődés ma még rendületlen. Gyaníthatóan nem fog örökké tartani, de Compay Segundo az utóbbi öt évben csak telt ház előtt lépett föl, ami azért is különös, mert 1997-ben, még a lemez megjelenése előtti időben az egyik koncertjén a közönség mindössze két főből állt. De Compay Segundo megvárta a világsikert.

A másik kilencvenöt éves Benny Carter volt, elsősorban szaxofonos, bár rengeteg hangszeren játszott még, és trombitajátékát is lemezre vették. Benny Carter pályája bizonyos mértékben az ellentéte Segundóénak, nagyon régen kezdődött, hiszen 1922-ben (ami már tényleg történelmi évszám, például ekkor történt Mussolini és a fekete ingesek menetelése Rómába) Carter már Harlemban játszott egy zenekarban. Hat ével később (még mindig történelmi idő, a Koldusopera ősbemutatójának éve) Benny Carter már zenekarvezető. A harmincas években Carter három évet töltött Európában, de 1938-ban visszaköltözött Amerikába, és Hollywoodban vett magának házat.

Nem csupa fény az élet ezután sem, a big band érában Carter sokak szerint túlságosan kifinomult zenét játszott, így népszerűsége elmaradt Caunt Basie és Benny Goodman mögött, de ő volt az első, aki a filmiparban áttörte a faji korlátokat, és fekete muzsikusként filmzenéket írt. És persze szaxofonjátéka kikezdhetetlen volt, világos tónussal, nagy könnyedséggel fújt. Ha voltak is piaci megfontolások, azért készültek vele lemezek minden időszakban, aztán a hetvenes évek végétől Benny Carter már élő klasszikussá válik. Ez az állapot a múlt szombatig tartott.

Carter lemezei ma is érvényesek, ma is megtalálja az embert a kissé érdes szaxofonhang, a játék fizikai valósága, ahogy szinte beleliheg a hangszer és az előadó a hallgató fülébe. És ha valaki belegondol, hogy vajon hány emberrel van annyira közvetlen kapcsolatban, hogy a lélegzését hallgatja, akkor megint előjön a régi kérdés: ó halál, hol a te fullánkod?

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.