Németh István több emberen, részben előre kitervelten, aljas céllal, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel és hivatalos személy ellen elkövetett emberölés bűntette miatt huszonegy évet, több mint 7500 napot töltött börtönben. Valószínűleg három hónapon múlott.  Mert éppen három hónappal a hírhedt 1979-es rendőrgyilkosság után töltötte be huszadik életévét. Az akkori törvények szerint pedig nem ítélhettek halálra húsz év alattiakat.

Németh István mától feltételesen szabad. Ő nagyon örült ennek a hírnek. De vajon hogyan várták a szabadulását azok, akik az elmúlt években fontos szereplői voltak a világtól elzárt életének?
A három, most megszólaló embert egyedül Németh köti össze. Nélküle valószínűleg sohasem találkoztak volna. De mintha most már Némethtel sem szívesen vállalnának sorsközösséget. Kivétel közülük talán az a férfi Dunaújvárosban, aki Németh István lakásában él.

Mivel Németh István édesanyja - haláláig - Dunaújvárosban lakott, tavaly a szabaduló Németh is ebben a városban akart új életet kezdeni. A városi tévé foglalkozott az üggyel: vajon hogyan fogadják majd a helybeliek a hazatérő "életfogytigost". Adás közben váratlanul beállított a stúdióba egy férfi, aki azt állította magáról: ő Németh nevelőapja, nézte ezt a műsort, de már nem bírja tovább szó nélkül. Később az is kiderült, hogy B. J. csak átsétált a szomszédból.

A nevelőapa

Magas panelház Dunaújvárosban. Az emelet bejáratát sűrű rács védi, ajtaja viszont tárva-nyitva. Tétován keringek a kopott linóleumos folyosón, a lakásajtók többségén ugyanis nincs névtábla. Egy fiatalember tűnik fel, őt kérdezem B. J.-ről. De csak a fejét rázza válaszul. Próbálja meg talán ott, a folyosó végén, mondja aztán. Azokat egyáltalán nem ismerem.

Lesz, ami lesz, becsengetek. Magas, megtermett férfi nyit ajtót. Kölcsönösen bemutatkozunk. (A fiatalember tippje jó volt tehát.) Néhány másodperc szünet, farkasszemet nézünk, a férfi mérlegel, majd betessékel.

A lakás egyszobás, berendezése egyszerű: két ágy, régi vitrines szekrénysor, asztal. Ez az önkormányzati lakás Németh István "hivatalos" otthona.

- Most jöttem munkából - szabadkozik B., aki a vasműben dolgozik gépészként. Udvariasan kávéval kínál, és már meséli is:

- Nagyon szerettem a Pityu anyját, ugye nem baj, hogy Pityuzom Németh Istvánt, de hát nekem olyan, mintha a fiam volna. Nézze, itt vannak a börtönből hozzám írt levelei, azokat ő is mindig úgy kezdte: "Drága Apám!" Pedig én már az elítélése után kerültem össze az anyjával. De húsz évig rendszeresen látogattuk Szegeden. Küldtünk mindig csomagot is, ha nem volt miből, inkább kölcsönkértem rá. Sajnos a feleségemet több mint két évvel ezelőtt eltemettem. A bánatba halt bele. Nem érhette meg a fia szabadulását.

B. elhallgat, megtörli a szemét, majd feláll, és fényképalbumokat pakol elém. A fotókról csinos, jól öltözött, kacér nő mosolyog rám. Aztán takaros kis ház látszik, előtte egy Skoda. A hajdanvolt jólét emlékei. Aztán egy fekete-fehér felvétel: megilletődött kék nyakkendős kisfiú áll az iskola lépcsőjén. A nyakkendő színét persze csak onnan tudom, hogy a kezében tartott emléklap első szavait sikerül kibetűznöm: "Kisdobos-avatásodra".

Becsukom az albumot.

- Az anyjával sokat beszélgettünk a történtekről - mondja eközben B. - A Pityu befolyásolható volt, meg nagyon fiatal, imponált neki a nálánál tizenhat évvel idősebb Soós határozottsága, vagánysága. Az vitte bele a rosszba, a gyerek magától nem tett volna ilyet. Csak jobb, gondtalanabb életre vágyott, pénzre, gazdagságra. Mint mindannyian.

- Mi lesz most?

- Én már annyit szenvedtem. Az emberek megvetnek, belém kötnek, megszólnak, szidnak a Pityu miatt. De nekem akkor is a fiam. Szerettem az anyját, vállalnom kell tehát őt is. Egy éve azonban, amióta visszavitték a Pityut a börtönbe, nem beszéltünk. Az ügyvédnő nem engedi, hogy tartsam vele a kapcsolatot. Pedig annyi furcsa dolgot hallottam róla. Vettem egy mobiltelefont, az most éjjel-nappal be van kapcsolva. Hátha hív a Pityu. Persze igazából hiába várom, ő valószínűleg nem is tudja a számomat. Kerestem az ügyvédnőt is, de soha nincs az irodájában, és nem hív vissza. Már teljesen öszszezavarodtam. Nem lehetne bejuttatni valahogy a börtönbe a Pityunak a telefonszámomat? És azt is üzenném: visszavárom ide.

- Ha tényleg idejön, és itt akar majd új életet kezdeni, magának van hova mennie?

- Már hogy lenne? De a Pityu biztosan nem tenne az utcára engem.

B. elmesélte azt is, hogy egy ideig nála lakott Németh volt rabtársa, aki eredetileg Dunaújvárosban akarta bevárni Németh újbóli szabadulását. Aztán pénzügyeken összezörrentek, a férfi továbbállt egy másik, közeli városba.

A volt rabtárs

Megígértem, hogy nem árulom el a nevét, és azt sem, hogy pontosan hol él. T. úr ugyanis hatvanhat esztendősen most új életet kezdett, jó munkát talált, megbecsülik, szeretik. A környezetének fogalma sincs arról, hogy a csupa szív, mindig segítőkész, kedves, idős úr papgyilkosságért húsz évet ült a szegedi Csillagbörtönben. Tehát csak annyit: egy vidéki városka főtéri cukrászdájában találkoztunk.

- Rendelhetek magának? - kérdezi igazi gentleman módjára T. úr. - Mondjuk bonbonmeggyet? Ha jól emlékszem, a hölgyek azt szeretik.

- Nem akarom megbántani, de manapság...
- Ó, gondolhattam volna. Tudja, egy éve vagyok kint, és még mindig hibázok néha. A pénzt sem tudom megszokni. A keresetem például hihetetlenül soknak tűnik, szinte elkölthetetlen vagyonnak.
- Tartja még a kapcsolatot Németh Istvánnal?
- Nem, egy éve, amióta visszavitték, az ügyvédnője teljesen elzárja a külvilágtól. Meg igazság szerint össze is vesztünk, Németh átvágott, sok pénzzel tartozik. Én már nem akarok többet találkozni vele.

- Pedig, ha jól tudom, együtt jártak ki látogatóba a börtönből Dunaújvárosba, egy éve együtt szabadultak, sőt, amikor Némethet visszavitték a Gyűjtőbe, ön egy ideig Dunaújvárosban élt, Németh nevelőapja befogadta magához.

- Kénytelen volt, mert az valójában a Németh lakása. És Németh István nagyon sokat köszönhet nekem. A börtönben hat éven át én voltam a mentora, keresztapja. Még a mostani ügyvédjét is én szereztem neki. Amikor a tavalyi szabadulásunk előtt már a Gyűjtőben várakoztunk, hallottunk olyan híreket, hogy Némethet valószínűleg nem engedik majd ki. Való igaz, nem volt mintarab, gyakran indulatba jött. A börtön könyvtárosától hallottuk: van egy olyan ügyvédnő, aki biztosan el tudja intézni, hogy kiengedjék. Sok pénzt kért, de akkor még mindent megtettem volna Némethért. Szóval, azt gondolom, nélkülem esélye sem lett volna a szabadulásra. Fékeztem az indulatait, tanítgattam. Németh azt ígérte, ha szabadulunk, majd mindent meghálál, ha már nem tudok majd dolgozni, eltart, és tisztességgel eltemettet. Aztán...

- Aztán?
- Nézze, én már nem akarok Németh Istvánnal foglalkozni, tényleg talpra álltam. Dolgozom, megbecsülnek, jól érzem magam, a lányom is látogat. Szörnyű bűnt követtem el, nagy árat fizettem érte, de már letöltöttem a büntetésemet. Nem tudom, még mennyi időm van hátra, de azt biztosan tisztességesen fogom leélni. Segítek az embereken. Németh azt csinál, amit akar, de ha üzenhetnék neki, akkor azt kérném, hogy a pénzemet és a holmijaimat igyekezzen visszaadni.
Az igazsághoz az is hozzátartozik persze, hogy T. úr nem csupán azért távozott viharosan Dunaújvárosból, mert összezördült Németh nevelőapjával. Volt néhány furcsa ügye, támogatást kért innen-onnan, főleg egyházaktól, lóvá tett hiszékeny embereket. Megpróbálta kiadni Alázatosak a hivatás mezején című könyvét. Parádés könyvbemutatót szervezett, amely végül kisebb botrányba fulladt, mert kiderült, hogy a nyomdaszámlát elfelejtette kifizetni.

T. úrtól viszont még azt is megtudtam, hogy Németh tavaly - már újra a börtönből - egyszer csak arra kérte őt, látogasson meg egy hölgyet Győrben, és számoljon be telefonon Némethnek, hogy milyennek találta. Ez a hölgy az a hölgy, akiről néhány héttel ezelőtt a Blikk szalagcíme azt írta: "Élettárs várja a huszonegy év után szabaduló gyilkost?" - kérdeztem T.-től, mire ő gúnyosan mosolyogva bólogatott. A történet úgy szólt - mesélte tovább T. -, hogy a hölgy a képernyőn keresztül szeretett bele Némethbe. Tavaly látta nyilatkozni a tévében, aztán levelet írt az ügyvédnőnek, aki felkarolta a kapcsolatukat.

Az "élettárs"

Ez is panel, de négyemeletes, és szépen karbantartott. Szolid, kedves mosolyú, csinos fiatal nő jön elém. Bevallom, nem egészen ilyennek képzeltem. A foglalkozását nem árulja el, csak annyit: pillanatnyilag munkanélküli, és az édesanyjával él.

- István figyelmeztetett arra, hogy esetleg keresni fognak, és azt is mondta, mindenre semleges választ adjak majd. De a nevemet, azt ugye nem írja le?

- Biztos, hogy tisztában van vele, mit vállalt ezzel a kapcsolattal? Nem valószínű, hogy sokáig titokban tartható: Németh István önhöz költözik a börtönből.
- Micsoda?
 - Németh nevelője is arra hivatkozott a bíróságnak megküldött mostani jellemzésében, hogy az eltelt egy év alatt Németh élettársat talált, helyzete rendeződött, szolid, polgári életet él majd. Önnel.
- De hiszen erről szó sincs! Tavaly valóban itt volt nálam három hétig, aztán leveleztünk, meg néha még most is telefonál. Jó viszonyban maradtunk, de én határozottan megmondtam: nem tudnék vele élni.

- Igaz, hogy a képernyőn látta meg őt először?
- Ez igaz. Meghatott, ahogy beszélt, érdekelnek az emberek, elhittem, hogy megtért, segíteni akartam neki újrakezdeni az életét. Írtam az ügyvédjének, hogy szívesen felvenném vele a kapcsolatot.
- És? 
- Nincs és. Éppen ezt magyarázom. Itt volt, sokat beszélgettünk. Mesélt a gyermekkoráról, a börtönévekről. Ennyi. A részletek nem érdekesek, nem is tartoznak másra, rosszat meg főleg nem akarok mondani róla. Ugyanezt próbáltam megértetni a győri rendőrökkel is, akik nemrég a legnagyobb meglepetésemre itt jártak, hogy környezettanulmányt vegyenek fel, hová is költözne Németh a szabadulása után. Hát ide biztosan nem fog. Nem is értem. Vajon ki találta ki ezt az egészet? 
- Arról tud, hogy Németh szabadulása napján megjelenik egy könyv róla?

- A könyvről István mesélt, ő írta le az elmúlt évek történetét, a kéziratot pedig odaadta az ügyvédnőnek. István azt mondta nekem, hogy ötmillió forint az ügyvédnő tiszteletdíja, ebből a könyvből fedezik majd azt is. De hogy már most megjelenik?
- Találkozik még Németh Istvánnal?
- A napokban hívott a börtönből, és azt mondta, 17-én, vasárnap telefonál majd. Már szabadon. Úgy tudom, nem Dunaújvárosba megy először, valahol elbújik, amíg elcsitul a nagy felhajtás. Én nem féltem a kinti dolgoktól. Nem az a kérdés, neki jó-e, ha kiengedik, mert ő nagyon ki akar jönni. Németh jól alkalmazkodik mindenhez, itt is azonnal feltalálta magát. A kérdés inkább az: a társadalomnakjó-e, ha ő most kijön a börtönből. Mindenesetre én nem mertem őt vállalni.
20+1 címmel valóban ma jelenik meg Németh Istvánról egy könyv, amelyben a rendőrgyilkosság egyedül életben maradt résztvevőjeként döbbenetes nyíltsággal, naturális részletességgel beszél a gyilkosságokról. Vérről, brutalitásról, szenvedélyből ölésről. És a szegedi Csillagbörtönben eltöltött éveiről. A homoszexualitásáról. Arról, hogy őrizetbe vétele után már a Tolnai utcai fogdában tudta, hogy csak úgy élheti túl a következő éveket, évtizedeket, ha szeretik majd a lelkét, testét.
A riportregény a börtönbéli Németh jegyzetei alapján készült. Havasi Rita újságíró írta, aki érdeklődésemre ennyit mondott:
- Megkaptam ezt a történetet.

Soltészné dr. Nagy Katalin, Németh ügyvédje úgy vélekedik: védencének nem fog ártani ez az őszinte kitárulkozás.

- Lényeg, hogy Németh kiszabadul. Mivel alig lesz pénze, úgy gondoltuk, ezzel a könyvvel megkönnyíthetnénk az újrakezdését. De azt ő dönthette el, hogy mi legyen benne. A teljes őszinteséget választotta. Lecseng ez az ügy is, majd jön a következő.

1979. július 14-én adták hírül a lapok, hogy négy nappal korábban a XVIII. kerületben a Vörös Hadsereg útján brutális bűncselekmény áldozata lett egy 45 éves rendőr.
1979 októberében fogták el a feltételezett tetteseket: a 36 éves, ötszörösen büntetett Soós Lajos gépkocsivezetőt, a 38 éves, négyszeresen büntetett György József kocsikísérőt és a 19 éves Németh István gépkocsivezetőt.
1980 áprilisában álltak bíróság elé a rendőrgyilkosok. Közben az is kiderült, hogy Soós 1968-ban a 38 éves, négyszeresen büntetett Varga Lászlóval megölt egy 24 éves pénzügyőrt. Soós és György 1972-ben száz forintért és egy táskarádióért megölt egy idős asszonyt. Soós és Németh 1979. június 23-án megölt egy fiatal férfit, aki egy vendéglőben ünnepelte harmadik gyerekének születését. Ez a bűntett volt a rendőrgyilkosság főpróbája.
1980. szeptember 10-én hirdették ki a jogerős ítéletet: Soóst és Györgyöt kötél általi halálra, Némethet fiatal felnőtt korára tekintettel életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték azzal, hogy legkorábban húsz évvel később bocsátható szabadon.
1980. október elsején kivégezték Soós Lajost és György Józsefet.
1999 októberében a bíróság elsőfokú döntése értelmében Németh feltételesen szabadult. Három héttel később vissza kellett térnie a börtönbe, mert a közben megszületett másodfokú döntés úgy szólt: Az elítélt személyiségében bekövetkezett változások még nem elegendőek a feltételes szabadság engedélyezéséhez.
2000. december 16. Németh István feltételesen szabadult. A próbaidő tíz év, ezalatt pártfogói felügyelet alatt áll majd. 
Esti Hírlap, 1980. május 16.: "Németh Istvánról, mielőtt elővezették volna a tárgyalóterembe, már hallottunk egyet s mást. Soós és György beszélt róla, ahogy leírták: féktelen indulatú, szadista, olyan, akitől időnként még a nálánál robusztusabb Soós is félt. Németh ügyvédje egy ízben megkérdezte Soóst: miért mondja, hogy ez a fiatal gyerek őrá, a sokszorosan büntetett emberre is hatással volt? Soós ránézett az ügyvédre: Mit tudja azt maga! Nem látta a kisnémetet ölni."
Magyar Nemzet, 1980. május 29.: "Németh a legelvetemültebb közöttük - mondta az ügyész -, a gyilkosság után pohárköszöntőt mondott akképp, hogy a holtak nem beszélnek, ő hajtotta a többieket a bűncselekmények elkövetésére. Ilyen a valóságban Németh, aki itt a tárgyaláson suttog."
Népszabadság, 1980. május 29.: "Németh István a tárgyaláson azt állította, hogy őt Soós kényszerítette a bűncselekmények elkövetésére. Az ügyészi vélemény szerint Németh valójában mindenre elszánt, vakmerő bűnöző, akinek »vállalkozó szellemétől« még sokat próbált társai is visszariadtak."
Magyar Hírlap, 1980. május 29.: "A harmadrendű vádlott, Németh István ugyan büntetlen előéletű volt, de - mint a vádbeszéd is kifejtette - a társaság legelvetemültebb tagjának számított. Az ügyész példaként említette, hogy amikor az orvos szakértő megkérdezte tőle, mi a szánalom, Németh azt felelte: Amikor valamire elszánja magát az ember."