Tízéves múlt, amikor elhatározta, hogy színpadon fog fellépni. Parafa-kereskedő édesapja a bejelentés hallatán szó nélkül pofon vágta, ám Rónai mégis elérte, amit akart: 1942-ben Lackner Artúr országszerte ismert gyermekszínházába került. A Kis csavargóban lépett fel először, majd az Édes mostoha című darabban már fontos szerep várt rá: mivel a felnőtt színészek egyikét behívták, neki kellett beugrania. Egy hét alatt megtanult szteppelni, a darab slágerét, a Tejbegrízt pedig Pártos Erzsivel és Mányai Lajossal közösen adta elő.

Nem sokkal később Budapesten elkezdték felállítani a gettót. Rónai kicsit értetlenül szemlélte a körülötte felbolydult várost. Zsidó volt, ám csak úgy gondolt erre, olyan távolian, ködösen, önmagát alig azonosítva azzal, ahogy valaki egy gyermekkori betegségre gondol. Tizenkét éves múlt ekkor. Magyar iskolába járt, bocskait hordott, és leginkább az foglalkoztatta, vajon megy-e a ruhája színéhez a sárga csillag. Egy idő múlva azonban lehetetlen volt nem látnia az emberek vonásaira kiülő feszültséget, a kapkodó pillantásokat, de leginkább a félelmet, melynek átható szaga beitta magát mindenhová. Amikor elviselhetetlenné vált mindez, Rónai biciklire ült, és a spanyol követség Eötvös utcai épülete elé kerekezett. Ott megállt, és a portás nyakába kapaszkodott. Bácsi, magának is biztosan van gyereke, súgta, és tétova mozdulattal jelezte, hogy be szeretne jutni az épületbe.

Színész volt, és most az életéért játszott.

Fél órával később három védlevéllel indult haza.

A szülein és a testvérén kívül tulajdonképpen mindenkije elpusztult a háborúban. Az unokatestvérei és a nagybátyja különböző koncentrációs táborokban haltak meg, nagyapját, a kunszentmártoni rabbit a rohanó vagonból lökték ki a katonák. A háború végén Rónaiékat is majdnem megölték. A házba, ahol laktak, nyilasok jöttek, és csak a házmester lélekjelenlétén múlott az életük. Mravik Józsefnek hívták ezt a házmestert, aki egy szobába terelte a családot, rájuk zárta, majd bedeszkázta az ajtót, és egy kartonpapírt erősített arra: zsidótlanítva. Amikor az ajtóhoz értek a nyilasok, Mravik pálinkával kínálta őket. Igyunk Szálasira, mondta, és Rónaiban ez a név attól kezdve mindig sötétséggel, távolodó csizmadobogással és émelyítő szeszszaggal kapcsolódott össze.

Az új rendszer azonban nem volt kegyes az egykori gyermekszínházhoz. Lackner Artúr helyett, akit már egy nappal a 44-es német bevonulás után internáltak, a lánya, Lívia vette át az intézmény irányítását, ám hiába volt minden: a színházat "polgári jellege" miatt betiltották. A gyerekek egy ideig a Magyar Színházban, majd az operettszínház ifjúsági előadásain léptek fel. A Pál utcai fiúk egyik előadása után aztán egy férfi lépett az Ács Ferit játszó Rónaihoz. Radványi Géza volt, a filmrendező, aki egy szerepet ajánlott a fiúnak az akkor készülő Valahol Európában című filmjében. Rónai azonnal igent mondott, ám soha nem hitte volna, hogy valami ennyire kísérteni fogja az életét, mint ez az alakítás. Évtizedek múlva, amikor már Izraelben élt, egyik premierje után megszólította egy lány.

Uram, mondta. Mindig emlékezni fogok önre.

Rónai, akinek Falstaffjáért pár perccel korábban állva tapsoltak, elmosolyodott. A lány is mosolygott.

Remek volt Ficsúrként, tette hozzá, és elköszönt.

A Valahol Európában előtt egyszer már forgatott Rónai. Bródy Sándor egyik művét, A tanítónőt filmesítették meg közvetlenül a háború után, ő pedig a filmgyárról két emléket őrzött sokáig. Az egyik az volt, hogy az akkori Gyarmat, a későbbi Róna és a még későbbi Lumumba utcában álló épületet katonák őrizték, a másik, mondhatni, fájóbb pedig, hogy az egyik átöltözéskor ellopták a cipőjét. Radványi filmje azonban minden szempontból más volt, mint A tanítónő. Már a stáb is úgy állt össze, hogy nem lehetett annál komolyabbat elképzelni. A forgatókönyvet Radványi Balázs Bélával közösen írta, az első asszisztens Máriássy Félix volt, a második Makk Károly, a harmadik Bacsó Péter, a filmet Hegyi Barnabás fényképezte, és még a kameramant is Illés Györgynek hívták.

A film nagy siker lett, ám Rónai helyzetén ez alig változtatott. A régi rendszerben zsidó voltam, a mostaniban osztályidegen vagyok, fakadt ki néha, és nem tudta, mit tegyen. 1948-ban aztán a Boldogság szigetét kezdték próbálni a Művész Színházban. Az előadást Fábri Zoltán rendezte, ám egyik délelőtt megjelent a színház akkori igazgatója, Várkonyi Zoltán. Egy ideig figyelte a próbát, majd enyhe orrhangon felszólt a színpadra: kérem, ez egy norvég darab.

A színészek döbbenten néztek rá.

És akkor Várkonyi elsütött egy viccet, ami Rónai egész életét megváltoztatta.

Norvég, mivel oszlóban van, mondta, de nem nevetett hozzá.

Rónainak sokszor eszébe jutott, mi lett volna vele, ha akkor, 48 végén bemutatják azt a darabot. Bizonyára Magyarországon marad, gondolta végig logikusan a dolgokat, játszotta volna a Boldogság szigetét, majd hivatása tehetetlenségi erejénél fogva újabb és újabb szerepeket, ki tudja, meddig. Így azonban - munka híján - pár hónap múlva átszökött a határon, és kilenc héttel később, egy forróságtól nehéz éjszakán megérkezett Haifa kikötőjébe. Péntek volt, és Rónai, aki nem tartotta magát különösebben vallásosnak, először tapasztalta, mit jelent Izraelben lenni.

A menekülteket átmenetileg elszállásoló táborból az első adandó alkalommal elment Rónai. Tel-Avivba került, és az építőiparban kezdett dolgozni. Betont öntött, mert hallotta, hogy ez fizet a legjobban. Aztán egyik este abban a kávéházban, ahol főleg magyar értelmiségiek gyűltek össze, valaki azt tanácsolta neki, ha meg akar tanulni héberül, azt legjobb, ha egy kibucban próbálja meg.

Rónai egy hét múlva elutazott a Názáret melletti Kfar Hachoresba.

Az rögtön kiderült, a nyelvtanulásra szinte semmi esélye nincs. A kibuc titkárát Vassnak hívták, de nemcsak ő, szinte mindenki magyar volt a környéken. Rónai a héber ábécét egy vaságyon heverészve gyakorolta Kishont Ferenccel, aki később Efraim Kishon néven vált híressé szatirikus írásaival. Barátságuk a konyhán kezdődött: Kishon a maradékot kaparta ki a tányérokból, ő öblített. Később géppisztolyt adtak neki, és elküldték egy traktorállomást őrizni. Talán egy hete őrködhetett már, amikor egyik éjjel zajt hallott. Csőre töltötte a fegyverét, majd belekiáltotta a sötétbe az egyetlen mondatot, amit arabul tudott: ki az? Valami megmozdult előtte, ő azonnal kilőtt egy sorozatot, majd remegve abba az irányba indult, ahonnan egy test puffanását hallotta. Egy sakál feküdt a földön. Most aztán tényleg véreskezű izraeli agresszor vagyok, gondolta Rónai, miközben az állatot nézte.

Aztán behívták katonának.

Rövid harci kiképzést kapott, majd a hadsereg tábori színházához vezényelték. Rónai csodálkozott, ám az ok egyszerű volt: időközben Izraelbe is eljutott a Valahol Európában egy kópiája, amit nagy sikerrel vetítettek. Rónai leginkább sminkelni tanította kollégáit, és vicces pantomimjeleneteket adott elő Alfonzó és Halmai Imre modorában, majd hónapokkal később megkapta első igazi szerepét, melyben egy katonát alakított. A szöveget magyar fonetikával írta le, ám a kritikusok a nyelvi nehézségek dacára felfigyeltek rá. Új csillag született a héber színjátszás egén, írták róla, és még azt is hozzátette valaki: áldás az a két év szolgálat, amit ennek a fiatalembernek a hadseregben kell eltöltenie.

Rónai András olyan boldog volt, hogy még a nevét is Avrahamra változtatta.

Avraham, mondogatta magában. Avraham Rónai.

Ezután egy ideig Tel-Aviv kultúrtisztjeként szolgált. Még egyenruhát viselt, amikor szerződtette a város színháza, mely két szezonnal később már főszerepet bízott rá. Edward Whoole A tizenötödik ember című színművében egy angol lordot játszott, aki amnéziában szenved. Nyugodtan, akcentus nélkül mondta végig a szövegét, aztán sorra a többit, mely ezt az elsőt követte. 1963-ban az izraeli nemzeti színházhoz, a Habimához került. Ismert, népszerű ember lett. Játszott Shakespeare-t, Shaw-t, Goldonit, Brechtet, mintha az élet így próbálná kárpótolni Magyarországért, első hazájáért, amit soha nem tudott eltemetni magában. Talán ezért is találta ki később azt a színházat, mely nyaranta magyar színészekkel adta elő a darabokat. Egyszer még Jávor Pál is eljött Budapestről, hogy a Liliomban játsszon. Jávor a háború alatt zsidókat bújtatott a pincéjében, ezért nagyon szerették őt Izraelben. Amikor a színpadra lépett, a közönség az első mondatánál felállt. A színházi asszisztens stopperrel mérte az ovációt. Tizenöt percig dübörgött és éljenzett a nézőtér, Jávor pedig zokogni kezdett a meghatottságtól.

A nemzeti színház főtitkára ekkoriban egy Lia nevű rigai lány volt, aki őrnagyi rangban szolgált. Amikor Izrael Elefántcsontparton egy női hadsereg felállításánál segédkezett, őt küldték ki tanácsadónak, és visszatértekor újból a színházban kezdett dolgozni. Keménynek tűnt a végtelenségig, és épp ez a keménység imponált annyira Rónainak. Ahányszor csak végigment a lány a színészbüfén, felé fordult és megjegyezte: imádom a biztonsági erőket. Egyszer aztán egy levél várta a lakásán. A borítékban egy fénykép volt, mely az akkori vezérkari főnököt, Isaac Rabint ábrázolta egyenruhában. Ha anynyira imádod, hát nesze, állt egy papíron Lia kézírásával.

Három hónappal később összeházasodtak.

Rónai a hatvanas évek elején látogatott először Magyarországra. Akarta is meg nem is ezt az utat, bár ha pontos akart volna lenni, egyszerűen félt attól a világtól, melyet - be kellett vallania magának - már egyáltalán nem ismert. Horgosnál lépte át a határt. Az őrs parancsnoka pálinkával kínálta, majd közölte vele, hogy azonnal öltözzön át, mert már várják Szegeden. A Dóm téren Kodály Háry Jánosát adták éppen, és kiderült, hogy neki, a tel-avivi színházi embernek meg akarták mutatni az előadást. Este kivitték a Tisza-partra halászlét enni, majd a Hungária Szálló egyik lakosztályába kísérték. Rónai másnap indulhatott csak Budapestre, de előtte még elment a helyi zsinagógába, melyet az egyik legszebbnek tartottak Európában. A falakon aprócska táblák emlékeztek a holokauszt áldozataira. Odakint sütött a nap, meleg volt, és Rónai egyszerre sírni kezdett. Benne volt a könnyeiben minden: Kodály, az előző esti halászlé, a lágerekben elpusztított rokonai, Izrael, a kibucok és persze a színház.

Budapesten már a harmadik napon rájött, hogy minden lépését figyelik. Nem törődött vele, néha odaköszönt a ráállított embereknek, akik zavartan fordultak el ilyenkor. Egyik este elment a művészek körében akkor kedveltnek számító Fészek Klubba is. Éppen a bárban ivott cseresznyepálinkát, amikor odament hozzá egy fiatalember, és megszólította.

Miért van az, hogy a szakállas zsidók büdösek?

Rónai meglepődött. Talán mert a nagy szakállt nehezebb ápolni, próbálta udvariasan elvenni az élét a helyzetnek.

De akkor miért büdösek a borotvált zsidók is?

Nézze, fiatalember, mondta erre Rónai. Én most leütöm magát, mert engem az izraeli hadseregben többek között erre is kiképeztek. Aztán felemelte a kezét, mire a másik hátraugrott és elmosolyodott.

Csak látni akartam a reakcióját, magyarázta. Tudja, én félzsidó vagyok.

Rónainak másnap reggel egy csomagot hoztak a szállodába. Egy könyv volt a küldemény, André Schwartz-Bart Az igazak ivadéka című regénye. Belül, az első oldalon néhány kézírásos sor állt, meg az előző esti fiatalember neve: Bodrogi Gyula.

Rónai ezután tizenöt évig nem jött viszsza Magyarországra.

Tulajdonképpen csak Izraelben érezte jól magát. Tel-Avivban boldog volt, sokat szerepelt, később rendezni kezdett, bekerült a Habima igazgatóságába, két választáson még a Likud párt képviselőjelöltjeként is elindult. Ötvenéves múlt, amikor az izraeli hadsereggel bevonult Libanonba. A katonákat szórakoztatta, Karinthy-humoreszkeket adott nekik elő, amikor a bevetésekről visszatértek. A külföld egyébként mindig idegen, helyenként ellenséges terület maradt neki. Pedig sokat forgatott otthonától távol. Játszott német Feldmarschallt egy amerikai filmben, és prágai főrabbit egy német produkcióban. A nyolcvanas évek elején egyszer Londonba utazott az izraeli nemzeti színházzal fellépni. A repülőtérről a szállodába ment a társulat, és Rónai másnap egy Naszim nevű színésszel lement az étterembe reggelizni. Nemsokára egy pincér állt meg mellettük.

Dzsúsz? - kérdezte udvariasan a két zsidótól, és meghajolt.

Igen, horkant fel Naszim. És akkor mi van?

Rónai nem nevetett, inkább elszomorította a helyzet, melyből népének végzetszerű magányát olvasta ki.

Hát ilyenek a zsidók, gondolta.

Ilyenek vagyunk mi.

Akkoriban egyébként is sokat foglalkoztatta a származása. Egyike volt az izraeli-magyar baráti társaság alapítóinak, és különösen a rendszerváltás után többször megfordult Magyarországon. Hónapokat töltött itt, majd visszautazott Tel-Avivba, de csak azért, hogy nem sokkal később újból csomagoljon. Mackó, szólt ilyenkor a feleségének, akit közben alezredessé léptettek elő. Indulunk. Hetvenéves volt. Szépnek és érdekesnek találta az életét, és arra gondolt, hogy minden úgy alakult abban, ahogy kellett. Zsidó volt és magyar, a dolgok elválaszthatatlanul keveredtek össze benne, de ő nem is próbált szétválasztani semmit. Egyszer Budapestről Tel-Avivba tartott, amikor az útlevélkezelő megállította a repülőtéren. Hová megy? - kérdezte Rónaitól, aki egy másodpercig hiába kereste a szavakat.

Haza, mondta végül, ám rögtön helyesbített: itthonról haza.

Az útlevélkezelő értetlenül nézte, de ő úgy érezte, soha, élete hetven hosszú évének egyetlen pillanatában sem fejezte ki magát pontosabban.