Működését Jézus ezzel a felszólítással kezdi: "térjetek meg és higgyetek az evangéliumban" (Márk 1,15).

Megtérni, bűnbánatot tartani annyi, mint szakítani a bűnökkel, és Istenhez fordulni. A Szentírás szerint a megtérés, a bűnbánat nem lehet kizárólag benső cselekmény, amely belül marad az ember lelkében, úgyhogy abból semmi sem látszik a cselekedeteiben. Dávid megvallja a Betsabéval elkövetett bűnét (2 Sámuel 12,13); Zakeus szétosztja vagyonának felét (Lukács 19, 8); Keresztelő János pedig azt követeli: Teremjétek a megtérés gyümölcseit (Lukács 3, 8-14).
A Szentírás szerint abban áll a megigazulás, hogy Isten megbocsátja bűneinket, és "új szívet és új lelket helyez belénk, a saját lelkét teszi belénk" (Ezékiel 36, 25-27).

A megigazulás tehát nem általunk történik, hanem Isten adománya. Senki sem tud magától önmaga fölé emelkedni; magától senki sem tud Isten lelke és szíve szerint élni, hanem csak akkor, ha kegyelmi ajándékával, azaz a saját gondolataival és érzéseivel Isten megajándékozza az embert.

De ahogyan nem válhatunk igazzá önmagunk által, ugyanúgy nem igazulhatunk meg önmagunk nélkül sem. Csak akkor élhetünk Isten szíve és gondolatai szerint,  ha el is fogadjuk Istentől az ő kegyelmét. Mint Pál apostol, aki a megtérése után elmondhatta magáról: élek ugyan, de már nem én, hanem Krisztus él bennem (Galata levél 2,20). Mivel a megtérésünk előtt bűnben éltünk, ezért ha bűnbánatot tartunk, annak látható tettekben ki is kell fejeződnie: bűnvallomásban,  elégtétel-nyújtásban és Istennek tetsző cselekedetekben. Mert Isten kegyelme nem azt jelenti, hogy  amnesztiában részesülünk, hogy Isten elengedi a büntetésünket, hanem hogy új emberré leszünk, aki Istennek tetsző módon él, és az Ő akaratát követi.

Nekünk, magyar hívőknek már rég hozzá kellett volna fognunk az önvizsgálathoz. A rendszerváltás egyik vívmányát, a sajtó- és gondolatszabadságot arra is fel kellett volna használnunk, hogy szembe nézzünk a múltunkkal, és megvalljuk Isten, önmagunk és embertársaink előtt, hogy miben vétkeztünk mi, hívők is.

Aligha lehet valami fájdalmasabb, mint őszintén szembe nézni a múltunkkal, elmondani, bevallani a saját bűneinket és hívő testvéreink, köztük egyházi, felekezeti elöljáróink bűneit is.

Erre az önvizsgálatra azonban feltétlenül szükség van. Mert hogyan szabadulhatnánk meg másképp a bűntől, az óemberünktől (Római levél 6, 1-11), annak hibáitól, bűnös hajlamaitól, mint úgy, hogy bűnbánatot tartunk, és megvalljuk gonoszságainkat? És hogyan tisztulhatnának meg másképp egyházi és felekezeti közösségeink, mint úgy, hogy megvallják a bűneiket?

Ennek az önvizsgálatnak ki kellene terjednie a közelmúlt három korszakára: 1. a rendszerváltás utáni több mint tíz évre; 2. a pártállam korszakára és 3. a vészkorszakra.

A 3. korszak az egyik legtragikusabb néhány éve volt Magyarország történetének, de az azóta eltelt jó fél évszázad lehetővé teszi, hogy legalább feltegyük a jó kérdéseket. Több százezer magyar zsidó honfitársunk elpusztítása az akkori magyar parlament és magyar hatóságok aktív közreműködésével történt, amit minden ellenállás nélkül egyszerűen tudomásul vett a nem-zsidó magyarok túlnyomó többsége. Aminek az volt az oka, hogy antiszemita előítéletei voltak sok megkeresztelt magyarnak. A keresztény hívők önvizsgálatának kérdései ezzel kapcsolatban ezek lehetnek: Vannak-e még ma is antiszemita előítéletei magukat kereszténynek tekintő embereknek?

Feltették-e maguknak keresztény egyházak a kérdést, hogy hogyan járultak hozzá a magyar antiszemitizmus kialakulásához keresztény főpapok, nagy hatású keresztény személyiségek, könyvek és sajtóorgánumok? A francia, a német és más nyugati egyházakhoz hasonlóan nekiláttak-e a magyar keresztény egyházak is a teológiai képzés átalakításának, a teológiai tankönyvek és a hittankönyvek átírásának, hogy eltávolítsanak belőlük minden antijudaizmust és antiszemitizmust?

A 2. korszakkal kapcsolatos önvizsgálat fő kérdése alighanem ez: együttműködtek-e -  és ha igen, akkor bántalmazásoktól meggyötörten vagy előnyök kedvéért-e, és hogyan működtek együtt - a pártállami diktatúrával egyházaink, felekezeteink egyszerű tagjai és vezetői. Sokan azt gyanítják, hogy az egyházak és felekezetek felső vezetésének tagjai valamennyien a pártállam ügynökei voltak, akik szocialista vallásosságukkal inkább a pártállam politikáját támogatták, és nem Isten akaratának engedelmeskedtek. Az egyházi és felekezeti vezetők szocialista vallásosságával szembenálló hívők viszont - olykor saját egyházi elöljáróik közreműködésével is - börtönbe kerültek, és lehetetlenné vált az egzisztenciájuk. Nem ítélkezés a célunk,  hanem a tisztánlátás, mivel az egyházaink sorsát meghatározó  egykori döntések nagy része máig sem került nyilvánosságra.

Ami az 1. korszakot, a rendszerváltás utáni éveket illeti, még feltenni is nehéz a jó kérdéseket, mivel benne élünk. Fontosak lehetnek például a következő kérdések. Nem szorult-e háttérbe az egyházi kárpótlás, az egyházaknak nyújtandó állami támogatás kérdései mögött az, hogy a hívek, egyházaik és felekezeteik szolidaritást vállaljanak a  rendszerváltás veszteseivel? Feltették-e az egyházak maguknak a kérdést, hogy nem mondanak-e le az önállóságukról, ha mindig az éppen hatalmon levő pártok kegyeit keresik, ahelyett, hogy az egyházak és az állam szétválasztására, egzisztenciális függetlenségre és szellemi önállóságra törekednének?

Mindhárom korszak vonatkozásában megkérdezhetjük önmagunktól: megtettünk-e mindent a magyar romákkal szemben hívő körökben is tapasztalható előítéletek megszüntetéséért?

Az egyházi vagy felekezeti önvizsgálat nem lehet vádaskodás, más felekezetűeknek, mostani vagy egykori elöljáróinknak a bemocskolása. És a bűnbánattartás szükségessége nem is egyformán vonatkozik minden egyházra és felekezetre: nem lehet például a zsidó felekezetet felelőssé tenni a vészkorszakért.  De nem lehetünk elnézőek sem, önmagunkkal és hívő testvéreinkkel szemben sem.  Mert megmondatott, hogy nemcsak az hal meg bűne miatt, aki  bűnös, de a vérét Isten számon kéri azon is, aki nem figyelmeztette (Ezékiel 33,1-9).  Mint ahogy Jézus is azt kívánja: ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, és intsd meg (Máté 18, 15-17).

A bűnbánattal kapcsolatban nem élő vagy meghalt személyek, esetleg volt ügynökök leleplezésére, átvilágítására gondolunk. Hanem arra, hogy nézzünk végre szembe - szakemberek (egyháztörténészek, szociológusok stb.) munkáinak és egyszerű hívek vallomásainak tükrében - a múlt történelmi bűneivel. Azzal, hogy melyik  korszakban hogyan működtek bűnös struktúrák, többek között hívők közreműködésével is. Szeretnénk, ha egyházak, felekezetek, hívő egyesületek és egyének komolyan nekifognának a történelmi önvizsgálatnak. Ha születnének a múltunkat vizsgáló írások, amelyek segítenek megérteni a közelmúlt bűnös eszméinek hatását és bűnös struktúráinak működését. Ha lennének újságok, folyóiratok (pl. az Egyházfórum) és kiadók, amelyek megjelentetik a múltunkkal szembenéző írásokat, és fórumot szolgáltatnak egyházak és felekezetek történelmi önvizsgálatának. Akár úgy is,  hogy az önvizsgálat kérdéseinek konferencia-sorozatokat szentelnek.

Balassa Péter
Balla Zsófia
Bárdos-Féltoronyi Miklós
Báthori Csaba
B. Gáspár Judit
Birtalan Balázs
Bokros Lajos
Boór János
Buda Péter
Bulkai Margit
Bulkai Tamás
Czene Ferenc
Dobner Győző
Endreffy Zoltán
Fazekas Csaba
Gereben István
Görbicz Tamás
Görgey Gábor
Hanti Vilmos
Iványi Gábor
Kiss Veronika
Majsai Tamás
Máté-Tóth András
Mészáros Klára
Nagy Edit
Nagy Erzsébet
Nóvé Béla
Pfitzner Rudolf
Pomogáts Béla
Róbert László
Szent-Iványi Ilona
Szigeti Jenő
Szöllőssy Ágnes
Törzsök Erika
Ungváry Rudolf
Várdy Péter