Eredetileg az a hír vitt Tiszaeszlárra, hogy a helyi önkormányzat táblát állított Solymosi Eszter emlékére pár héttel ezelőtt. Az emléktáblán - így hallottam - furcsa módon egy szó sincs a "évszázad perének" gyanúsítottjairól. Azt gondoltam: ha emlékezünk, hát emlékezzünk a meghurcolt zsidókra is. Kíváncsi voltam arra, hogy a közpénzből állított önkormányzati emléktábla miért nem őrzi az ártatlanul meggyanúsítottak emlékét.

A nem létező emléktábla

A faluban azonban kiderült: az önkormányzat nem állított emléktáblát Solymosi Eszternek. Zavarom csak nőtt, amikor megtudtam: a tiszaeszlári önkormányzat februári 19-i ülésén Juhász Imre polgármester nyilvánosan felolvasott egy, a nem létező emléktábla ellen tiltakozó levelet, amelyet Kertész Gábor, a nyíregyházi izraelita hitközség elnöke írt. A levél tartalma megdöbbentette a képviselőket, a polgármester pedig úgy vélte: Kertész Gábor bocsánatkéréssel tartozik azért, mert - Juhász Imre szavai szerint - megsértette a tiszaeszlári önkormányzatot.

A polgármesternek és a képviselőknek címzett, február 10-i levelében Kertész Gábor ezt írja: "Nemrég azt az információt kaptuk, hogy egy külföldön élő honfitársunk anyagi támogatásával Solymosi Eszter, a hírhedt tiszaeszlári vérvád sértettje emlékére önkormányzatuk képviselő-testülete emléktáblát állított. Ez a tény igen elszomorított bennünket, és a magam, illetve hitközségem tagjai nevében tiltakozom az emléktábla felállítása ellen. A memorandum ugyanis egyértelműen mutatja, hogy Tiszaeszlár (beleértve önt és a tisztelt önkormányzati képviselő aszszonyokat, urakat) meg van győződve arról, hogy a vérvádi perben megfogalmazott vád - miszerint a tiszaeszlári hittestvéreink megölték Solymosi Esztert, majd vérét a pászkába keverték - igaz, csak a magyar királyi bíróság »hamis ítéletében« felmentette a vádlottakat."

Megtudtam, hogy a falu temetőjében van egy jelképes sírhelye Solymosi Eszternek, amelyet egy Spanyolországban élő hazánkfia állíttatott a saját költségén 1994-ben. Ez első ránézésre semmiben sem különbözik a többi, betonozott sírtól. A rávésett szöveg azonban eltér a megszokott sírfeliratokétól. Így szól: "Az én drága kislányom, Solymosi Eszter emlékére". A szöveg azt sugallja, mintha a cselédlány hozzátartozói állították volna a sírt, holott a spanyolországi adakozó - tudomásom szerint - nem áll rokonságban Solymosi Eszterrel. A sírban nem nyugszik senki, hiszen Solymosi Eszter holttestét nem találták meg. Pontosabban: a tiszaeszlári események idején kiemeltek egy női holttestet a Tiszából, de a szakértők nem tudták kétséget kizáróan megállapítani, hogy az lenne Solymosi Eszter holtteste. A vízbe fúlt halott személyazonosságát nem sikerült megállapítani.

A polgármesteri hivatal szerint jogi akadálya nem volt annak, hogy a Spanyolországba szakadt hazánkfia a temetőben sírhelyet vásároljon, és ott síremléket állíttasson. A parcellajegyzékben azonban nem találtam meg Solymosi Eszter síremlékének nyomát. Ennek oka, a nem naprakészen, meglehetősen elnagyoltan vezetett parcellajegyzék, amelyből nem sikerült megtudnom, hogy a sírhely kinek a tulajdona, a számlák pedig - öt év elteltével - már nem hozzáférhetők.

Évente hatezer forint

Jármy Ferenc - aki 1978-tól tanácselnökként, 1990-1998 között polgármesterként állt a falu élén - soha sem találkozott a síremlék spanyolországi finanszírozójával. A volt vezető így emlékszik:

- 1992-ben kaptunk egy levelet Spanyolországból, amelyben az állt, hogy K. Csaba - teljes nevét nem áll módomban nyilvánosságra hozni - emlékművet akar állítani Solymosi Eszternek. A testület elé vittem a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy az úr az akkor érvényben lévő áron sírhelyet vásárolhat a temetőben. Az emlékművet nem engedélyeztük, mert éreztük, hogy kényes a dolog.

Kérdésemre, hogy miért volt "kényes a dolog", azt válaszolja:

- Azt gondoltuk, hogy valamiféle mártíromságot akar hangsúlyozni, úgyhogy nem lett volna szerencsés egy emlékmű felállítását engedélyezni. Ezért abban maradtunk, hogy az úr sírhelyet vásárolhat a temetőben, ehhez mindenkinek joga van. Akkori áron egy sírhely ezerötszáz forint volt, amit az illető ki is fizetett. Az volt a másik kérése, hogy valaki gondozza a sírt. Kézenfekvőnek látszott, hogy az akkori temetőőrt kérjük meg erre a feladatra, aki ezért Spanyolországból kapott pénzt.

A volt polgármester azt mondja: a Tisza menti falvakban előfordul, hogy a folyóba fulladt embereknek, akiknek a holtteste nem kerül elő, jelképes sírt építenek a temetőben. De több mint tíz év távlatából rosszul emlékszik arra, hogy K. Csaba fizetett a sírért. A községháza irattárában olvastam egy levélmásolatot, amelyben ez áll: a polgármesteri hivatal a sírhelyért nem kér ellenértéket. A levelet az akkori polgármester írta K. Csabának.

Azokon a leveleken, amelyeket K. Csaba írt a tiszaeszlári önkormányzatnak a spanyolországi Gata de Gorgos városból, a feladó címeként csupán egy postafiók szerepel. (Gata de Gorgos a spanyol tengerparton, a Costa Blancán fekszik, a magyar turisták által is kedvelt üdülőhely, Benidorm közelében.) A nemzetközi tudakozó nem ismer telefonszámot K. Csaba nevén ebben a városban. Hosszas keresgélés után rábukkantam a titokzatos adakozóval azonos nevű hazánkfiára Svájcban, aki szintén több internetes jobboldali orgánum szerzője. Az illető azt mondta, hogy ő K. Csaba rokona - ugyanezzel a névvel. Tőle telefonon és e-mailben megtudtam: K. Csaba 75 éves lehet, 1956-ban menekült el Magyarországról, ahol korábban a műegyetemen volt tanársegéd. Jugoszlávia felé menekült családjával, majd Svájcban telepedett le, ahol mérnökként dolgozott a nyugdíjaztatásáig. Ez azt is jelentheti, hogy K. Csaba nem állandó jelleggel élt Spanyolországban, ahonnét a leveleit címezte, hanem talán csak a nyári vakációt töltötte ott. A "rokon" azt mondta, hogy a szerinte "nehéz természetű", vele azonos nevű K. Csabával évek óta nem tartja a kapcsolatot, ezért telefonszámot sem tud hozzá mondani.

K. Csabát egyvalaki látta Tiszaeszláron: az öreg Suhai József, aki korábban temetőőrként dolgozott. Elmondása szerint 1994 óta évente hatezer forintot kapott Spanyolországból, de tavaly a pénz elmaradt. Az öreg nem tudja, mi történt.

- Vagy tíz éve járt itt ez az ember - meséli. - Kocsival jött, itt a házunk előtt beszélgettünk, de nem sokáig, arra a kis időre a felesége még csak ki se szállt az autóból. Azt mondta, évente küld hatezer forintot, hogy nézzek rá a sírra.

Suhai bácsi valóban rendben tartotta a sírt. Hogy el ne vesszen, magához vette annak a koszorúnak a nemzeti színű szalagját, amelyet a síremléknél megemlékezést tartó fiatalok tavaly helyeztek el. A szalagon ez áll: Solymosi Eszter meggyilkolásának 120. évfordulóján, Magyar Nemzeti Arcvonal.

Kezembe került egy fénymásolt újságoldal, benne K. Csaba cikkével és a tiszaeszlári síremlék fotójával. Az írás mellett keretben Erdélyi József Solymosi Eszter vére című, antiszemita verse olvasható. A fénymásolatból nem derül ki, hogy a cikk melyik újságban jelent meg. Az írásban viszont van egy utalás arra, hogy K. Csaba az ügyről korábban már publikált az Új Hídfő című, külföldön szerkesztett szélsőjobboldali orgánumban is.

A kegyhelyet ott jártamkor is virágok díszítették. A faluban azt hallottam: Árpád-sávos zászlókkal felvonuló, nem helybéli fiatalok minden évben megkoszorúzzák. A hungaristák - ahogyan a faluban nevezik őket - nem mulasztják el azt sem, hogy gondosan lefotóztassák magukat a bizonyos körökben lassan kultikussá váló kegyhelynél.

Kérdő mondatok

Helybeliekkel beszélgetve megtudtam azt is, hogy néhány éve a falu szélén kopjafát állítottak, amelyen csupán ennyi volt olvasható: S. E. 1867-1882. A kopjafa nem sokáig állt a Tisza felé kanyargó földút szélén: pár nap múlva szétverték. Nem tudni, hogy a kopjafát ki állította. Az sem ismeretes, hogy ki verte szét.

Kertész Gábor, a nyíregyházi zsidó hitközség elnöke elismeri, hogy tartalmazhat tévedéseket a tiszaeszlári önkormányzatnak írott levele. Az ötvenes évei derekán járó, a Nyíregyházi Főiskolán tanító hitközségi elnök nem járt Tiszaeszláron, az állítólagos emléktábla felállításáról egy ismerősétől értesült.

- Elismerem, hogy néhány dologban tévedhettem, de az ügy szempontjából ezt kevéssé tartom lényegesnek - mondja Kertész Gábor. - Az mégiscsak furcsa, hogy a település vezetése lassan tíz éve megtűr a falu temetőjében egy olyan emlékművet, amely a zsidó vallású magyar állampolgárok érzékenységét sértheti. Nekem az a bajom a spanyolországi hazánkfia pénzén emelt sírhellyel, hogy ostoba téveszméket erősíthet. Az egyik ismerősöm Tiszaeszláron találkozott egy idős nénivel, aki úgy tudta, hogy Solymosi Eszter sírhelyét egy zsidó hitközség emelte vezeklésből. Sőt, a tiszaeszláriak között vannak olyanok, akik a meghurcolt zsidókkal kapcsolatban még mindig csak titokzatosan bólogatnak, mondván, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

A hitközségi elnök az utolsó szavakat már emelt hangon, érzékelhetően felindultan mondja:

-Bocsásson meg, de ha Tiszaeszlárról van szó, nem tudok higgadt maradni - magyarázza. - Én az ön helyében csupa kérdő mondatból állítanám össze a cikkemet. Miért van az, hogy gyökeret verhet ez a furcsa szemlélet Tiszaeszláron? Miért nem tanultak az emberek a holokauszt szörnyű példájából? Miért tűri a tiszaeszlári önkormányzat, hogy a vérvádra sértő módon utaló emlékhelyet állítottak a temetőben? Az önkormányzat vezetése hallgatólagosan talán egyetért a temetőben parádézó hungarista fiatalokkal? Miért nem tesz semmit az önkormányzat a helybéliek felvilágosításáért?

Közbevetésemre, hogy tudomásom szerint a tiszaeszlári polgármester az öszszes fellelhető könyvet elolvasta az "évszázad peréről", Kertész így reagál:

- Ebben az ügyben már régen nem a vérvádról és a perről van szó. Hagyjuk ezt a történészekre és a jogtörténet kutatóira. Szerintem ennél sokkal érdekesebb, hogy mi táplálja egyes tiszaeszlári emberekben még mindig azt a meggyőződést, hogy a falujukban százhúsz évvel ezelőtt valami zűrös dolgot csináltak a zsidók, aztán megúszták. Tételezzük fel - ami az előzmények valamelyes ismeretében természetesen feltételezhetetlen -, hogy azt a szegény cselédlányt valóban zsidó vallású ember ölte meg, vagy olyan vallásúak ölték meg 1882-ben. Ebből kollektív bűnösséget kreálni ugyanolyan ostobaság lenne, mintha azt mondanánk, hogy a magyarok a forradalom leverése után megölték Nagy Imrét. Miért van az, hogy több mint száz évvel később névtelen telefonhívást kapok azzal a szöveggel, hogy "megöltétek Solymosi Esztert"? Zsidó származásom miatt milyen alapon gyanúsít gyilkossággal egy névtelen?

- A nagyapám még ismerte Solymosi Esztert, tanú is volt a nagy perben Nyíregyházán - mondja a 76 éves Juhász Miklós, aki ma Solymosi Eszter egykori lakóházától száz méterre lakik.

Juhász Miklós meg is mutatja, hogy hol lakott a cselédlány:

- Nézze csak, a parókia után a hatodik ház volt az övék. De hiába megy oda, nincs nyoma a régi háznak.

Juhász Miklós nagyapja 17 éves volt a nagy per évében. Hosszú életet élt: 1955-ben hunyt el.

- Kérdeztem a nagyapámat, hogy mi is volt 1882-ben, de csak annyit mondott nekem is, mint a bíróságon: ő nem tudja, mi történt - meséli az öreg. - Azt tudtam meg a nagyapámtól, hogy sokan voltak a tárgyaláson, meg hogy nagyon meleg volt, ki kellett nyitni a nagyteremben az összes ablakot. Ő egyébként nem látott semmit, azért hallgatták meg, mert ismerte Solymosi Esztert.

Megkérdezem: mit kellett volna a nagyapjának látni? Juhász azt válaszolja:

- Nem tudom, hogy Solymosi Eszterrel mit csináltak a zsidók, mit nem, de mi úgy hallottuk, hogy végül eltussolták az ügyüket. Szóval, valami lehetett. Aztán ez rajta maradt a zsidókon. Én jóban voltam a zsidó gyerekekkel, amikor kölykök voltunk, az árokparton együtt játszottunk, meg együtt őriztük a libákat. De arra emlékszem, hogy még az én gyerekkoromban is utánuk kiabáltak a faluban, hogy "megöltétek Solymosi Esztert!" De aztán lecsendesedett a falu. Nem beszél már erről itt senki. És már egy zsidó sincs a faluban évek óta.

Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a temetőben lévő sírhelyről, Juhász Miklós azt mondja:

- Mit szólok hozzá? Semmit. Nem nagyon foglalkozok én ilyen dolgokkal. De annyit mondhatok, hogy jó, ha van neki is emlékhelye a temetőben. Minden embernek van, aki élt. Hát neki miért ne legyen, ha már igazi sírja nincsen?

A polgármester nem érti

A polgármesterként második ciklusát töltő, pedagógus végzettségű Juhász Imréhez éppen akkor toppanok be, amikor Kertész Gáborral beszél telefonon. Miután lerakja a kagylót, látszik rajta, hogy nagyon ideges.

- Nem értem, hogy Kertész Gábornak mi baja van velünk - mondja, miután megmutatja a hitközségi elnök levelét. A telefonban kioktatott arról, hogy a zsidó népet mennyi szenvedés érte. Mintha én azt nem tudnám! De hát mi közöm van nekem ehhez az egészhez? Nem csináltam semmit, se én, se a képviselő-testület. Már ez is baj?

A polgármesternek elárulom, hogy eredetileg én is egy nemrégiben felállított, önkormányzati emléktábla ügyében kerestem föl, mire Juhász Imrének elkerekedik a szeme.

- Most már semmit nem értek - mondja tanácstalanul. - Honnan veszik az ilyen híreszteléseket? A temetőben lévő sírt 1994-ben egy magánszemély állította a saját pénzén, de azt nem tudom, hogy milyen körülmények között. Nem tudom, hogy szükség volt-e az önkormányzat engedélyére a sír felállításához, és azt sem tudom, hogy a falu vezetése milyen indokkal tagadta volna meg a kegyhely létesítését. Hiszen nincs abban semmi bántó, csak Solymosi Eszternek állít emléket, és kész.

A kurta szövegű emléktábla sértheti a zsidó vallásúak érzékenységét - vetem közbe. A polgármester azt mondja:

- Igen, ez kiderül Kertész Gábor leveléből is. De mit tehetek? Semmi közöm a sír felállításához, akkor nem voltam polgármester, bele se szólhattam, hogy mit írjanak rá. Mit tegyek? Távolíttassam el a sírt a temetőből? Írassak rá más szöveget? Milyen alapon? Nem zúdítanék-e még nagyobb bajt a fejemre?

- Miért nem állít az önkormányzat a falu központjában olyan emléktáblát, amelyik mindenkinek megfelel? - kérdezem, mire Juhász Imre élénken rázza a fejét:

- Még csak az hiányzik! Ha ekkora kalamajka támadt abból, hogy nincs emléktábla, mekkora botrány lenne abból, ha tényleg állítanánk egyet? Ez már nagypolitika. Nincsen rá szükségünk, hogy itt tüntetések legyenek. Kell az nekünk, hogy egy önkormányzati emléktáblát is szétverjenek, mint pár éve azt a kopjafát?!

A polgármester Kertész Gábor levelére visszatérve hozzáteszi:

- Ebből a levélből azt veszem ki, mintha az egész testület zsidóellenes volna. Pedig nemrégiben az önkormányzat anyagilag is hozzájárult a helyi zsidó temető rendbetételéhez.

Kérdésemre, hogy mit fog válaszolni a levélre, a polgármester annyit mond:

- Semmit. Megmondtam Kertész úrnak a telefonban, hogy megsértett minket. Írásban még mit válaszoljak? De azért meghívtam Tiszaeszlárra, jöjjön el hozzánk a nyáron, amikor az ügyészség vándorkiállítását fogadjuk a falunapon. Kiállítjuk a tiszaeszlári per eredeti dokumentumait is.

Amikor a dokumentumok szóba kerülnek, kiderül, hogy a polgármester a téma alapos ismerője. Nem csupán Eötvös Károly és Krúdy Gyula könyveit olvasta a tiszaeszlári vérvádról, de azon kevesek közé tartozik, aki ismeri az eljárás hírhedt vizsgálóbírójának, Bary Károlynak a vaskos beszámolóját is (kötetének új kiadása ma is kapható).

- Sokat foglalkoztam ezzel az üggyel - magyarázza Juhász Imre. - Még azt is hallottam, hogy egyesek szerint végül azért kellett fölmenteni a zsidókat, mert Amerikából Rotschild báró megüzente: Magyarország nem kap több hitelt, ha a vádlottakat elítélik.

- Ez képtelenségnek hangzik - vetem közbe, mire a polgármester annyit mond:

- Nem tudni, hogy mi az igazság. De azért a bankárok többsége ma is zsidó, nem?

A fiatalokat nem érdekli

Minél fiatalabbakkal beszélek a faluban, annál érdektelenebb tekintetekkel találkozom, amikor Solymosi Esztert és az ügy utóéletét szóba hozom. Kiderül, hogy a huszonéveseket, de már a harmincon túliakat sem érdekli mindaz, ami a falujukban annak idején a történelem lapjaira íródott. Egy huszonéves tiszaeszlári fiatalember a biliárdasztal mellől csak annyit mondott:

- Nem nagyon tudom, hogy mi történt. Magyarázzák így is, úgy is. De miért ezzel foglalkozol? Inkább arról írjál, hogy a környéken alig van munka.

Nagy Tiborral, Tiszaeszlár alpolgármesterével, a MIÉP Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezetének alelnökével szinte véletlenül találkozom össze. Kiderül, hogy a fiatalember annak a Juhász Miklósnak az unokája, akinek a nagyapja tanú volt a perben.

Megkérdezem az alpolgármestertől, mi a véleménye a temetőben lévő sírhelyről. Nagy Tibor azt mondja:

- Nem értem, hogy egyeseket mi zavar benne. Szerintem nincsen abban semmi bántó, hiszen csak Solymosi Eszternek állít emléket. Egyébként az önkormányzatnak semmi köze a sírhelyhez. Nem mi állítottuk.

Az alpolgármester nem tekinti politikai kérdésnek az ügyet.

- 1994-ben egy magánszemély kegyeleti emléket állított egy cselédlánynak, aki valaha itt élt. Ez az emberségről szól. Miért keverjünk ebbe politikát?

Nyíregyházán összetalálkozom egy tanítóval, aki Solymosi Eszter falujáól származik. Azt mondja:

- Ha valaha emléktáblát állítanának Tiszaeszláron, arra Eötvös Károly szavait kellene rávésni. A meghurcolt zsidók védője a tiszaeszlári perről szóló könyvében így ír: "A felekezeti gyűlölség utálatos eszköz politikai célok elérésére. Ha e gyűlölködés megerősödik: a tömeg legroszszabb szenvedélyeit kelti föl s ingerli kitörésre. Ehelyett azt tanácsolom: álljunk a felekezeti izgatás elé egész mellel, s küzdjük le azt egész elszántsággal." Ezek a sorok a XX. század első éveiben íródtak.

Azóta eltelt száz év.

Eötvös Károly:A nagy per*

(részlet)

ohase vizsgáltam meg gondosabban az emberi lelket, mint a nagy per folyamata alatt. S a tapasztalás fenséges kincseiből sohase volt alkalmam annyit gyűjteni, mint itt... A tömeg lelkét közérzésnek, közvéleménynek nevezi a mindennapi élet. De mi hát voltaképpen a közvélemény? Miként támad a közvélemény?

Nagy kérdés ez éppen a vérvád esetében.

Nyugodt időben minden embert meg lehet kérdezni a vérvád iránt. Minden ember elutasítja magától ennek hitét vagy képzeletét. S ha akad, aki el nem utasítja: annak rendszerint egyéb véleményére se adnak semmit az emberek.

De izgalmas időkben másként működik az agya. Tízezer ember verődik össze. Mind a tízezer nyugodt gondolkozású, megfontolt természetű s a valóságos okok szerint elmélkedő. De amint együtt van: úrrá lesz elméje fölött valami gondolat, amely sohase volt az övé, de amely ránehezedik társainak agyára is, míg végre az egész tömeg egyet gondol, egy jelszóra esküszik, egy indulatnak engedi át a lelkét...

Néha igazságra tör a közvélemény s a tömeg szenvedélye, néha nem. De ha igazságra tör, akkor se erősebb, mint ha nincs igazsága. Sőt talán követelőbb, ha nincs igazsága. Mert akkor benne a többség tudatának nyers erőszaka is érvényesülni akar."

* A jogi végzettségű Eötvös Károly - Mikszáth Kálmán azt írta róla: "ő a legokosabb ember az országban" - parlamenti képviselőként vállalta a védelem vezetését a vérvád-perben. Az 1904-ben három kötetben megjelent A nagy per, mely ezer éve folyik s még nincs vége az az írás - afféle dokumentumregény -, amelyikben híven megörökítette a bírósági procedúra, illetőleg nem utolsósorban saját kutató-nyomozó munkája alapján a valóságos események históriáját.