Kislányok ételt árulnak egy Bepeha melletti zafír bányánál

Reuters - Jasleen Sethi

„Az Afrikának juttatott alamizsna ötletét szinte mindenki támogatja. Milliók hajlandók felvonulni az ügy érdekében, hírességek kampányolnak a segélyekért, és kormányok megítélése múlik az Afrikának nyújtott támogatásokon. Egyre többen, egyre hangosabban követelik a jelenleg 50 milliárd dolláros nemzetközi támogatás megduplázását. A tények azonban sajnos azt bizonyítják, hogy a segélyek csak nagyobb szegénységet és gazdasági lassulást okoznak” – olvassuk a Wall Street Journalben. A cikk szerzője Dambisa Moyo közgazdász, a Halott segély, avagy miért nem működik a segélyezés, és mi szolgálná Afrika fejlődését című március közepén megjelent könyv szerzője.

Moyo elismeri, hogy a nemzetközi segélyekre nagy szükség van – de csak speciális esetekben, katasztrófa idején. A természeti katasztrófák után, a humanitárius katasztrófa elkerülése érdekében, és az újjáépítés felgyorsításához elengedhetetlen a külföldi támogatás. A hosszú távú növekedést azonban nem lehet segélyekre alapozni. Sőt, a támogatások megnehezítik a gazdaság talpra állását és a nyomor okainak felszámolását – véli a zambiai származású közgazdász.

Az Afrikának az elmúlt 60 év során nyújtott összesen 1000 milliárd dollárnyi fejlesztési segély ellenére a kontinens gazdasága nem kezdett növekedni: az egy főre jutó GDP ma kevesebb, mint harminc éve volt, és a lakosság több mint felének naponta egy dollárnyi jövedelem sem jut. 

A természetbeni támogatások sem használnak többet hosszú távon. Ha például a malária elleni küzdelem jegyében a külföld szúnyoghálót küld, akkor a helyi szúnyogháló-gyártó kisvállalkozók csődbe mennek, amikor aztán elfogy az adomány szúnyogháló, nem lesz, aki gondoskodjon az utánpótlásról – hacsak nem jön újabb segély. A mezőgazdaságban hasonló a helyzet: az ingyen osztogatott külföldi élelmiszer miatt lehetetlen a hazai árut eladni, és semmi sem ösztönöz a gazdálkodásra.

A problémák kútfője a korrupció. A szegény országokban a meggazdagodás szinte egyetlen lehetősége a nyugati segélyek megcsapolása. Nem csoda, ha az afrikai szegényeknek szánt pénzek tekintélyes része a korrupt politikai elit zsebében végzi. Az Afrikai Unió 2002-es nagygyűlése évi 150 milliárd dollárra becsülte az elsíbolt támogatásokat. A nemzetközi szervezetek – a Világbankkal az élen – tétlenül nézik, hogy a fejlesztésre és a szegénység felszámolására szánt pénzeket ellopják.

„A feltételek nélkül folyósított segélyek tökéletesen alkalmasak rá, hogy a rosszul működő kormányokat hatalmon tartsák” – írja Moyo. A korrupt és gyakran a nyílt erőszaktól sem visszariadó afrikai rezsimek nem szorulnak adóbevételekre – a segélyekből fenn tudják tartani a hadsereget, a hadsereg támogatásával pedig a hatalmukat. Így természetesen a gazdaságélénkítés sem áll érdekükben. „Nem meglepő, hogy az afrikai államok bevételeinek áltagban 70 százalékát adják a külföldi segélyek.”

Mivel nincs gazdasági növekedés, a feltörekvő emberek számára csak a politikai hatalom megszerzése garantálhatja a jólétet. Demokratikus intézmények, szabad választások híján azonban egyedül erőszakkal lehet a hatalom közelébe jutni, ezért szinte szükségszerű, hogy a segélyekből élő afrikai államok állandó belviszályra vannak kárhoztatva – véli Moyo.

Az egyetlen remény a gazdasági növekedés és a demokratizálódás. Ehhez azonban segélyek helyett működőtőke-beáramlásra lenne szükség. Amihez viszont átláthatóvá kellene tenni a kormányok működését. Erre viszont, ha elfogadjuk Moyo érvelését, aligha van remény a segélyek miatt. És ezzel bezárul az ördögi kör.

Kapcsolódó cikkek: A pápa magányossága | A legmélyebb csend | A válság miatt elúszhat Afrika esélye | Hogyan éljük túl a világ nyomorúságát? | Emberek és jogok