Csábító kezdetek
Olykor az osztályvezető, Tóth Gyula is előjött a belső szobájából. A hangulatot Angyallal és Petével nemegyszer úgy fokoztuk, hogy lementünk a minisztérium épületéhez közeli sörözőbe. Még ilyen körülmények között is elámultam, amikor 1975. nyár végén Angyal fölhívott. Minden bevezetés és magyarázkodás helyett megkérdezte, hogy akarok-e Amerikába menni. Igenlően nyögtem. Tájékoztatott, hogy egy féléves ösztöndíjról van szó Iowa Citybe. Tudod, hol van, érdeklődött. Sejtelmem sincs, rebegtem. Nem baj, a részletekről majd beszélünk, ha biztossá válik, hogy mehetsz, mondta. Miért, nem biztos, kérdeztem. Élesen és hosszasan nevetett, majd kilátásba helyezte, hogy újra telefonál.
Bérlőtársam és barátom, Tardy Balázs színész épp nem tartózkodott otthon. Nem baj, úgyse mondok senkinek semmit, míg nem lesz a zsebemben az útlevél, határoztam el. Márpedig nem lesz, tört rám a balsejtelem. Néztem kifelé a lakótelepi lakás ablakán a túlságosan is nyüzsgő, hangos játszótérre. A mászókánál egy anyuka épp egy hatalmas pofont kent le a kisfiának. Láttam, hogy a gyerek sír, de a hangot elnyomták más zajok. Konkrétan a fürdőszoba falából hallatszó vízrobaj. Valamelyik fölöttem lévő lakásban lehúzták a vécét. Amerika?
Napokkal később fölhívott a Kulturális Kapcsolatok Intézete igazgatójának a titkárnője. Közölte velem, hogy Rostás elvtárs (nem biztos, hogy jól emlékszem a névre) szeretne beszélni velem. Az amerikai ösztöndíjjal kapcsolatosan, tette hozzá. Másnap reggel kilenc megfelel-e, érdeklődött. Az én köreimben ezt az intézetet úgy emlegették, mint a Belügyminisztérium rejtett leágazását. Megfelel, válaszoltam. Hosszú hajjal, farmerdzsekiben, farmernadrágban, szandálban jelentem meg Rostás elvtárs előszobájában, mivel máshol is így jelentem meg.
A titkárnő után az elém jövő, majd egy tárgyalóba engem betessékelő Rostás is enyhe undorral mért végig. Meg kell hagyni, az igazgatóként tevékenykedő elvtárs fegyelmezett ember volt. Komolyan vette a feladatát, miközben engem nem. Ez feszültséget okozott benne, viszont igyekezett leplezni. Egy elég nagy terem székekkel körberakott asztalának egyik végében ültünk. Két, nemek szerinti elosztásban férfi és nő munkatársa segítette őt a velem való találkozó megfelelő lebonyolításában: gondolták, azzal járulhatnak leginkább hozzá a sikerhez, ha ismétlődően, minden ok nélkül rám mosolyognak. Rostás elvtárstól tudtam meg, hogy Iowa City Iowa államban található, Chicagótól délre, a szóban forgó ösztöndíj neve International Writing Program.
Csak néhány éve „teszik lehetővé” a magyar íróknak a kiutazást. De nem ám akárkiknek, fűzte hozzá. Egy bonyolult nyakmozdulattal elérte, hogy futó pillantást vessen az asztal alá, nyilvánvalóan a szandálomra és a zokni nélküli, meztelen lábamra. Karinthy Ferenc, Szabó Magda nevét említette, majd hallgatásba burkolózott, mérjem csak föl a hatalmas távolságot, ami az említett írók és köztem fönnáll. A kínos pillanatokat a két munkatárs mosolya tette némileg elviselhetőbbé. Huszonöt országból hívnak meg írókat, törte meg a csöndet Rostás, az ösztöndíj fönntartója néhány amerikai magáncég és a külügyminisztériumuk. Az utóbbi szót nyomatékkal ejtette ki, majd a célból, hogy ha nem is teljesen, de egy kicsit fölmérhessem az ő bonyolult helyzetét, hozzátette: mindenféle személy gyűlik ott össze sokirányú szándékokkal.
A jobb oldalán elhelyezkedő női munkatárs hirtelen elkomorult. Arra gondol az igazgató elvtárs, hogy Csaplár elvtárs vajon méltón fogja-e képviselni a Magyar Népköztársaságot, mondta. Hiszen olyan fiatal még, tette hozzá a férfi kolléga. Megint a nő vette át a szót. Bár kétségtelenül tehetséges, ezt az eddig megjelent három könyve bizonyítja. Rátekintett az igazgatójára, valamint a férfi kollégájára, megerősítést várván. A férfi bólogatott, sőt az utolsó könyvem címét is kimondta halkan: A királylány szivacskabátja. Rostás viszont úgy döntött, ennyi. Fölállt, vele együtt mi is. Kezet nyújtott. Kelletlenül jó utat kívánt. Arra az esetre, mondta, ha én leszek a kiválasztott, közli velem, hogy az ösztöndíjasoknak hazatérésük után jelentést kell írniuk az intézet számára.
Már másnap csörgött a telefonom. Angyal János minden teketória nélkül lehülyézett, mert meg se próbáltam Rostást a magam oldalára állítani. Mit kellett volna csinálnom, kérdeztem. Na ide figyelj, mondta, miután Kádár János nemrégiben aláírta a helsinki egyezményt, enyhült a légkör, és mi Petével úgy gondoltuk, hogy többek közt végre küldjünk fiatal írót Iowába, vagyis téged. Megnyertük a célnak a pártközpontban Agárdi Pétert. Igyekezz nem elrontani a tervet, ugyanis még vannak akadályok. Milyen akadályok, érdeklődtem. Megint fölhangzott az éles, jellegzetes kacaj. Csak napok kérdése volt, hogy többet megtudjak. Benn ültem a Budapesti Rendőr-főkapitányság Deák téri épületének egyik szobájában. Szemben velem az íróasztal túloldalán X. elvtárs ült, jobbra a falnál Y. elvtárs, aki az idősebb, testes X. elvtárssal ellentétben egy-két évvel fiatalabb lehetett nálam, és sovány volt.
Utóbbi velem egy vonalban helyezkedett el. A profiból való megfigyelés így hozza a legoptimálisabb eredményt, ezt persze nem az adott pillanatban gondoltam, csak később, szakértelem hiányában akkor is csupán föltételeztem. A nem általam kezdeményezett találkozót X. elvtárs azzal nyitotta, hogy elsorolta az addig megjelent könyveimet, majd méltatta a sikeremet, végül biztosított róla, hogy ő ennek nagyon örül. Hirtelen kijelentette, hogy nem akarnak tőlem semmit. Kivéve egy apróságot. Megjelölt egy Amerikában, emigránsok által kiadott magyar nyelvű újságot, hogy abból hozzak nekik egy példányt. Nem jártam beszervezést elhárító tanfolyamra, ilyesmi ugyanis sajnos nem létezett, úgyhogy fogalmam sincs, mi ütött belém. Álmélkodva a mellemre böktem. Én?! Ismerve magamat, először is elfelejtem, ha mégse, akkor elveszítem. Rendeljék meg postán, maguknak biztosan megjön.
A különböző érzelmi állapotok közepette hasznos információkhoz jutni akaró, profilstudírozó Y. elvtárs sem előtte, sem ezt követően nem szólalt meg, viszont X. elvtárs könnyedén túl akart lendülni a holtponton, gyorsan témát váltott. Úgy vélte, sokféle veszély fenyeget majd engem az USA-ban. Vártam, hogy mire gondol. Nem akar nevet említeni, de az egyik korábbi ösztöndíjas írót például be akarta szervezni a CIA. Fogalmam se volt, milyen árulkodó vallomást tett a profilom ennek hallatán, így érdeklődve oldalt pillantottam Y. elvtársra, aki viszont, föltehetőleg a munkája sikerét féltve, lesütötte a tekintetét, nem kívánt szemből látni. X. elvtárs sietett a segítségére, megszólalt, így újfent ránéztem. Hazajövetele után meg fogjuk keresni, közölte. (A „hazajövetele” szót nyomatékkal ejtette ki. Angyal utóbb fölvilágosított, hogy a döntésben részt vevők közül többen kételkedtek abban, hogy visszatérek a szocialista Magyarországra. Az engem támogatóknak, konkrétan Tóth Gyula főosztályvezetőnek kellett jótállnia értem. Ugye, nem disszidálsz, kérdezte.)
Ha olyan dolgok történnek velem, feleltem X. elvtársnak, amelyeket állampolgári kötelességem tudatni önökkel, én keresem önöket. Azt nem lehet, vágta rá X. elvtárs, majd ők jelentkeznek. Nem, ellenkeztem, majd én. Ők, replikázott X. elvtárs. Még egyszer megismételtem: Én! A hivatalos, ugyanakkor titkos akció bizonyos fokig komolytalanságba fulladt. A következő napokban abba is hagytam annak végiggondolását, hogy mely ruhadarabjaimat vigyem magammal, valamint lefújtam a betervezett búcsútalálkozóimat. Váratlanul mégis fölpörögtek az események. Olyan gyorsan kellett volna indulnom, hogy én kértem haladékot az ügyeim lezárására, így nem lehettem jelen az ösztöndíjasok New York-i gyülekezőjén. Közel két héttel később, többszöri átszállással landoltam Iowa City kicsi, de egyáltalán nem libalegelőre emlékeztető repülőterén.
