Bizonyosan előfordul éhhalál a bolygón, de tömeges nem. Legalábbis modern időkben nem. Milliók haltak éhen a húszas években a Szovjetunióban, a katasztrofális termés miatt, Kínában a harmincas és a negyvenes években meg a hatvanasokban, akkor harmincmillióra becsülték a halottak számát. Mostanában, noha sokkal többen vagyunk, nincsenek ilyen hírek. Természetesen készítettek tisztességes statisztikákat, amelyekből megtudhatjuk, hogy az emberiség egyharmada szabályosan éhezik, hogy több mint egymilliárd ember él napi egy dollárnak megfelelő jövedelemből. Az éhezők fogékonyabbak a betegségekre, fertőzésekre, a világátlagnál jóval alacsonyabb az átlagos életkoruk. Gyermekeik szenvednek a legtöbbet. Vagyis a globalizált emberiség ugyan éhezteti a teljes populáció egy jó részét, de éhen halni már nem hagyja. Az utolsó pillanatban megmozdulnak a nemzetközi segélyszervezetek és további, a haláltól éppen csak megkímélő vegetációhoz segítik.

Különös jelenség. A globális világ hatalmas technológiákat épített fel, a megtermelt élelem nagyobb részét a fejlett országokban fogyasztják, amit nem esznek meg, kidobják, elpazarolják. Elméletileg jutna mindenkinek elég, de a javak elosztásának rendszerei, legfőképpen a piac, ezt nem teszik lehetővé.

Sokan gondolkodnak azon, hogy az elosztási rendszert alapvetően meg kellene változtatni. Nálunk is vita bontakozott ki a feltétel nélküli alapjövedelem gondolatáról. A részletesen kidolgozott javaslat szerint minden állampolgárt, születése jogán megilletne valamilyen szerény, de a napi ellátást biztosító jövedelem, függetlenül attól, hogy ezért ő maga tesz-e valamit vagy sem. Nem nagy összegekről van szó, napi 5-6 dollárról, a magyar tervezetben a felnőttek havi ötvenezer, a gyerekek havi huszonötezer forintot kapnának az államtól a születésük, emberi mivoltuk jogán.

A vitában sokan a technikai részletkérdéseket vitatják: lesz-e elég pénz erre, honnan lehetne előteremteni a költségvetésben? Sokan a technikai kérdéseket elvileg megoldhatónak látják, de azon az alapon vetik el a koncepciót, hogy ezt a lakosság többsége, azok, akik munkájukkal szerzik jövedelmüket, úgysem fogadná el, mert senki se egyék, aki nem dolgozik. Úgy gondolják, hogy a munkából élők többsége elégedett az elosztás mai szerkezetével, és csak munka alapján, legyen az akár látszatmunka csak, fogad el jövedelemjuttatást. Bonyolult ügy, ugye, segélyek vannak, segélyt osztó bürokrácia is bőven van, a segély tekintélyes része erre megy el, az éhező gyerektől, beteg embertől, munkanélküli felnőttől általában nem tagadják meg a minimális segélyt, tehát a társadalmi szolidaritás valamilyen formája nálunk is működik, elfogadott. Miért ne lehetne félretenni a segélyszervező bürokráciát, és a pénzt közvetlenül, alkotmányos jogon, eljuttatni a rászorulóknak?

Valami nagy félreértés van itt, megkísérlem a humánetológia szempontjai alapján értelmezni ezt a problémát.

Az ember azért volt képes kiemelkedni az állatvilágból, mert lassú, millió éves genetikai változások egymásra épülésével közösségeket volt képes kialakítani. A valódi emberi közösségek szeretnek közösen tevékenykedni a közösség érdekében, szeretnek közös hiedelmeket kialakítani az életükről, a környezetükről, a nyelvileg megformázott világukról, és akkor érzik magukat jól, ha tevékenyen részt vehetnek a közösség életének, szabályainak, döntéseinek kidolgozásában. Ha ezek a tényezők működnek, kialakul a közösségre jellemző kultúra, és a közösség jelenti, hogy hajlandóak saját érdekeiket a közösség érdekei mögé sorolni. A közösségek kialakításának képessége egy speciális rendszerszervező képesség, ami velünk születik, emberi mivoltunk alapja.

Hétmilliárd ember nem tud közösséget alakítani, a modern társadalmak őrlődnek attól, hogy tagjaik mindig reagálnak a közösséget sejtető hívószavakra, de a sok lehetőség, a sok ígéret csak látszatközösségeket hoz létre, amelyek gyorsan bomlanak, gyorsan keletkeznek, mindenki kielégítetlen marad. Általában nem törődnek a lemaradottakkal, az az általános nézet, hogy a szervezett segítség az állam dolga.

Mindig reménykedünk, hogy egyszer valódi közösség tagjai lehetünk, és a legtöbbször csalódunk, de újra és újra megkísérlejük a lehetetlent, mert ez a vágyódás a közösség után génjeinkbe foglaltatott.

Egy valódi közösség különös képződmény, ott nem engednének senkit se éhen halni, de éhezni se, ha a többieknek van mit enni. A közösség nem a piac és a versenyszellem magasztalásán alapul, aki közénk tartozik, az lehet beteg, gyenge, alkalmatlan valamire vagy mindenre, de közénk tartozik és megosztjuk vele azt, amit megszereztünk.

Az archaikus, valódi közösségek a populáció gyors növekedésével gyakorlatilag felbomlottak, és megjelentek helyettük olyan formák, amelyek valamilyen munkamegosztással, hatalommal, az egyenlőtlenségek kialakításával ugyan csak a látszatát adták egy közösségnek, de a maga helyén mindenki megtalálta az életlehetőségeit, mint mondjuk egy római feudumban. A további populációnövekedés még radikálisabb változásokat hozott, az ipari forradalom a versenyt, a piacot, mint a javak elosztásának egyetlen és lehetséges mechanizmusát hozta létre. Sok szempontból eredményesen. A hétmilliárd ember nagyobb része lakik valahol, mindennap eszik, és átlagos élettartama már közelít a hetven évhez. Mi lesz viszont azokkal, akik éheznek, akiknek nem jutott megfelelő iskola, akik egyedül képtelenek kitörni kulturális szokásaik börtöneiből? Mi lesz egymilliárd éhező emberrel?

Nem vágyálom az az elképzelés, hogy ha valaki megszületett, akkor már hozzánk tartozik, és ne engedjük éhezni, sem gazdag, sem szegény országban. A gazdag országokat csak kulturális hiedelmeik akadályozzák abban, hogy a feltétel nélküli alapjövedelmet bevezessék, úgy gondolom, ez hamarosan bekövetkezik. Magyarország ilyen szempontból a gazdagok közé tartozik, csak okosan kéne elgondolkodjon a kérdésről. Akik a nemzetet, a családot, a gyermeket fontosnak tartják, biztosan könnyen belátják, hogy minden kultúra alapja, előfeltétele a jóllakott ember.