Orbán Viktor ezt rettenetesen elmérte: azt hitte, ha belenget pár milliárd forintot és erőt mutat, akkor a Mazsihisz torkán továbbra is mindent lenyomhat. Lenyomhatja a Sorsok Házát Schmidt Máriástul, Szakály Sándor történészt idegenrendészeti eljárásostul, valamint a megszállási emlékművet birodalmi sasostul, Gábriel arkangyalostul. Azt hitte, mindent megtehet. És talán még mindig meg is tehet, hiszen a helyén hagyhatja Szakály Sándort, és továbbra is dönthet úgy, hogy fölállíttatja az emlékművet, csakhogy minden, amit a holokauszt-emlékév örvén tesz, immáron kizárólag az ő története – a saját világlátását már nem tudja legalizáltatni olyan szervezetekkel, amelyekre igazolásképp utóbb buzgón mutogathatna, „lám, hát ők is”.

Csakhogy nem – ők sem. A bojkottot hirdető Mazsihisz sem.

Nem, mert mindig van egy utolsó utáni pillanat: megvolt e pillanat Ángyán Józsefnek, aki nem volt hajlandó magát meghazudtolni, megvolt Sólyom Lászlónak, aki nem tette meg azt a szívességet, hogy egész életművét égesse fel a fülkeforradalom oltárán, megvolt azon konzervatív közgazdászoknak, akik nem voltak képesek arra, hogy Matolcsy György ámokfutása láttán elismerően biccentsenek, most pedig eljött ez a pont a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségénél is: nem voltak hajlandók önazonosságukat Orbán Viktorért föladni.

Most mindenki a kormányfő levelét várja, aki a héten válaszol a Mazsihisz követeléseire. Akármit ír is, ebből már nem tud jól kijönni – arcát veszti, akár visszalép, akár nem. A magunk részéről azt kívánjuk, fogadja el, hogy nincs az a kétharmad, amely alapot adhat a múlt átértelmezésére.

A zsigeri fájdalom figyelmet és tapintatot kér – az erőt már megtapasztalta.