galéria megtekintése

A cigányságot nem lehet ma büszkén megélni

Az írás a Népszabadság
2014. 01. 18. számában
jelent meg.


Szemere Katalin
Népszabadság

Az oktatási rendszernek nincsenek eszközei a mélyszegénység problémáinak kezelésére, különben hogyan jöhetnének ki az iskolákból 16-18 éves analfabéták – mondja az egyik leghátrányosabb kistérségben dolgozó Igazgyöngy Alapítvány vezetője. L. Ritók Nórával beszélgettünk – többek között – 400 ezer létminimum alatt élő magyar gyerekről, a művészeti képzés áldásairól, a tél kínjairól és a Hencidáról indult cigány kisfiú mesés útjáról.

− Hisznek a mesékben a szegregátumban élő gyerekek?

− Minden kisgyerek hisz a mesékben, egyformán nyitottak rá. A tanítványaim rajzait nézve, gyakran megkérdezik: ha ezek a gyerekek olyan nehéz körülmények közt élnek, akkor miért ilyen boldogok? Erre az a válasz, hogy minden gyereknek abban a közegben kell megtalálnia a boldogságát, amelyben él. Ők nem boldogtalanok attól, hogy nincs fürdőszobájuk, saját szobájuk vagy olyan dolgaik, amelyek másoknak természetesek. Elfogadják a körülményeket, amelyekbe beleszülettek. Ahogy elfogadjuk a szülőket, a szobát, a falut, a gyerekben sem ötlik fel, hogy másmilyen is lehetne.

− És mi jön ki abból, ha fejből mesét mondanak: reményteli jövőkép, vagy a jelent szövik tovább?

 

− A cigány mesékre és a cigány gyerekekre is jellemző, hogy simán belekevernek modern kori elemeket a régi történetekbe, ez furcsa egyveleget ad. Nagyon érdekes, ahogy a gyerek királyi palotát rajzol, és az oldalára Coca-Colát ír. Számtalanszor kínálunk nekik olyan meseszituációkat, amelyekben megélhetik, hogy jobb jövőre vágyjanak. A szegény kislány történetébe bele lehet szőni, mi lesz, ha hirtelen királylánnyá változik. Meg persze minden gyerek szereti azt rajzolni, ha valami szebb, jobb lenne, ha különleges dolgot kapna.

Ez a böngésző nem támogatja a flash videókat

− Mik a vágyaik?

− Furcsa ez is: sokan azt gondolják, a szegény gyerek vágyjon rendes ételre, csirkecombra, maximum csokoládéra, és ne kívánjon luxuscikkeket. A többség nem érti, hogy ahol van áram, általában televízió is kerül, még ha nincs is rendes kályha, bútor. A reklámdömping, a fogyasztói társadalom kínálata és hatása eléri ezt a társadalmi réteget is. Az ingyenes reklámújságok a szegregátumban is azt erősítik, hogy fogyassz, ezért itt is megjelennek az afféle vágyálmok, mint a mobiltelefon, a laptop.

-
-

− A harminchárom leghátrányosabb kistérség egyikében dolgozik, a berettyóújfaluiban. Ott van öröm a télben?

− Amikor a családoknak nem tudják fedezni a napi megélhetési szükségletüket a hónap elejétől a végéig, ott képzelheti, milyen gond a mindennapi fűtés. Ilyenkor ez a legfontosabb feladat a mélyszegénységben élő családoknál. Egy szobában alszik az egész család, az egyetlen kályhán főznek, melegítenek vizet, amit az utcáról, a közkutakról hoznak. Így kell megfüröszteni akár nyolc gyereket. Így kell mosni, és valahol ebben a térben megszárítani a ruhákat. Magamat cáfolnám, ha azt mondanám, a gyerekek nem érzik jól magukat itt. Azt azonban határozottan érzem, hogy ahol a havat játékkal élhetik meg, van meleg ruha, csizmácska, ott sokkal több hóember épül, több a hóban játszadozó gyerek. Az alapítvány fenntart egy közoktatási intézményt, és amikor az egész napos iskola kapcsán az államtitkár asszony azt javasolta, ha nincs tornaterem, itt a tél, ez remek lehetőség téli sportokat űzni, csak álljanak hozzá nyitottan a pedagógusok, megkérdeztük a tanítványainkat, akik zömében halmozottan hátrányos helyzetűek: „Síeltetek már, korcsolyáztatok?” A gyerekek csak néztek. A következő kérdés az volt: „Tudjátok, mi az a síelés, mi a korcsolyázás?” „Nem.” Ebből nyilvánvalóan látszik, mennyire elszakadt a központi szándék a valóságtól. A mélyszegénységben élő gyerekek száma pedig nagyon magas: 400 ezer gyerek él ma a létminimum alatt, és a Tárki kutatásai szerint a megélhetése és a lakhatása ma négymillió embernek bizonytalan.

− A művészeti oktatás mennyiben segít rajtuk?

− Hihetetlen szerepe van a művészeti tevékenységnek. Akikkel dolgozunk, azokból hiányzik az önbecsülés, az önbizalom. Ez a társadalmi csoport a társadalom minden rétegétől azt kapja, hogy ő kevés. Nem elég tanult, nem elég gazdag, nem elég mobilis, nem jól él. Nincs munkája, nélkülözésben neveli a gyerekeit, nem tud olyan jövőképet adni nekik, amelyből építkezhetnének. Főleg a cigányok élnek most meg elutasító érzéseket. Jelenleg a gyerekek sem az oktatásban, sem családi szinten, sem magukban nem tudják fejleszteni az önbizalmat, az önbecsülést. A művészeti nevelés viszont gyorsan és hatékonyan segít. Az alkotás gyorsan megtérülő, érzelmekkel teli siker, amelyet adhat a zene, a dráma vagy a mi esetünkben a képzőművészet. Fontos kiindulópont lehet, és ehhez felfűzhető egy sor fejlesztő dolog. Mert aki rajzban sikeres, azt ez arra sarkallhatja, hogy az általános iskolában matematikából se bukjon meg, és tanuljon meg olvasni is.

− Miért nem működik az integráció intézményi szinten?

− Az oktatási rendszernek nincsenek eszközei a mélyszegénység problémáinak kezelésére. Azt tanultam én is, és sokáig hittem is benne, hogy a jó iskola képes lefaragni akár ötven százalékot a szocializáció okozta hátrányból. Ma már tudom, a mélyszegénységben élő gyerekeknél ez a hatás minimális. Különben hogy fordulhatna elő, hogy 16-18 éves analfabéták kerülnek ki az iskolapadból? Ha erre nem tud az iskola választ adni, mi tehet abban, amelyben eszköztelen? Hogy éhes a gyerek, nem tud megfelelő ruhát hordani, nem aludt nyugodtan éjszaka, mert élősködők zaklatták, vagy uzsorások verték rá az ajtót. Az a gyerek, aki így alszik, nem jól teljesít az iskolában. Az oktatás most egyébként is csak az ismeretközlésre, -átadásra megy, nem azokra a kompetenciafejlesztésekre, amelyek szükségesek lennének.

− Az iskolák miért az asszimilációt pártolják az integráció helyett?

− Mert az a legkényelmesebb. A többségi társadalom is azt óhajtja: a cigányság viselkedjen, éljen úgy, ahogy a nem cigányok. A legszomorúbb az, hogy sokszor maguk a cigányok is ezt akarják. Mikor egy család azt kéri: ne tekintsük őket cigánynak, mert akkor rosszabb a megítélésük, az rólunk, a többségi társadalomról is borús képet ad. A cigányságot nem lehet ma büszkén megélni Magyarországon. Sokan, akik egy-két esetből általánosítanak, azt mondják, őket nem lehet befogadni, évszázadok óta nem sikerült. Persze a bűnbakkeresés mindig előjön, ha gazdasági válság van. Most a szegénységre könnyen rátolható, hogy túl sok az ingyenélő, a szociálisan támogatott, a jövedelemért gyereket vállaló. Ezek sztereotípiák, ha az ember közelről megnézi, árnyalódik a kép.

− Hogyan váltható értékké a másság?

− A vizuális nevelésben az az üzenetünk a gyerekeknek: te egyetlen, megismételhetetlen egyéniség vagy, és ezt mutasd meg a képeiden. Ezért ilyen sikeres az Igazgyöngy művészetoktatási módszere. A felvállalható másság lehet nekik érték. A gyerek ezt ott vállalja, ahol nem kínos neki. A leggyakrabban mostanában azon gondolkodom, mit akarunk tulajdonképpen elérni. Az a célunk, hogy elkerüljenek innen a gyerekek? De mi lesz az elnéptelenedő falvakkal? Vagy azokkal, akik nem tudnak kiemelkedni, mert tanulási nehézségeik vannak, urambocsá, enyhe fokban fogyatékosak, mert már magzati korban sem kapták meg azt a tápanyagmennyiséget, amelyre szükségük lett volna? Mi lesz az öregekkel? Nem költözhet mindenki... Egy jó közösségből el lehet menni, és vissza is lehet térni, megmaradnak a gyökerek.

− Pont azt olvastam, akik továbbtanultak, jobb helyzetbe kerülnek, és visszamennek a falujukba, azokat kirekesztik.

− Igen, ezért fontos a közösség. Ebben is annyi minden átértékelődött bennem. Van egy tanítványunk, aki Hencidáról, mélyszegénységben élő családból, halmozottan hátrányos cigány gyerekek általános iskolájából eljutott a pannonhalmi bencések bentlakásos középiskolájába. Óriási még a lemaradása a tanulásban, de szépen jön fel. Pistin erősen lemérhető, mi az, ha másfajta kultúrközegbe megy, és hogy éli meg, ha visszajön.

− Gondolom, bizonyos gyerekekkel foglalkozó alapítványok botrányai nem tesznek túl jót a többi civil alapítványnak sem. Próbálták önöket is támadni?

− Az alapítványt nem, engem viszont igen. Megkaptam, hogy nyilván pénzért teszem azt, amit. Akik eljönnek hozzánk, az irodánk láttán fel sem ötlik bennük, hogy ne az esélyteremtésre fordítanánk mindent. Én sem gazdagodtam meg, sőt. A nyilvánosság előtt a szélsőségekben, sztereotípiákban élők meg köpködik az embert. Ezt nem tudom szépíteni. Voltam már minden a zsidóbérenctől a liberális kurváig, mazsihisztától a ballibáig. Meg jöttek fenyegetések is, de aki ezt nem tudja kezelni, annak nem kell a nyilvánosság elé lépnie. Nem kötelező blogot írni, interjút adni. Nekem a probléma kihangosítása, a reális kép bemutatása fontosabb, mint az, kinek tetszik ez, vagy nem.

− Oktatáspolitikában, szociális kérdésekben gyakran a nyilvánosság elé áll, A nyomor széle című blogjában sem bánik kesztyűs kézzel a politikusokkal. Sosem félt, hogy árthat ezzel a saját intézményének?

− Dehogynem. De nem én hoztam létre azt a helyzetet, hogy ma minden szakmai kritika politikainak minősíttetik. Nagyon türelmes vagyok a mélyszegénységben élő cigányokkal, akiknek a problémáit próbálom megérteni. Valamennyire türelmes vagyok az intézményrendszerrel is, de már türelmetlen vagyok a döntési helyzetben lévőkkel, akik szerintem gyakran nem ismerik kellő mélységében azokat a problémákat, amelyekről döntenek. Ezeket nem tudom nem kimondani. A nyilvánosság sokszor védelmet is jelent, és fegyverként is használható. Kerültem viszont olyan helyzetbe, hogy megmutatták nekem, meddig mehetek el anélkül, hogy az intézményem károsulna. Ezt a határt be kell tartanom.

− Ki figyelmeztette, politikus, önkormányzat?

Mindkét szinten nehezményezték már a kijelentéseimet. Úgy gondolták, nem jó utat választottam, és nem szerencsés, ha nem közvetlenül velük beszélem meg a problémát, hanem a sajtóban véleményezem. De a demokráciában a szabad véleménynyilvánításnak is helye van, és nem minden kompromisszumot lehet felvállalni. Ám el kell fogadnom, hogy az ügy miatt óvatosnak és türelmesnek kell lennem. Magamban azért ezt nehezen tudtam feldolgozni, ezért nyitottam egy „asztalfiókblogot”, amely láthatatlan a külvilágnak. Szükségem van rá, mert megfulladok azoktól a történetektől, amelyeket nem tudok kihangosítani. Ha kellő „történelmi távolból” szemléljük majd, remélem, nyilvánosságra hozhatom a tanulságaival együtt. Magunkkal hoztunk mindenféle beidegződést az előző rendszerből. A mindenáron való megfelelést, a problémák szőnyeg alá söprését, a szembe nem nézést a problémákkal. Ma is ugyanez működik. Csak más a regnáló vezetés.

− Mit tehetne az állam a hátrányos helyzetű családokért, hogy az ne csak a felszín kapargatása legyen, hanem valós segítség?

− Reális problématérképet kellene készíteni, utána olyan stratégiát kifejleszteni, amely hosszú távon gondolkodik a problémáról. Sokat kellene fektetni az oktatásba, és el kellene felejteni ezt a borzasztó központosítást. Más módszertani kultúra kell iskolatípusonként, másfajta szemléletű pedagógus. Ahol sok a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek, ott nélkülözhetetlen a szociális munka. Ehhez persze pénz kellene. Nem kiégett, hanem megfizetett emberek a szociális szférában is. A gazdaságilag depressziós térségekben gazdaságélénkítő tevékenységeket vállalhatna az állam, tudva, hogy ez évekig nem lesz rentábilis. A közmunkaprogram csak vegetálásra készteti a falvakat, nem mutat kiutat, mert nem születnek munkahelyek, ahova majd be lehet járni termelni. Ma hét helyi romamunkatárssal dolgozunk, van kézművesprojektünk, asztalosműhelyünk, közösségi kertünk. Tudjuk, évekig úgy kell ezen dolgoznunk, hogy gazdaságilag nem térül meg. De nekivágtunk, mert tudjuk, hogy megéri.

-
-

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.