Aki bújt, aki nem
Általában hetvenvalahánynál rontotta el a számolást, olyankor türelmesen újrakezdte, az apró ablakok raszterét előbb koncentrikus körökre, aztán sávokra bontotta, végül szelíd spirál mentén haladva próbálta megjósolni, milyen hosszú lesz az élete.Olcsó játék, hülyegyerekeknek. Úgy nyolcéves lehetett, amikor kitalálta az ilyesmi hazárdot. Lépések a sarokig, kiszórodott szotyola a földön, mennyi van még hátra. Ha rájött a halálosdi, bárhol talált alkalmas számlálhatót.
Akkoriban még úgy látszott, alig éri meg az új évezredet, de a helyzet azóta javult valamicskét. Minden perc ajándék, röhögött magán Privát. Amióta elmúlt ötven, a hátralék becslése helyett a végösszegre játszott. A hetvenvalahány egészen elfogadható ajánlatnak tűnt, úgyhogy abbahagyta a számolást. Isten nem kockázik, mondta egy ismeretlen hang, valahol a mája és a lépe közt, de Privát nem állt le egy vadidegennel vitatkozni. A huszonnyolcas medencében oroszok beszélgettek: párhuzamosan játszottak három vonósnégyest egy ámbráscet gyomrában.
Mintha soha el se mentek volna, gondolta Privát, aztán – kis szódával! – elszégyellte magát. Még van egy erős félórája, regényt fog írni. Született, zsigeri semmittevő volt, egész életét a semmittevés leplezésének bonyolult algoritmusai szervezték, voltak évek, amikor három állást is elvállalt, nehogy kiderüljön, mennyire lusta.
A lustaság a lelke legmélyéig kibélelte, onnan szivárgott szét, átjárta az egész testét, egyenletesen és kérlelhetetlenül. Minden emberi cselekvés közül a regényíráshoz volt a leglustább, ezért kellett éppen ezt forszírozni, de a szabály az volt, hogy semmit se lehessen észrevenni a regényforszírozásból. Ezért kellett semmittevésnek álcázni. Privát belátta, hogy kissé különös eljárás a semmittevést – ugyan kétségtelenül némi regényforszírozás közbeiktatásával, de mégiscsak – semmittevéssel álcázni, de mégsem akadt jobb ötlete. Az ötvenhetedik ablakszem színtelen volt, mint a víz. Tehát vízszínű, javította önmagát a Privát. Jó, de miről szóljon a regény? Az oroszokról, nyilván.
A brácsáról, a két hegedűről meg a csellóról. A gorilláról, a páviánról, a csimpánzról meg az orangutánról. A basszusról, a tenorokról meg a baritonról. Bridzseznek, teniszeznek és egy négyüléses sportkocsival járnak, a fehér bőrülések már rég vajsárgára értek. Az autóból mindössze nyolc példány készült, az ’58-as brüsszeli világkiállításon is díjazott M21-es cápafogas Volga alvázára építették, de a motort durván fölpiszkálták. Privát megnyújtóztatta a hátát, aztán lassan alámerült a vízbe. Szása, Grigorij, Fegya és Korcsakov ezredes. Korcsakov soha nem volt ezredes, de a fiatal Bugyonnij arcképét tetováltatta a hátára, ogyesszai börtönstílusban. Amikor a bajuszhoz értek, az brutális lehetett, gondolta a Privát. Fegya uborkát eszik a vodkához, Szása usankát hord és a szája sarkában ott billeg egy vidám mahorka, nagyjából tehát Hajnóczy Hercegére hajaz, már akinek ez mond még valamit. Ha már így alakult, Grigorij mégis legyen inkább Nyikoláj.
Nyikoláj a handzsárral. Nem vagyok normális. Jó, ezt mindig tudtuk. A Bugyonnij-vonósnégyes egyszerre felé fordult, mintha eleve oroszul hallanák, hogy miket gondol róluk magyarul. Egy kereskedelmi képviselet szelíd és unalmas dolgozói voltak, velíkij rabót, de ezt Privát nem tudhatta. Engedelmes libasorban kitotyogtak a vízből, és átmentek a nedves gőzbe. A dobtáras géppityukat meg bennhagytátok a kabinokban, naná, azoknak árt a gőz, az ilyesmit nem lehet reszkírozni. A csarnokot még a budai pasa emeltette a magyarok ősi dagonyázója fölé, lassacskán ötszáz éve, de a nedves gőzbe még soha senki nem ment géppisztollyal. Privát kikászálódott a vízből, eligazgatta magán a rettenetes kötényt, és lebírhatatlan kíváncsiságtól űzve az oroszok után ment.
A gőzt két kis kamrára osztották, elképzelte a budai pasát, amint a ceruzacsonkot rágja. Az oroszok rögtön a belső kamrába mehettek, mert a külsőben csak egy kislány ült, legfelül, szoros, állig begombolt, lélektelenül szabott posztókabátban, a hajában óriási világoskék masnival. Népsportot olvasott. Privát valamiért természetesnek találta a kislány szótlan, vádló jelenlétét, noha férfi nap volt, és gyerekeket amúgy sem engedtek volna be a fürdőbe. A biztonság kedvéért odabiccentett a lánynak, és a belső kamrába lépett. A szokásosnál is nagyobb volt a gőz. A padok egyáltalán nem látszottak, és az oroszok sem voltak sehol. Forrón gomolygott a köd. A következő lépésével nekiütközött valaminek. Megtapogatta. Fiatal nyírfa kérgét érezte a tenyerén.
Privát megértette, hogy az oroszok a nagyapja keresésére indultak, aki 1918-ban megszökött, amikor vitték kivégezni. Úgynevezett csodával határos módon. Egyszerűen elszaladt, és hiába lőttek utána, nem találták el a ködben. Hamarabb is fölébredhettem volna, gondolta magában Privát. Valami ürüggyel kint tarthattam volna őket a huszonnyolcas medencében, hátha elfelejtkeznek a nagyapámról. Esetleg meghívhattam volna az egész cápafogas bandát valamire, odakint a büfében. Vagy elvihettem volna őket a Bambiba, rántottázni. Most, hogy háromféle Unikum van.
Hirtelen eszébe jutott, hogy az első adandó alkalommal nyilvánosan bocsánatot kell kérnie, amiért azt állította, hogy a csodálatos felszolgálónők kismamacipőben járnak. Nézzen már ide, mondta az egyikük a lábára mutatva, szandál és zokni. Harmincöt éve. Miért ír ilyeneket? Az ötvennyolcadik ablakszem vörösen izzott. Megcsókolta a nő kezét, és ellökte magát a nyírfától. A hó a mokasszinjára tapadt, egyre nehezebb volt a járás. Előhúzta a vadászkését. Nyikoláj a handzsárral pár lépéssel előtte térdelt, egy őzbakot nyúzott, a havat körülötte sötétre színezte a vér. Egyenként kell végezni velük, gondolta Privát. Vagy elintézze az egész bagázst egyetlen ponttal a mondat végén?
