Utolsó kör

Utolsó kör

Nem bírta tovább. Felugrott, és motorra szállt. Délutánonként amúgy is ez volt a szokása. Munkahelye nemigen lévén, otthon dolgozott, legtöbbször magában, és bizony délutánra általában megunta a gubbasztást. Fölkerekedett tehát, majd mindennap fölkerekedett. Mégpedig motorral. Nagyon rászokott a motorra, szinte összenőtt motorjával, pontosabban motorjaival, mert két motorja is volt, egy kék színű Kymko és egy karcsúbb, piros Keeway típusú. Mindennap ugyanazt a kört tette meg. A motor segedelmével lebonyolította a vásárlásokat, majd beült egy sörre valahová. Nyáron legszívesebben a partra ült ki, az egykori hajóállomásnál lévő mólóra.

Bizton állítható, hogy ez volt az egész világ egyik legszebb fekvésű kocsmaterasza. Tulajdonképpen benn volt a vízen, rajta ücsörögve az egész Dunakanyar szemlézhető volt: a bogdányi bánya, a nagyvillámi kis torony, a visegrádi vár, a Szent György-hegy, de mindenekelőtt a víz, a végtelen, csillogó, fodrozó, titokzatos víz. Most a piros, a Keeway típusú motorra szállt. Távkapcsolóval indította, bár ez nem volt szokása, megnyomta a gombot, majd miután a motor már berregett, visszaakasztotta azt a szegre, hisz volt a motornak slusszkulcsa is. Általában vidáman, most azonban felindultan, kétségbeesetten indultak neki a domboldalon húzódó földútnak. Lábánál két üres szódáspalackkal kotyogott.

Lemotorozott, átkelt a főúton, lement a Duna partjára, majd motorozott vissza egészen a volt hajókikötőnél lévő kocsmáig. Leszállt a motorról, elfordította a kulcsot. De a motor csak berregett tovább. Tekergette az indítókulcsot, de a motor nem állt le. A közelben ült Jóska, a villanyszerelő két cimborájával, odaszólt, tudnának-e segíteni. A vidéki ember sok mindenhez ért, de a motorhoz kivált, ugrottak is rögtön mind a hárman, ők is tekergették a motor kulcsát, kiszedték, betették, csavargatták, de a motor csak nem akart leállni. Közben még páran összegyűltek a jármű körül, mindenkinek volt valami ötlete, de a motort leállítani senki sem tudta. Mondták, hogy Kismaroson van a Béla, ő nagyon ért a motorhoz, biztos kinn van a kocsmában, ugorjanak el hozzá, úgyis jár a motor.

Elugrott Kismarosra, megtalálta a mondott helyen Bélát, meg még számos cimborát, akik a motorhoz mind nagyon értenek, de ezzel a motorral nem bírt megbirkózni senki sem, csudájára jártak a járó motorú motornak, aznap az egész Dunakanyarban erről folyt a szó, a leállíthatatlan motorról. Nem volt mit tenni, visszamotorozott, föl, a házhoz. Bakra tette a járó motort, Éva Fáni fájánál volt éppen. Arca nem ígért sok jót, de most a motor volt az első. Jenő vázolta a tényállást, Éva odalépett, egy pillantást vetett a pöfögő motorra, bement, levette a szögről a motor távirányítóját, megcélozta a motort, és megnyomta a gombot. Csend lett. Éva is szótlanul akasztotta a kis készséget a szögre. Jenő leült a hallban a zongoraszékre. Éva váratlanul az ölébe pattant, szemben, arccal felé, és egy irdatlan pofont kevert le neki.

Fáni fája

Éva Fáni fájánál időzött tehát. Fáni az unokájuk volt, a fa pedig Fáni saját diófája. Volt. Mert Tihamér, az Erdélyből jött mindenes a körötte lévő dzsuvával egyetemben lekaszálta a zsenge sarjból nőtt diófát is. Ami pedig – noha emberi akarattól függetlenül indult az életnek neki, tán épp azért – hihetetlen életerővel terebélyesedett egy év alatt a semmiből. Éva épp akkor figyelt föl erre, amikor unokája született. Elhatározta hát, hogy ez lesz a Fáni fája. Mikor aztán Tihamér ténykedése után meglátta a földből kilógó félméteres csonkolt dorongot, keserves sírásra fakadt. Szívszorító volt nézni őt és a csonkot is.

De aztán lement a gazdaboltba, vett valami balzsamot, bekente vele a csonkot, be is kötözte, és aztán halkan duruzsolt a sértett fának, amelyen egyetlen hajtásnak, ágnak, kis göcsörtnek, rügynek nyoma nem látszott. Olyan sima volt az, mint egy flexszel elszelt vasdorong. És attól fogva Éva mindennap egy fél órára kiment, és beszélt a csonkhoz. Állt a fánál, a botnál, óvatosan érintette azt, és beszélt, beszélt, beszélt. Könyörgött és rimánkodott, vigasztalt és biztatott. Suttogott, duruzsolt, danolt a fának. Aki pár hét után szépen sarjadzni kezdett. Mikor – három évvel később – Gold Jenő kiment a zongoraszékekért, konstatálta, hogy a Dunakanyar egyik legszebb, legbujább diófája áll a csonk helyén. Pedig a diófák állítólag lassan cseperednek.

Ház

Amikor Gold Jenő odahagyta a házat, úgy gondolta, szánta, akarta, hogy az az ő unokájára száll. Fáni oda született, ott telt el tizenkét év az életéből, nem csupán nyáron időzött a házban, de járt a helyi óvodába is, meggyökerezett, az volt az ő helye, a ház. Gold Jenő tévedett. Fáni őutána csak hébe-korba keveredett ki a házba, az utolsó években pedig már soha. Üres lett a ház. Megtanulta Gold Jenő, hogy egy háznak lelke van. És az a lélek a ház gazdájának lelke. Annak a háznak a lelke Gold Jenő volt. Hiába volt Éváé a kert, hiába reparáltak, tataroztak mindent együtt, hiába volt mindenkinek jó, belakott helye, Jenő nélkül a ház többé nem működött. Nem élt.

Amint egy könyvtár is utána hal a gazdájának, úgy a ház sem éli túl, ha kiszáll a lélek belőle. Nem is nagyon fájt neki, mikor hét évvel később a házat eladták. Az ingóságok, az igen, a sok családi bútor, edény, pohár, pokróc, könyv, csetresz, mindegyik megpakolva emlékkel, történettel, családdal, amelyekről csak ő tudott. De hát a történetek benne vannak már, nem kell hozzájuk kredenc, rézmozsár. Mikor eljött, az állomásról hosszan nézte a gyönyörű házat a domboldalon. Mikor felbukkant a vonat Zebegény felől, bólintott: megvolt ez is.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.