Kovács József, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének bioetikusa az orvosi etikáról készült tankönyvében ezt a történetet használja az eutanázia problémájának bemutatására.

A technika azt nem teszi lehetővé, hogy valaki örökké éljen, de a haldoklás folyamata megnyújtható. Így meghalni nem is olyan egyszerű, mint régen, sokszor csak úgy lehetséges, ha az orvos lemond bizonyos életfenntartó technikák alkalmazásáról. Ugyanakkor az eutanázia elfogadottságához leginkább nagyfokú bizalomra volna szükség abban, hogy senki nem él vissza a lehetőséggel.

Kelet-Európában az egészségügy forráshiánnyal küszködik, szegények az országok, a beteg sokszor úgy érzi, nem kap meg mindent, amit meg kéne. Nálunk nem az a félelem, hogy túlkezelnek valakit, hanem ennek épp az ellenkezője, vagyis hogy nem jut hozzá a megfelelő ellátáshoz. Ezért nem lett nálunk az eutanázia elfogadottsága a nyugat-európai országokéhoz hasonlóan népszerű. Az emberek attól félnek, az aktív eutanázia engedélyezése újabb eszköz lehet arra, hogy a forráshiányt csökkentsék.

A bioetikus maga is ellenezné az aktív eutanázia hazai bevezetését, és ilyen értelemben egyetért a Magyar Orvosi Kamara véleményével, jelesül azzal, hogy az az orvosi szereppel sem összeegyeztethető. Kovács József szerint ugyanakkor arra most is van mód, hogy a beteg visszautasítson életfenntartó kezelést.

Jelenleg ez csak akkor utasítható vissza, ha a betegség az orvosi kezelés ellenére is rövid időn belül halált okozna. Ám a szabályozás annyira bonyolult, hogy a betegek nem is nagyon tudnak élni a lehetőséggel. A jogszabályokon tehát van finomítanivaló, hogy segítsék az orvost, illetve a közjegyzőt, akinek ilyen helyzetekre kell megírnia az úgynevezett élő végrendeletet. Ami nem egyéb, mint előzetes akaratnyilvánítás az életvégi döntésekre: ez a dokumentum rögzíti a helyzethez illő jogi mechanizmusokat, kijelöli az úgynevezett tartós meghatalmazottat. Ez utóbbi az a személy, aki cselekvőképtelensége esetén képviselheti a beteget, dönthet a nevében.