A társadalom és a kultúra rendszere
Az emberi természet kutatói nem tételezik fel – kizárva a szélsőséges eseteket –, hogy valaki a kormányban vagy a közigazgatás posztjain szándékosan rosszat tesz a társadalom kárára. Ha mégis ilyet tapasztalunk – és egyre többször tapasztalunk –, akkor mindig a tudatlanság, a hozzá nem értés merül fel mint magyarázó ok, leszámítva persze a párt- vagy egyéni érdekeket. A legkárosabbnak azt látom, ha a társadalmat irányító embereknek fogalmuk sincsen a társadalom szerkezetéről, működéséről.
Nem kívánok én sokat, hiszen sokszor még a társadalomtudományok is tétovák, ha társadalmi jelenségeket kéne magyarázniuk, különösen ha megoldási javaslatokat szükséges vázolniuk. Megelégednék az alapokkal, akár annyival, amennyi az iskolában elsajátítható vagy legalább azzal, hogy széles körben vitassuk meg az elkövetkező intézkedéseket, hátha akad valaki, aki ért hozzá, és ezzel segíteni lehet a sikeres döntést.
A humánetológia felfogása szerint egy-egy társadalom a kultúrájával jellemezhető leginkább, ez egy dinamikus rendszer, amelynek elemei az emberek, az emberek által bármilyen célra használt tárgyak, az adott nyelven megfogalmazható, elmondható vagy csak elgondolható gondolatok és mindenfajta viselkedési mintázat, ami a kultúra működése közben az emberek körében megjelenik. Az elemek kölcsönhatásai adják a kultúrát, a mindennapok kulturális szövetét. Hihetetlenül összetett rendszerről van szó.
Az emberek képesek tanulni, emlékezni, felejteni, és ezt különböző életkorban, különböző élethelyzetekben eltérő hatékonysággal teszik. Minden kultúra tagjai egymástól tanulják a viselkedésformáikat, a szocializációs folyamatok miatt megint csak eltérő hatékonysággal. Egy normális családban felnövő gyermek gondolkodása a család képére alakul, de még önálló, felnőttkorában is a családi emlékek határozzák meg fogékonyságát, érdeklődését, motivációját. Az együtt tanuló, játszó gyerekek, együtt dolgozó vagy szórakozó, esetleg imádkozó felnőttek gyorsan, könnyen vesznek át hiedelmeket, tudnivalókat, divatokat a társaiktól, de nem mindenkitől.
Az átvételt már a rangsor, az elismertség jelentékenyen befolyásolja. Csak utalok az emberi természet biológiai tényezőire, a társas kapcsolatokra, közös hiedelmekre, közös konstrukciókra való genetikai hajlandóságunk, emberi mivoltunk legjelentősebb jegyeire. Nincsen ember sehol a világon, aki ne használna néhány tárgyat. A tárgyak élő, anyagba foglalt gondolatok. Egy kulcs nemcsak arra alkalmas, hogy vele valamilyen zárat kinyissunk, hordozza magában a tulajdon, a bezárkózás, az elrejtés fogalmait, de a kulcskészítés műveleteinek tudását is, ami csak a kulcskészítőben aktiválódik, de enélkül az ismeret nélkül nyitva maradnának az ajtóink. Modern kultúrák tárgyak millióinak használatával működnek, és a társadalmak részben elkülönült kis közösségei, a gyárak, műhelyek biztosítják, hogy a tárgyak szakadatlan folyamából kiválaszthassuk a nekünk szükségeseket.
A tárgyak birtoklása egyben viselkedésünket is jelentősen befolyásolja. Szakácskodásunkat a konyhaeszközeink aktiválják és korlátozzák, ha könyveink vannak, természetesnek tartjuk, hogy időnként olvasunk, a kerékpár a levegőre csábít, ha fényképező alkalmatosságunk van, sokszor nem figyelünk valamilyen esemény részleteire, egy kattintás és majd később böngésszük a képet. Szerteágazó a hiedelmek, mesék, történetek, a beszélgetés mindennapi szerepe. Egy-egy kultúrát jelentősen befolyásol, hogy elismert személyiségek miről beszélnek, hogyan viselkednek, hogyan adják át viselkedési mintázataikat a környezetüknek. Ez a legfeltűnőbb jelenség, de e mögött számtalan, a mindennapi életben megjelenő apró hiedelem, szokás, vélemény, viselkedés befolyásolja mindennapi életünket.
Hogyan illik egy apró konfliktust a villamoson megoldani? Udvariasan, tekintettel kell lenni a többi utazóra, halkan kell beszélni, és még ha apró sérelem is ér valaki részéről, kerülni kell a konfliktust, vagy harcosan, hangosan ki kell állnunk az igazunkért, akár erőszak alkalmazásával is? A példák ragadósak. Lemondunk-e apró előnyökről a közösségi terekben, nagyvonalúan bánunk másokkal, vagy a saját érdekünk kiugróan magas értéket képvisel, és szerencsétlen, gyáva dolog meghátrálni, engedni valamiben?
Nemcsak személyes szintje van a kapcsolatoknak, hanem a kultúra különböző csoportjai, egyházi közösségek, munkahelyek, pártok kívülről egységesnek tűnő viselkedésében is szerepet kapnak ezek a kérdések. A politikában meddig lehet elmenni a versenytársakkal való vetélkedésben? Lehet-e utánajárhatóan hazudni, téves adatokat bemutatni kormánynak, ellenzéknek? Lehet-e az ellenfeleket pocskondiázni? Ildomos-e a karaktergyilkosság? Vagy talán a politikában is lehet nagyvonalúnak, toleránsnak, udvariasnak lenni? Öröm nézni például, ha az irónia is megjelenik. A soproni önkormányzat szocialista frakciójának ismert, minapi javaslata a miniszterelnök lovas szobráról sikeres irónia, és többet elmond egy ostoba intézkedésről, mint tízoldalnyi magyarázat.
A kultúra „szövete”, belső szerkezete, a kölcsönhatások összessége tehát eszméletlenül bonyolult folyamatok során alakul ki, lehet, hogy egy-egy adott pillanatban csupán valami rossz érzés kerít sokunkat hatalmába, és nagyon nehéz kibogozni az okozati láncolatot, ami ehhez az érzéshez vezetett. Nehéz tehát egyértelműen megállapítani, hogy a kultúra felsőbb rétegeiben mit szabad és mit nem. Mi a szükséges és mi a tűrhetetlen. Úgy gondolom, hogy ami az egyetemekkel mostanában történik, az utóbbi kategóriába tartozik. Az egyetemeknek mostoha sorsuk volt az elmúlt húsz évben, de most úgy tűnik, sorsuk bevégeztetett.
Mire való egy egyetemi szervezet? Szinte ez is egy élőlény, a kultúra aktív működő egysége, ami számtalan apró folyamaton keresztül alakítja a társadalom szövetét, a kultúra mindennapjait. Az első egyetemek azért alakultak, hogy az emberi tudást összegyűjtsék, felhalmozzák, megőrizzék és továbbadják a következő generációknak. Ez a tevékenységük természetesen egy különleges részkultúrát formált, egyfajta közösséget, amelyben a feladatot a leghatékonyabban lehetett megoldani. Az ipari társadalmakban azonban a szakmai tudás megszerzése hatalmas tömegek szükségletévé vált, és természetesen a szakismeretek elsajátítására számtalan más kulturális közösség, főiskolák, szakiskolák, továbbképzők, tanodák alakultak.
Szerencsésebb országokban – mint például Angliában – annak idején némelyik egyetemet hatalmas vagyonnal alapították, amelyet megőriztek, gyarapítottak, ez lehetővé tette, hogy távol tartsák maguktól a politikát, és ne a pillanatnyi vélt vagy valós társadalmi érdekek befolyásolják tevékenységüket. Ezek az egyetemek ma is kiválóak, belső rendjük a tudományos érdem elsőbbségén alapszik, és a kultúra egészének hordozói. Az egyetemeken átfolyó hallgatói tömeg valamiféle általános kultúrához, kulturális hozzáértéshez jut, és aktívan befolyásolja a társadalom mindennapi szövetét. Nem azért, mert az egyetem valamiféle szakértői igényt elégít ki, hanem azért, mert a kultúrában járatos emberek légióját küldi a társadalomba. Hosszú életem során segítettem már matematikust, hogy nemzetközi hírű sejtbiológus legyen, vegyészt kiváló pszichológussá válni és még sok más példát sorolhatnék; de a lényeg az, hogy a jó egyetem elvégzése nemcsak egy konkrét szak művelésére alkalmasít, hanem olyan általános szemléletet ad, amely sok más területen is kamatoztatható.
Aki azt hiszi, hogy az ipar szakemberszükségletéhez kell igazítani az egyetemi oktatást, annak fogalma sincsen az egyetemekről, a kultúráról, a társadalomról. Az egyetemen azért vannak szakok, hogy az oktatókat valamiféleképpen szétosszuk, de mindegyikben azonos értékek átadása folyik, és az értékek nem azonosak egy-egy konkrét szak ismeretanyagával. Az egyetem kultúraképző szervezet, ez a legfontosabb funkciója. Ennek természetesen a jó egyetem felel meg. A rendszerváltáskor tizenkilenc egyetem működött, azután hirtelen – politikai indíttatásból – száztizenhét lett. Főiskolákból, különböző tanodákból egyetemet varázsolt a polgármesteri igyekezet, mára néhányat mesterségesen összevontak. Nem is kárhoztatom ezt a folyamatot, mert minden városnak jót tesz, ha valamilyen főiskola befolyásolja az életét. A szörnyű az volt, hogy a politika úgy képzelte, hogy az egyetem az elnevezéssel lesz kultúraképző szervezet.
Sajnos ez nem igaz, az egyetem inkább hasonlít az angol gyepre, sok évtizedig kell ápolni, amíg lesz belőle valami, és természetesen egy ilyen kis országnak nem kell száznál is több. Lehet ennyi főiskola vagy akár egyetem, az elnevezés nem számít, de a valódiak támogatását nem lehet a többiek szintjére süllyeszteni és ezzel tönkretenni őket, mert ez történt. Húsz év alatt kivéreztették a jó egyetemeinket. Sajnos az egyetemi közösségek sem ismerték fel, hogy a kutatások mellett a legfontosabb dolguk a kultúra társadalmi ápolása, ennek következménye a természettudományok oldaláról az az áltudományos szennyhalmaz, amit a médiában nap mint nap tapasztalhatunk. A megfelelő autonómia és a belső, erős szelekció hiánya miatt a társadalomtudományos szakok sem megfelelően látják el kultúraképző hivatásukat, sőt – mint a bevezetőben említettem – már saját értékeikkel sincsenek tisztában. Ahol a politika elképesztő módon életkorhoz kötve képzeli a tudás átadásának hatékonyságát, ott persze minden előfordulhat.
