Ő például a csalánt is szereti, a fiatal hajtások még nem csípnek, ha pedig már igen, akkor az eljárás a következő: a csalánlevelet becsomagoljuk egy útilapuba, azon keresztül összemorzsoljuk, majd az útilapu viaszos leveléről lenyaljuk a sűrű csalánlevet.

Egy járdaszéli göcsörtös akác tövében azt is megtanulom, hogy a fillérfűt nem árt beáztatni tenyérnyi esővízbe, attól megpuhul, és sokkal ízletesebb lesz. Demeter Vilmosné a könyvtárban dolgozik, és kora reggeltől bent ül. Kávéval szokott várni. Menetrendszerűen érkezem, mert szeretem olvasással kezdeni a napot.

Ő is azzal kezdi, olvasással. Ma reggel, amikor beléptem, a tekintete olyan volt, mint egy űrutasnak, akit elkápráztattak az univerzum szédítő csodái. Kába és boldog, mint aki épp most szállt le az űrhajóról.

Majdnem azt mondtam, űrhajósról, ugyanis tekintetét bevonta valami ködös kéj, aminek forrása csakis egy lehet. Jelentette, hogy engem olvasott, most tette le az újságot. Rápillantottam az asztalán heverő, érintésétől még meleg lapokra, és valahogy gyanús lett nekem a dolog. Ott volt a fényképem, ám nevem alatt, ahelyett, hogy azt a címet olvastam volna, amit én adtam írásomnak, egy sokkal rövidebb tűnt a szemembe. Közelebbről megnézve, a gyanúm beigazolódott: megváltoztatták a címet. Nem, nem változtattak semmin. Hanem ismét leközölték a korábban már megjelent írásomat.

Ez a friss lap?, néztem döbbenten Demeter Vilmosnéra. Igen, bólintott elbűvölve, szemében távoli világok rejtelmeivel. Már megint a kedvence lettem! Gyöngyszem ez az írás. Még a múlt hetinél is jobb. Meghatóbb. Hallgattam, mi tagadás, hallgattam. Másoknak sem mondtam semmit. Reméltem, a szerkesztőségben sem vették észre a tévedést, és rendesen kifizetik a honoráriumot. Nem mondják, hogy egyszer már felvettem. Menetrendszerűen elküldtem az új írást, dicsérő szavakkal megköszönték, sőt örömhírként közölték, hogy a sok pozitív visszajelzésnek hála, felemelik a tiszteletdíjamat.

Hétfőn reggel Demeter Vilmosné pajzánul gurgulázott, amikor megjelentem, és áradt belőle megállíthatatlanul a szó. Már percek óta nevet, nem tudja abbahagyni, még a kávét sem bírta megfőzni, mert kiesett kezéből a kávéfőző, de nem érdekli, kávé nélkül is jól kezdődik a hete. Később rápillantottam a szövegre, és leírhatatlan volt a döbbenetem: ugyanaz megint... elejétől a végéig. És Demeter Vilmosné, mintha emlékezetkihagyásban szenvedne, nem vette észre. Sem ő, sem más.

Szerencsém volt Mátyással, ő visszaadta a reményt, hogy mégsem bolondultam meg. Délben lementem érte az óvodába, majd együtt sétáltunk fel a könyvtárhoz az akácfákkal szegélyezett Hársfa utcán. Néha meg-megálltunk, szedtem egy csokor akácfavirágot, amit aztán szépen elrágcsáltunk. Természetesen hagytunk virágokat a fán is, nehogy nélkülözzenek a méhek. Bár Mátyás szerint ők az akácvirágnál sokkal jobban szeretik a kőrismézet, és csak az ember kedvéért gyűjtik az akácot. Ráadásul az akácvirágban a dirofilarózis nevű betegséget okozó élősködő fészkel, életveszélyes a méhekre, mert olyan parányi, hogy képes bejutni a méhek szívecskéjébe, és ott elrágja az élet szálját.

Írtam egy egészen rövid karcolatot a májusi utcaképről, elküldtem egyenesen a főszerkesztőnek. Fél óra múlva felhívott, írásom olvasása már-már testi élvezetet szerzett neki, azonnal le is küldte a nyomdának, hogy a másnapi lapban benne legyen. Szeretem, ha valami gyorsan megjelenik. Az ilyen szöveg ropogósabb, akárcsak a meleg kenyér. Reggel egyenesen a trafikba siettem, s bár nem szokásom, még mielőtt kifizettem volna, mohón kinyitottam az aznapi lapszámot. Középütt, dupla oldalon ott állt… igen, teljes terjedelemben, két oldalon, négy hasábba tördelve ott állt a novellám, ami már háromszor megjelent. A jó könyveket is többször elővesszük. Én például a Doktor Faustust hetedjére olvasom, mégis olyan élmény, mintha most merülnék bele első alkalommal.

Demeter Vilmosné a maga párás tekintetével fogadott aznap is, ölében a friss lap, nálam kinyitva. Ez az írásom nagyon illik reggeli hangulatához. Kicsit szomorkás, dúdolja és bólogat, naivul és lelkesen, mint egy repülni tanuló madárfióka. Elöntött valamiféle keserű düh. Nincs semmi értelme, hogy törjem magam. Miért is próbálkozom naponta újjászületni? Miért utálom azokat az írókat, akik folyton ugyanabból a fűrészporból préselik ki munkadarabjaikat? Miért akarok én más lenni? Demeter Vilmosné összerándult, azt gondolta, őt akarom bántani. Visszavonulót fújtam: Tényleg tetszett?, kérdeztem szerényen lesütött szemmel. Hát persze, ne butáskodjam! Minden írásom annyira más, soha nem vagyok unalmas, nem vagyok kiszámítható.

Kedves nő ez a Demeter Vilmosné! Nincs egy rossz szava hozzám. Igaz, előfordul, hogy néha elveszti türelmét. Ne töröld a szád belém!, csattan fel bizonyos helyzetekben. Mintha egyenesen Demeter Vilmos szólalna meg a közelben. Ilyenkor megdermedek, sőt elmegy a kedvem mindentől, hiába kezd hízelegni. Szerencséje van Mátyással. Ha ő nem volna, lehet, napokig nem enyhülnék meg, netán végleg elhidegülnék tőle. Még a pihéi sem tudnának elkábítani. Pedig azok a pihék… olyanok, mint eső utáni fűszálak. És az külön jó, hogy Demeter Vilmosné utálja a borotvát. Eső után másfél órába is beletelik, míg Mátyással felérünk a könyvtárhoz. Mert olyankor pazar lakoma várja a füvek rágcsálóit. A levelek abszolút pormentesek, húsuk is meglágyul, a nedvesség kioldja a szárak belsejéből az ízlelőgumókat felajzó sókat.

Gondoltam, kipróbálok valamit. Következő alkalommal magát az agyoncsócsált írást postáztam el. Fél óra sem telt el, érkezett a válasz: bocsánat, rossz helyre vittem a kis villogó nyilat, egy régebbi írást csatoltam a levelemhez… Nahát, nyugtáztam, ha én ezt megírnám, azt mondanák, spekulatív szöveg, és senki nem hinne nekem. Nem írom meg, döntöttem el. Ekkor fogant meg bennem az ötlet, el kell utaznom valahová. Kilépni a megszokásból. Hagyni, hogy az idegenség írja történeteimet. Győzködni kezdtem Demeter Vilmosnét, jöjjön velem. A Hársfa utca egyik öbölszerűen kinyíló mellékutcájában várt ránk, a Titi nevű pizzériában, míg mi Mátyással visszatértünk a folyópartról, ahova kimentünk megnézni a szitakötők rajzását. Ilyenkor százával bújnak ki a folyó sekély vizéből. Miután elhagyják lárvatestüket, a kiürült vázban mintha még mindig maradna élet. Néhány pillanatig, de valóban, csak addig, míg lecseppen a szárnyról az utolsó vízcsepp, rángatóznak kicsit ezek az üres kitinvázak.

Talán a szitakötők látványa miatt, Mátyás egy csokis szeletet rendelt, tetején cukormázból kiöntött fehér lepkével. Enni kezdte a torta tésztáját a lepke alatt, egyre szélesedő alagutat vájva. Azt javasoltam Demeter Vilmosnénak, hogy utazzunk Rómába. Mehetünk repülővel is, meg vonattal is. A vonat talán emberségesebb, olyan, mint egy böjti gyakorlat az ünnep előtt. De persze, nekünk nem muszáj az úton böjtölni. És Mátyás? Kifizetjük az egész fülkét, négy jegyet veszünk, feleltem nagyvonalúan. Hárman kényelmesen elleszünk a két szinten, tettem hozzá, mert nem akartam, hogy egy pillanatig is azt gondolja, negyedikként Demeter Vilmost is elhozhatja magával. Mindig is vágytam Rómába, sóhajtotta Demeter Vilmosné. Rómába és Párizsba. Rómából leutaznánk Nápolyba, onnan meg Szicíliába, onnan hajóval Marseillebe, onnan meg vonattal Párizsba. Marseille–Párizs mindössze négy óra Európa leggyorsabb vonatával. De jó is volna…

Láttam, Mátyás mindjárt végez a tortájával, és akkor majd felpattan, hogy örök kíváncsiságának éhségével kirohanjon az utcára. Sorolni kezdtem az újabb érveket, hadarva, mint akinek ez az utolsó próbálkozása. Szardínián is megállnánk, sőt Korzikán is. Ott a nyelvvel sem volna gondunk, mert a korzikai valahol az olasz meg a francia között állapodott meg, ezért teljesen olyan, mint a román. Ráadásul Korzikán szeretik a magyarokat, pláne a székelyeket. Kempelen Farkast a mai napig a legnagyobb tisztelettel emlegetik, tudja, a sakkozógépe miatt, mert Napóleont abban elbújtatva szöktették meg Szent Ilonáról… Azóta a „kempelen” szó korzikaiul azt jelenti: kiszabadítani. Nem, nem lehet, mondta Demeter Vilmosné. De nekem szükségem van, fakadt ki belőlem végső érvként, szükségem van a szép szemére! Nem biztos, hogy a „szép szem”-et mondanom kellett volna. Hallottam a hangomon, túlságosan felpörög, mint amikor üresben rátaposunk a gázpedálra.

De persze nem álltam le, fokoztam a meggyőzést. Körbeutazzuk a földet. Vonatra szállunk, és keresztülvonatozunk Oroszországon. Nagyon kényelmesek ezek a transzszibériai vonatok, szélesebbek, mint az itteniek, és csupa ablak az oldaluk. Ő nézni fog, azzal a szép szemével, én meg majd leírom, amit mesél, ne is ellenkezzen, egymásnak vagyunk teremtve. Még arra is rávehetem talán, hogy elhagyja azt az idétlen nevet. Demeter Vilmosné, egyszerűen nem illik hozzá. Ezt már valóban nem kellett volna mondanom. Hirtelen felcsattant. Neki tetszik ez a név, vegyem tudomásul. Ne legyek úgy oda a magamétól… És még mielőtt Mátyás végzett volna a lepke karamellcsápjaival, elviharzott.